Szülinapi csajparti

Szombaton egy ír lány, Anna érkezett Brisbane-ből a jógaközpontba. Úgy látszik, a horoszkópom vagy vércsoportom vagy valami arra ítél, hogy szeressem az Annákat, vele is hamar összebarátkoztam. A jófejsége aztán külön motivált (nem csak engem), hogy valami jó programot találjunk ki, amikor kiderült, hogy születésnapja lesz. Addigra valahogy úgy esett, hogy egy házaspárt kivéve huszonéves lányok maradtunk csak a táborban, hatan: csajparti volt tehát kilátásban. Azzal kezdtük, hogy a szülinap előestéjén elmentünk vacsorázni a két hét tapasztalata alapján legjobbnak ítélt étterembe. Azon felül, hogy isteni volt a kaja, nagyon hangulatos hely, egy hajóformájú bár a domboldalban, a tengerre néz és este szépen ki van világítva. A vacsorára várva remekül szórakoztunk: pikáns zumba- és jógaélményeinket osztottuk meg egymással (egyes oktatók megjegyzései a kígyóbűvölésről és mágneses mezőkről mindannyiunkat képesek kibillenteni meditatív gondolatainkból). Innen kiindulva csak egy ugrás volt Madigan beszámolója első és egyetlen zumbaórájáról, valahol egy Sohó negyedbeli bárban, ahol együtt ropták filippínó sarkangyalok magassarkúban és pezsgésre vágyó háziasszonyok tréningnadrágban a hétfátyolra érdemes, de mégis férfi oktató felügyelete alatt. Lánybuli a javából, valóban. 

 Másnap folytattuk: Madigan vezetésével újabb csónaktúra indult, ezúttal azonban szigorúan napon fetrengési céllal. A csorba fogú gondolásra bíztuk magunkat, aki több szigetre is elvitt minket, katlanokba hajóztunk be és szorosokon pöfögtünk át felbámulva a tornyosuló, liánborította sziklákra. Végül megállapodtunk egy mesei és teljesen üres öbölben, ahol az emberi kéz egyetlen lábnyoma egy jópofa bambuszhinta volt. Addig lubickoltunk, amíg az apály beálltával a tenger el nem hagyta az öblünket, felfedve az oldalvást menekülő rákokat. Ekkor kilábaltunk a hajóhoz és újabb szigetet hódítottunk meg, ezúttal inkább Tarzan, mint Jack Sparrow stílusban: a következő öbölben ugyanis hatalmas mangrovék nőttek, kb ötméteres léggyökereket lógatva, amiken szuperül lehetett lengedezni. Miután kikalózkodtuk magunkat és testületileg leégtünk, következett a szülinapi vacsora.

 Előző nap titokban szövetkeztem a szakács nénivel szülinapi torta készítése céljából. Nem volt egyszerű dolgunk, mert Anna se búzafélét, se cukrot nem eszik, szóval nem nagyon csinálhattunk neki hagyományos csokitortát. A hazai tejberizs-vonalon elindulva végül azt ötlöttük ki, hogy thai ragadós rizsből (rizs és kókusz) csináljuk az alapot és megpakoljuk ananásszal. Az eredmény egy nagyon szép süti lett, és még ehető is volt, minden fenntartásom ellenére - életem első cukor és tejtermék-mentes tortája. Főételnek sült halat, zöld curryt, háromféle salátát, rizst és földimogyoró-szószt kaptunk, amiből mértékletes jógázókhoz méltatlan adagokat tüntettünk el. Boldog utolsó nap és este volt, méltó ehhez a szuper táborhoz, holnap pedig vár Vietnám, egy újabb szelet a paradicsomból. 

