Állatkert

Körtúránk utolsó állomására maradt az egyik legizgalmasabb program, amire Móni hatéves kora óta vágyik: úszás delfinekkel. A delfinmegfigyelő-központ Kaikurában van, a keleti parton. Itt egy mély óceáni árok húzódik szokatlanul közel a parthoz, amin az áramlatok rengeteg táplálékot hoznak fel a Déli-sarkról, idevonzva a fókákat, albatroszokat, kardszárnyúakat, bálnákat - és delfineket. A legelterjedtebb a dusky dolphin, ami kicsit rövidebb és gömbölydedebb, mint a palackorrú delfin és attraktív sötétszürke-fehér kabátot visel. Amikor Móni anno lefoglalta a programot, úgy képzeltem, valami delfináriumba megyünk majd, ahol szép szőke nénik irányítása alatt megsimogathatjuk a delfineket. Meglepetésemre és lelkesedésemre kiderült, hogy nem erről van szó: a nyílt óceánra visznek ki minket kis motoros hajókkal, és egy teljesen vad delfinrajhoz lehet odaúszni. Ilyen program ígéretével nem csoda, hogy kora reggel izgatottan tömörültünk a többi turistával a delfincentrumnál. Az óceán nem épp karibi hőmérsékletű errefelé, így indulás előtt mindannyiunkat teljes búvárdresszbe öltöztettek: overall, kabát, maszk és még búvárpipát és békatalpat is kaptunk. A fókacuccba bújtatott csapatot ezután felzsuppolták a hajókra és indultunk delfint keresni. 

Gyönyörű idő volt, de lélekvesztőnk így is erősen himbálódzott, egyesek már pár perc után sápadoztak. A kezdődő hányingereket azonban megakasztotta, hogy megpillantottuk a delfinrajt. Ahogy közel kerültünk hozzájuk, a vezető kiültetett minket a hajó farába, ahonnan aztán kürtjelre bevetettük magunkat a jeges vízbe, miként jólnevelt haditengerészek. Nagyon hideg volt, de ez már nem is számított annyira, amikor megláttam a delfineket. Karnyújtásnyira suhantak el, sőt, amelyiknek olyan kedve támadt, körbe is úszkált körülöttem. A delfineket szórakoztatni kell, hogy ne lanyhuljon az érdeklődésük és a hajó mellett maradjanak, így a tucatnyi búvárruhás turista kotkodácsolt, énekelt, hadonászott és fröcskölt a vízben. Én is lelkesen gurguláztam a búvárpipán keresztül, a mentőautó-vijjogást váltogatva artikulátlan trallalával (nem könnyű egyszerre szájon át lélegezni, énekelni és tartani a tempót egy keringő delfinnel). Amikor lejárt az időnk, kimerülten, de felvillanyozva másztunk vissza a fedélzetre, hogy fentről is lefényképezzük az ugrándozó, szaltózó, fröcskölő delfineket - vagy kevésbé szerencsések esetében, hogy színes vödröket szorongatva zöld arccal várják a partotérést. Ennyi élménnyel bármelyik turista szerencsésnek érezné magát (a hányódást kivéve), de ránk még ennél is több várt. 

Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Kaikurát és elindultunk a tenger melletti autóúton, az anyósülésen DJ és mitfahrer szerepét betöltő hugicám egyszercsak a GPSt felülírva "Fókák! Állj meg!" utasítást adott. Valóban fókák heverésztek a tengerparti sziklákon, és akkor sem zavartatták magukat, amikor pár méterre megközelítettük őket; annyira, hogy Orsi majdnem rálépett az egyikre. Annál inkább kiabáltak ránk a parton fészkelő sirályok, nehogy kárt tegyünk a tojásaikban vagy a lábunk alatt botladozó csibékben. Sikerült úgy átvágnunk közöttük, hogy nem léptünk rá egy tollgombócra sem: jutalmul a sirálytelep másik oldalán fókabébiket találtunk egy szikla alatt, nagy szemekkel néztek ránk a kő alól és harciasan kaffogtak. Mi is kerekre tágult szemmel bámultunk vissza rájuk, nem is hittük a szerencsénket: a fantasztikus Új-Zéland szép meglepetéssel búcsúzott tőlünk. 