Thai Barbie

Az első hét végén egy ausztrál pár foglalta el az egyik megüresedett bungalót a jógaközpontban. Első sorban valószínűleg Sharon, egy canberrai masszázsterapeuta lány akart jönni, ő lelkesen járt órákra és persze masszázskezelésekre is (szigorúan szakmai céllal). A barátja, Chris, inkább csak kísérte: a jóga, mint udvariasan megfogalmazta, "not for me at this point of my life". Ennek ellenére eszébe se jutott az AC alatt gubbasztani egész nap, inkább a szigeten motorozgatott. Egyik délután épp a strand felé igyekeztem naplementei fürdőzésre, amikor szembejött velem a robogóján, a szokásosnál is boldogabb vigyorral. Annyira jó hangulatban volt, hogy külön leszállt a motorról, hogy beavasson titkos tervébe (és egyben felvilágosítson, hogy miért is láttuk az elmúlt napokban faágakkal rohangászni a tengerparton jógaórák alatt). Chris jó ausztrál módjára kitalálta, hogy barbecue-t csinál az egész csapatnak, tengerparti tábortűzzel, gitárral, ahogy kell. Ha eddig nem akartam volna elköltözni Down Under, ez a hozzáállás meggyőzött volna, hogy Ausztráliában a helyem. Mire vége lett az esti jógának, meg is rakta a tábortüzet és alkalmasabb eszköz híján egy hatalmas serpenyőben grillezte a frissen vásárolt rákokat, bébikukoricával, zsenge zöldborsóval, fokhagymával és olívaolajjal. Amíg ő mindezeket művelte, mi salátával és rizzsel egészítettük ki a kompozíciót, Maegdin pedig behangolta a gitárját. Gyönyörű este volt, ragyogtak a csillagok, csak az éneklésre tett gyenge próbálkozásaink zavarták meg a balzsamos esti idillt. Nekem duplán boldogító volt ez a spontán barbie: nem csak arra az estére örültem neki, hanem jó ómen is az eljövendő évekre, amelyek remélhetőleg számtalan spontán tengerparti bbq-t tartalmaznak majd.

Island hopping day

 

A sziklamászás (és persze minél  több masszázs) mellett volt még egy program, amit mindenképpen ki akartam próbálni, a csónaktúra. A horizontot pettyező szikla-szigetek egy hátsó-angliai háziasszonyból is kihoznák a gyarmati idők felfelfedezői génjeit, így  nem csoda, hogy bennem is felébredt a kalóz és alig vártam, hogy vitorlát bontsunk (avagy realisztikusan szólva, hogy berúgjuk a motort). Nem csak én voltam lelkes, ezért David felajánlotta az egész csoportnak, hogy elvisz minket egy sziklamászással kombinált csónakázásra. A többség csak barnulni és csónakázni akart, de voltunk hárman, akik a negyven fokban is vágytuk az extrém sportot. Ugyanahhoz a sziklához mentünk ki, mint első alkalommal, csak most nem kellett vezető, mert David és Akiko mindketten profik (különösen David aki 30 éve sziklászik, már vak gyerekeket is vitt mászni, csak elboldogul velünk is).

 Kicsit izgultam az elején, mert a múltkori alkalom nem volt zökkenő- és sikításmentes, de aztán én leptem meg magam a legjobban: elsőre kicsit lassabban, másodikra viszont kifejezetten gyorsan másztam fel 20 méterre, könnyedén véve a ravaszabb cseppköveket is, amik pár nappal korábban még kifogtak rajtam. A titok egyértelműen abban rejlett, hogy most kevesebbet pánikoltam. Elmondhatom, hogy újabb sportnak váltam rajongójává: a mászás szuper természetes drog. Felfele folyamatosan koncentrálni kell, amikor viszont felér az ember, elengedi a sziklát és elkezdik leereszteni, szökőkútként szabadul fel az endorfin és az adrenalin, 360 fokos vigyorgásra késztetve. Azután pedig, hogy kétszer is meghódítottam az elérhetetlennek hitt magaslatot, különösen Superwoman hangulatba kerültem. Diadalmas és csatakosra izzadt csapatunkat két órával később szedte össze a beach-team, és együtt átmotoroztunk egy másik szigetre, ahol mi is megfürödhettünk. Ez a második sziget gyönyörű volt: a cseppköves sziklákat benőtték a dzsungelindák, és a sárgahomokos strandról egy barlangszáj vezetett egy belső katlanba, ahol mangrovefa-erdő, sárga-rózsaszín virágos bokrok és madárrajok kápráztatták az expedíciót. Bámészkodtunk, lebegtünk a vízben, körbeúsztuk a sziklákat, aztán visszakászálódtunk a hajóba és az egész szigetet megkerültük. Hazafelé a gondola orrábában hevertünk félálomban, mint boldog fókák, süttve magunkat a Nappal amíg be nem töfögtünk a kikötőbe. 

Jógák, jógik, ízlések, pofonok

Rengeteg újat tanultam jógatémában amióta itt vagyok, és egyre jobban élvezem. Egyértelműen a tanáron múlik minden, és az itteni négy oktató, bár nagyon különbözőek, mind szuperek a maguk módján. Az első órámat Kaya tartotta, egy madonnaszerű, nagyon csendes, Angliából ideszakadt hippilány. Klasszikus jógaóra volt, olyan, mint otthon, csak abból a jobb fajta, az összes fejen álló kutya meg ittas teve stb póz szépen elmagyarázva, levezetve. Tetszett, de ilyenből nemhogy két hét, de valószínűleg két hónap sem változtatna elkötelezett jógázóvá, nem volt benne semmi különös. Mégsem adtam fel a csüggedést: a többiek, akik régebb óta voltak itt, azt duruzsolták, hogy ez mind semmi, várjam meg Heather óráját.

Heather New Yorki amerikai, nem a stresszes fajtából, sugárzó mosolya van és Kayával ellentétben nem csak ászanákban profi. Ő tartotta az órákat az elkövetkező néhány napban, egyetemes lelkesedésünktől övezve. Mindenkire külön odafigyelt, és ahelyett, hogy azt fitogtatta volna, ő milyen nettül tud a fején pörögni, inkább egyszerű dolgokat tanított, amiket a magamféle kripli is élvez. Ráadásul nem csak klasszikus jógát mutatott, hanem tanultunk mantrákat és meditációs légzést is, valamint jin és jang jógát: a jang a reggeli, energetikus, a jin az esti, nyugis (meglepő, de tűzrőlpattant személyem a jint preferálja). Heather nem az az elvont, köldöknéző fajta, tartott jazz és softrock zenére is jógát, amik kifejezetten üdítőek voltak. Érdekes volt figyelni, hogy barátságos, mindenki-kedvenc-nagynénije hozzáállása hogyan változtatta random idegenek tömörüléséből barátságos, figyelmes, nevetgélő és egymást ölelgető hippikolóniává a jógacsoportunkat. Ebbe a családias enteriőrbe érkezett meg pár nappal később David, a jógaközpont tulaja egy hónap szabadság után. Alapvetően nagyon is képzett jógi, és különleges, taicsivel feldobott órát tartott nekünk, mégis sikerült kiváltania osztatlan nemtetszésünket kicsit kioktató modorával, ami nagyon különbözött Heather tyúkanyó-stílusától. Negyven perces prédikációja a "csak ászana jóga nem jóga" témában (amivel ugyan egyetértek egy hét itt-tartózkodás után, de nincs rá szükségem, hogy valaki ilyen szuggesszíven magyarázza) hippikolóniánk minden tagjánál kiverte a biztosítékot. 

Noha nagyon sokfélék vagyunk, egységfrontot alkotva sírta vissza Heather-t az új-zélandi steward, a meleg sminkmester, az olasz divatmarketinges és a Los Angelesi pszichológus. Heather azonban kapott néhány nap szabit és felszívódott valami termálfürdő irányába, ahol tévé is van és követheti az Obama-Romney párharcot. Már-már úgy tűnt, lombevő jógikból pletykás machbeti boszorkányokká változunk, de végül a negyedik oktató, Akiko helyreállította a lelki békénket. Zsebkiadású japán exbalerina, jelenleg jógaoktató, csakragyógyító reiki-mester és a tibeti meditációs hangtálak szakértője, Akiko semmi perc alatt megszerettette magát mindenkivel. Őszintén szólva én Davidet se bánom nagyon: először persze sokkolt a flower-power béke után, de némi Szilvi-féle stresszlevezetést követően (az első órája után hű Sauconymra kaptam és futottam egy órát a párás negyven fokban) kellően relaxált állapotba kerültem ahhoz, hogy megbirkózzak a dumájával. Ha pedig az ember a prédikációkat elengedi a füle mellett, az órák tényleg nagyon jók:  a taicsi jóga is tetszik, a pranajamára (jógalégzés) pedig teljesen rákattantam. Összességében nagyon élvezem az órák sokféleségét, az éneklést és a meditációt ugyanúgy, mint a nyújtásokat, a légzőgyakorlatokat és a mantrákat, és izgatottan várom, milyen lesz Akiko reiki-különórája holnapután.