West Coast drive

Wanaka után az utolsó hágón, a Haast Pass-on is áttöfögtünk nyugat felé és megérkeztünk a West Coastra. Az idő kicsit elszomorodott, de így is izgalmas programok vártak ránk: kajakozással kezdtünk, a kiwirezervátumban folytattuk, aztán megnéztünk az esőerdei Franz Joseph gleccsert és finisben a tengerparti naplementét Hokitikában. A kajakozás a gleccser mellett volt, de nem gleccsertóban, hanem hagyományosban, amit csillámosfekete negró-színűre festett a humusz és a tannin. Kis túrakajakokat kaptunk, ezekkel eveztünk át a tavon és be egy lápos sziget közepébe vezető csatornán, aminek két oldalán páfrányok és lándzsavirágok álltak őrt. Ha nem csapkodtunk nagyon kétségbeesetten az evezőkkel, a virágok, fák és a távoli hegyek is tükröződtek a mozdulatlan vízfelszínen. 

Kiwiket itt nem láttunk (bár vannak, a szigetecske madárrezervátum), csak kacsákat, a kiwihez be kellett menni a városba a Wildlife Centre-be. Itt keltetik és nevelik a legkisebb fajta kiwi, a rowi csibéit, mivel vadon túl sokat irtanak ki közülük a betelepített hermelinek. Egészen közelről megnézhettük a bébi-rowikat, és az idegenvezető a kiwi maori legendáját is elmesélte. Eszerint réges-régen a maori főisten összehívta Új-Zéland madarait, és a segítségüket kérte, hogy védjék meg az erdőket, mert férgek hada pusztította a fákat. "Nagy áldozatot kérek tőletek" - mondta - "mert amelyikőtök igent mond, annak mostantól az erdő talaján kell élnie, örökös csendben és sötétben". A madarak húzódoztak a feladattól. A tui nem akart lemondani a napfényről és a szárnyairól; a szárcsának nem volt ínyére bevizezni a lábait; a kakukk azt állította, nem ér rá, mert a fészkét kell építse. A kiwi azonban nagyon szerette Új-Zéland szépséges tájait, és sajnálta az erdőket, ezért önként jelentkezett. "Ugye tudod, hogy ezentúl nem látod majd a napfényt, le kell mondj a repülésről, éneklésről és a színes tollakról?" kérdezte az isten, de a kiwit nem lehetett megingatni. Önfeláldozásával ő lett Új-Zéland legkedvesebb madara, míg az isten a többieket megbüntette: a tui gyávasága jeléül azóta fehér tollakat visel a torkán; a szárcsának a mocsárban kell élnie, ahol örökké vizes a lába; a kakukk pedig nem építhet fészket, azóta is más madarakéra szorul. A kiwi töretlen népszerűségét elnézve akár igaz is lehet a legenda. 

Mielőtt továbbindultunk volna Hokitika felé, megálltunk a harmadik látávnyosságnál, a gleccsernél. Egy gleccser magában is szép, fehér, kék, jeges meg minden, de a Franz Joseph ennél többet is tud: a lába egy páfrányos-mohás őserdőbe ér, és a völgy két oldalán hatalmas vízesések zúdulnak le a patakmederbe. Bár Nepálban sok gleccsert láttam, a virágzó erdő és a huszonöt fok a közvetlenül jégnyelv aljánál újdonság volt. Ezzel az élménnyel búcsúztunk a Franz Josephtől és indultunk tovább. Estére megint beborult az ég: Hokitikába érkezve nem is nagyon kapaszkodtunk, hogy lássuk a naplementét a Tasmán-tenger fölött, úgyis az egész felhőben volt, inkább megbújtunk a lakókocsiban. Valami gyanús rózsaszín fény mégis kicsalt minket a pirítós mellől kicsit később: a Nap kikandikált a felhők alól, és az egész ég aranyvörösen lángolt, még a hullámok és a homok is rózsaszínű fényben úsztak. Igazi West Coast élmény, ahogy a turista elképzeli. 