Sziklák testközelből

Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba: Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert, gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé.  Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón. 

Víg kedéllyel üldögéltem Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel, egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan, mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.

Egyszóval kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél. Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint) elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül, sőt, fényképeztem is.  Amikor az esős évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt. 

A kínai büfén túl, egy messzi-messzi galaxisban

Hol voltam, hol nem voltam, éltem egyszer egy közép-európai városban, ahol az ázsiai konyha egyet jelentett a zsírban úszó, Erős Pistával nyakon öntött tésztával és a szezámmagba panírozott csirkeaprólékkal. Aztán vállamra kanyarítottam a bölcsésztarisznyámat és elindultam világot látni, szerencsét próbálni. Ha sárkányt nem is öltem (nem is fogok, ha találok egyet, inkább megsimogatom mind a hét fejét), a thai konyha tanított egy pár új dolgot a curryről és a tavaszi tekercsről. Előbbi itt inkább leves, mintsem fűszerkeverékkel feljavított pörkölt; utóbbi hajszálvékony rizstésztába tekert roppanós pároltzöldség, nem pedig fritőzben áztatott tésztában szomorkodó löttyedt répa. És a meglepetések nem érnek véget. Kóstoltam aranyszínű, édes-sós földimogyorószószt, kókusztejben fürdetett banánt, töltöttuborka-levest, csípős papayasalátát rákkal és vízi spenótot. Ez utóbbi angolul az elegáns morning glory névre hallgat, és halszósszal meg szójababbal párolva elképesztően finom. Ettem extrémen hangzó dolgokat is: nyers rákot, sós kókuszzselét - hernyót nem, bár láttunk akkorákat az út mentén, mint egy hotdog virsli. Csábos hernyók ide vagy oda, a kedvencem, a totális extázis, a gyümölcs. Az igazi, frissen szedett, napon érett ananásznak, mangónak, banánnak és papayának olyan zamata van, amit sajnos a tescoból szervált daraboknak megközelíteniük sem sikerül. És a kókusz... totálisan belezúgtam. Mint kiderült számomra, a kókuszdió eredetileg hatalmas és zöld: amit otthon lehet kapni, az csak a csoffadt belső mag. A kicsit éretlen, friss, zöld kókuszban lakik a kókuszvíz (nem tej!). Egy nagy késsel "kihegyezik" a golyót, aztán lecsapják a hegyes végét, és már lehet is inni a frissítő (és állítólag nagyon egészséges) kókuszvizet. Az élvezetek fokozására a kiürült kókuszt fel lehet vágni és kienni a belső fehér részt, ami ilyen friss kókusznál még teljesen puha. Ezenfelül a piacon még láttam rózsaszínű sárkány- és pikkelyes kígyógyümölcsöt, többféle szőrös-színes licsit és egy csomó olyan egyéb magot, bogyót, akármit, amiről korábban azt se tudtam, hogy létezik: alig várom, hogy azokat is kipróbáljam. 

Koh Yao Noi

Az elmúlt napok kavargása, a folyamatos keresgélés, térképen mutogatás, a reptéri hotelek, taxik és buszok után olyan volt megérkezni a szigetre, mintha egy mesébe csöppentem volna. Onnantól kezdve, hogy kihajóztunk Phuketről a világoskék tengerre a dzsungelsapkát viselő vörös-fekete szigetek és sziklák közé, a táj egy képeslapra hasonlít, olyanra, amilyeneket az ember az utazási irodák kirakatában lát, de igazából soha nem hitte volna, hogy tényleg létezik.