Lakókocsikarácsony

December 24-e délutánonként az elmúlt huszonévben karácsonyfát vagy mézeskalácsot díszítettem, ünnepi ájtatban, meleg szobában miközben a rádióból szólt a stílenacht. Idén 24-e délután amikor kiszálltam a lakókocsiból Wanakában, nem a forralt bor vagy a töltöttkáposzta járt az eszemben, hanem egy hideg sör és az, hogy mielőbb bevethessem magam a tóba, mivel harminc fok volt és hétágra sütött a Nap. Üdv a déli féltekén. Ettől még persze ünnepeltünk: miután este nyolc felé kezdett túl hűvös lenni a napozáshoz, Orsi és Móni nekiláttak vacsorát főzni, én pedig feldíszítettem a buszt. Mire felaggattam a girlandokat, felállítottam egy pohárba egy tujafa-ágat és kitettem a gyertyákat meg a mézeskalácsot (Móni sütötte még Melbourne-ben!), addigra Orsiék elkészültek a vacsival. Sikerült egy szál rezsón háromfogásos ünnepi barbecue-t rittyenteniük, és még levest is főztek. Az énekléstől eltekintettünk, de a gyertyákat meggyújtottuk és a mézeskalács-illattal már majdnem tényleg karácsony volt (12 órával előbb, mint otthon). Láttunk más turistákat is ünnepelni: az egyik lakókocsinak piros rénszarvas-orra volt, a másikon fényfüzérek lógtak, egyesek pedig felfújható Mikulást hoztak magukkal. Mindennek ellenére úgy éreztem, a déli karácsony kicsit olyan, mint az európai halloween: erősen importcikk-jellege van.

Milford Sound

Noha kísértő, hogy a Balaton Soundra asszociáljunk, a Milford Sound nem fesztivál, hanem egy földrajzi tájékozatlansággal elnevezett fjord. Ugyanis minden olyan völgy, amit tengerbe befolyó gleccser hozott létre, fjordnak nevezendő, ha nem akarjuk a geográfusokat kétségbe ejteni, míg "sound"-nak kizárólag a folyó vájta kanyonok tölcsértorkolata hívható. A félreértés valószínűleg onnan, hogy az első telepesek nem norvég földrajzszakos egyetemisták voltak. Ami a maorikat illeti, ők eleve nem hiszik el a gleccseres dajkamesét: szerintük egy isten hasította ki a völgyet a baltájával. Akárhogy is, most ott van, Te Anau-tól kb 150 km-re, és gyönyörű.

Lakókocsinkat ehhez a túrához turistabuszra cseréltük, nem is akármilyenre: spéci BBQ Bus-ra szálltunk, ami azt jelenti, hogy ebédidőben megálltunk egy virágtengerben kanyargó patak partján, és körülültük a buszvezető rögtönözte barbeque-t (nagyon finom volt). Amíg sült a hús, lehetett sétálni a környező elvarázsolt erdőben. Bükkök, páfrányok, fenyők, pálmák vegyesen álltak, mind sűrűn benőve mohával: az egész erdő olyan smaragzöld volt, hogy káprázott tőle a szemem. Mi már itt is boldogan elbámészkodtunk volna egész nap, de a buszvezető hajtott minket tovább Milford Sound felé. Végül átértünk a hágón, és elénk tárult a hatalmas gleccservölgy. Ez Új-Zéland egyik legcsapadékosabb régiója, "négyből öt nap" esik az eső, és a meredek, sziklás hegyoldalról olyan gyorsan rohan le a víz, hogy időnként falavinákat indít el (a vékonyka talajban egymás gyökereibe gabalyodott fák lerántják egymást a hegyoldalról). Persze sziklák is gurulnak, télen pedig hagyományos hólavinák torlaszolják a völgyet. Legutóbb két hete volt kőomlás, még láttuk a nyomait, de már szabad volt az út. Amikor megérkeztünk a tengerszintre, járművet váltottunk: hajó vitt minket tovább a fölénk magasodó hegycsúcsok között. 

Gyönyörűen sütött a Nap, a tenger sötétkéken fodrozódott. Kétoldalt hatalmas sziklák emelkedtek, sűrű őserdő nőtte be őket és vízesések zúdultak le az oldalukon. Ráadásként egy helyen fókák sütkéreztek a napos köveken, ránk sem hederítve; azt sem tudtuk, merre fényképezzünk. Csodálatosan szép hely volt, ehhez hasonlót sem láttam még. Elképesztő ez az ország, szinte félvállról gyönyörű: itt természetes, hogy minden erdő, tó, útkanyarulat, a színek, a fények tündérszépek, én viszont nem tudom levakarni a fényképezőgépet az orromról és a vigyort a képemről. 

Glowworm caves

Noha világító lárvákat nézegetni talán elsőre nem hangzik vonzó programnak, mi kezünket-lábunkat törtük, hogy időben odaérjünk Te Anauba a barlangokhoz induló hajóra. Némi idegtépés és szerpentines lakókocsi-hajsza után az utolsó pillanatban fellihegtünk a kompra, ami már indult is a fényes férgek lelőhelye felé. A barlangot harminc éve találta meg egy elszánt kutató, előtte mindenki azt hitte, hogy csak maori legenda az egész. Larry viszont, akinek nem volt jobb dolga, három évig pancsolt a tóban, az "örvénylő áramlatot" keresve, ami a barlangból kiömlő patakot és így a bejáratot jelzi. Végül megtalálta, és ahogy beúszott, bónuszként kékesen tündöklő fénypontok százai vették körül. A patak gyorsfolyású, enyhén savas vize egy nagyon fiatal cseppkőbarlangot alakított ki, ahol a párás, sötét, mozdulatlan levegőben remekül érzi magát egy molylepkeszerű rovar lárvája. A rovar maga nem nagy szám, a lárva az érdekes, ami úgy vadászik, mint egy fénycsalis pók: ragadós nyálfonalakat ereszt maga köré, aztán felkapcsolja a potrohlámpáját, és azzal vonzza gyöngyfüggöny-szerű "hálójába" a legyeket. Mindez azért lesz turistalátványosság, mert a sokezer fényes lárva a mennyezeten olyan, mintha gyerekek fluoreszkáló csillagmatricáival lenne teleragasztva. Persze csak sötétben látszanak, ezért először be kellett sétálnunk a barlang mélyére a patak mentén. Ott aztán csónakba ültünk, az idegenvezető lekapcsolta a lámpát és körbevitt minket a barlangtavon. Olyan volt, mint a Balaton egy csillagos nyári éjszakán, csak a tücsökciripelés hiányzott. Mire kiértünk, a valódi égbolt is sötétedni kezdett: naplemente kísért minket hazafelé a tavon.

3,2,1 skydive!

Másfél éve dédelgetem a lökött ötletet, hogy egyszer még földet érés előtt szeretnék kiszállni egy repülőből. Mivel általában félresomfordálok, amikor mások a kamikáze-csúszda vagy a hullámvasút körül tömörülnek, mert nem szeretek zuhanni, a családom elég furán nézett rám, amikor egyszer csak bejelentkeztem egy 12,000 lábról induló szabadeséses ugrásra.  Én se tudom, mi ütött belém, de egyszer csak ott ültem a queenstowni skydive centrum irodájában, és írtam alá, hogy teljesen az én felelősségem, hogy erre vállalkoztam. Ezután vitt is sorstársaimmal együtt a kisbusz a város melletti mezőre, ahol a hangár állt. A cég elképesztően profi volt, minden nagyon olajozottan ment és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem sok idő maradt félni. Megérkezéskor rögtön tereltek befele a hangárba, és ránk adták az overallt, hevedert, sapkát és kesztyűt. Ezután megérkeztek a Tandem Masterek, vagyis akik kiugranak velünk/helyettünk a gépből. A legtöbbjük stílusosan ejtőernyővel ereszkedett közénk, az előző ugrásból. Itt csak olyanok dolgozhatnak, akik legalább ötezret ugrottak már, de a többség ennek a duplájánál tart, sőt olyan is van, aki már húszezernél jár. Rövid safety demo következett: eszerint nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fejet felszegve, lábat felemelve hason feküdjünk a levegőn, és  mosolyogjunk. Ahogy ezt tisztáztuk, indult is a gép. Nyolcan ültünk a padlón egymás ölében, három turista, három oktató és két fényképész. 

A tó meg a hegyek gyönyörűek voltak fentről a napsütésben, de nem élvezhettük sokáig a sétarepülést: ahogy felértünk 4000 méterre, az ajtóhoz legközelebb ülő instruktor a semmi szélére lavírozott a hozzáláncolt turistával és kivetette magát. Mi sem időztünk sokáig, Nick, az én oktatóm határozottan odalökdösött az ajtóhoz, én előírásosan felszegtem a fejem (addig se kellett lefele nézni), ő pedig meghintáztatott minket és ugrott is, mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben. Fantasztikus volt: egyáltalán nem éreztem, hogy zuhannék (pedig kétszázzal mentünk), inkább mintha lebegtünk volna, csak nagyon nehéz volt mozogni a süvítő szélben. 45 másodperc után elértük az 5000 lábat, ahol Nick kinyitotta az ernyőt (kinyílt!) és elkezdtünk spirálvonalban ereszkedni a reptér felé. Nézdegéltem a tájat, lóbáltam a lábam, örültem, hogy élek, bár a spirálzás ijesztőbb érzés volt, mint a szabadesés; kicsit olyan, mint a körhinta a vidámparkban, és pont annyira hányingeres. Leértünk, mielőtt bepánikolhattam volna, Nick talajt fogott, aztán engem is letett remegő lábaimra, és vége is volt. Repüléssel együtt 20 percig tartott az egész, és nem is volt nagyon félelmetes, talán mert nem tűnt valósnak. Ha nem lennének fényképek, lehet, azt hinném, álmodtam az egészet: mindesetre szép álom volt. 

Queenstown

A Mount Cook-tól  Queenstown felé a Kawarau Gorge-on át vezet az út. Lakókocsis turista ritkán örül a hegyi szerpentinnek, de itt mégse panaszkodtunk, talán mert leesett állal nehéz beszélni. Gyönyörű volt a táj, kopár csúcsú, zöld füves oldalú hegyek kétoldalt, középen pedig szürke kavicságyon rohant az égkék folyó, rózsaszín-lila virágoktól szegélyezve. A giccset csak egy-egy vízesés vagy legelésző őzek enyhítették. Queenstown maga egy hosszú, Z alakú tó partján fekszik, ide igyekeztünk a folyóval együtt. Ez a tó a Tekapo-val ellentétben sötétkék, és a hatalmas hegyek közvetlenül a vízből nőnek ki. A legenda szerint régen egy óriás aludt itt a mederben, de ez nyugtalanította a környéken élő maorikat, ezért egy éjjel rágyújtották az ágyát. Ahogy az óriás égett, a hó megolvadt a hegyeken, lefolyt és kialakította a tavat, meg kioltotta a tüzet. Szegény gigászunk harmadfokú égési sérülésein ez már nem segített, meghalt, de a szíve nem égett el, azóta is dobog a tó közepén, fura, 50 percenként változó árapályt okozva. Igaz kell legyen a történet, mert a vízszint tényleg óránként változik. 

Persze nem csak erre épül az idegenforgalom, télen síelni lehet, nyáron (ugyanazt a sífelvonót használva) bobozni, zipline-on csúszni, downhill biciklizni vagy bungee jumpingolni. Ez a két utóbbi verzió elég durva, de a bobot és a zipline-t (alias flying fox) kipróbáltuk. 2-3 méter magasan, fenyőfák között süvít a repülő róka: a kevésbé félős turisták megpróbálhatnak fejjel lefelé utazni vele. Nem ijesztő, de nem is könnyű: három próbálkozásból kétszer csak a hanyattfekvő "döglött teknős" pózig jutottunk. 

A hegyről leérve a sífelvonó aljában nem az Ausztriában megszokott hütte várja a turistákat, hanem egy Kiwicentrum, ahol meg lehet nézni élőben Új-Zéland nemzeti madarát. A kiwi egy röpképtelen, gombócforma madár hosszú csőrrel. Éjszaka közlekedik, rovarokat túr ki a talajból, mint egy hangyászsün, de bogyókat is eszik. Gyorsabban tud futni, mint az ember, cserébe szárnya annyi sincs, mint egy pingvinnek. Viszont van csontveleje, ez semelyik másik madárfajnak nincs, és félkilós tojásokat rak, ami rekord a testméretéhez képest. Mindehhez ráadásul a kiwik olyan mókásan sétálnak, mint a kultúréhes nénik a múzeumban; nem csoda, hogy az Új-Zélandiak a szívükbe fogadták őket. Mi is ellágyult szemekkel néztük a bogárlakomába merült, fontoskodva sürgölődő kiwit, aki viszont egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy 17 ezer km-t utaztunk a kedvéért. Egy idő után meg is unt minket és hátat fordított, jelezve, hogy az audenciának vége: vettük az adást, és távoztunk. Hamarosan a várost is ott kellett hagyni, noha Queenstown-ban még akármennyi időt el tudtam volna tölteni: gyönyörű tó, szép város, sok jóféle sör, vitorlások, futóösvény a víz partján - a világvége jobb helyen nem is találhatott volna.