 Természetesen a tengerpart fehér homokos-pálmafás, a kikötőből a jógaközpontba vivő utat pedig mindenhol színes virágokkal teli bokrok és gumifa-erdők szegélyezik. Mikor megérkeztem, bemutattak új lakóhelyemnek, ami egy bungaló a tenger partján, egyike a tucatnyi házikónak, amelyek a központi étkezőt és a jógatermet veszik körül. A falait bambuszból fonták és az egészet kitölti egy moszkitóhálóval királykisasszonyossá baldachinosított ágy.  Tartozik hozzá még egy tenyérnyi fürdőszoba és egy hintaággyal felszerelt tornác, ami a virágokon és a pálmafákon át a tengerre néz: ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Miután beköltöztem, megismerkedtem a többi vendéggel, és két jógaoktatóval. A létszám általában 8 fő körül mozog, az emberek jönnek-mennek, sokan csak pár napra maradnak, de olyanok is vannak, akik három napra jönnek, aztán itt ragadnak másfél hétre. Az oktatók négyen vannak összesen, de sosincsenek egyszerre itt, az órákat felváltva tartják. Reggel és délután van egy-egy kétórás jóga: amikor én megérkeztem, késő délelőtt, még bőven volt szabadidő a fél 5ös délutáni óra előtt és a többiek épp a tengerpartra indultak. Lelkesen csatlakoztam, örülve az alkalomnak, hogy közelebbről is megnézhetem a kókuszpálmákat és a fehér homokot. Órákig lubickoltunk a tengerben; a víz hihetetlenül selymes, puha és meleg. Hullámok alig vannak, medúzát, cápát és gonosz örvénylő áramlatokat pedig messziről sem látni, minden nagyon békés. A helyiek is barátságosak: mivel itt nagyon kevés a turista, nem nagyon beszélnek angolul, de mindenki szélesen mosolyog és integet. Megjegyezném, ha valaki agresszív népségnek tartja a muszlimokat, érdemes eljönni ide: a szigeten lakók 90%-a az iszlám vallást követi, de ilyen jóindulatú népeket ritkán látni. Egyszóval olyan a hely, mintha minden összeesküdött volna, hogy jól érezzem magam, én pedig igyekszem eleget tenni ennek az elvárásnak. 

Egyéjszakás kalandjaim - Kuala Lumpur és Phuket

Nepál a búcsú napján sem hazudtolta meg önmagát: a kathmandui nemzetközi reptér olyan, mint egy közepesen lepukkant vasútállomás, a checkin-hez az épület előtt kell sorba állni. További érdekesség a következő felirat a securitynél: "girlandokat, virágfüzéreket ebbe a ládába kérjük dobni" (poszt-fesztivál feeling), valamint külön sor van nőknek és férfiaknak, mert mindenkit megmotoznak. A kifutópályát tarkító hepehupák ellenére az AirAsia gépének sikerült felemelkednie, és négy órával később landoltunk Kuala Lumpurban. Bár csak a reptéri hotelhez kellett eljussak, ami már funkcióját tekintve sem lehetett messze, addig vártam buszokra és kanyarogtam terminálok között, hogy hajnali egykor sikerült beesni az ágyba, három óra masszív keresgélés után, amit számos segítőkész, de angolul nyomokban sem beszélő középkorú maláj pasas tarkított. Ennek ellenére megérte megkeresni a helyet: öt óra alvást, egy zuhanyt és reggelit nyertem. Másnap reggel az új checkin villámgyorsan ment (akkor is, ha az EUn kívül hozzá kell szokni ahhoz, hogy mindenhol három és nem két vizsgálaton kell átesni: a checkin és a security mellett mindig van egy szép hosszú immigration sor is). Már épp gondolkodóba estem, hogy mit kezdjek magammal két órán keresztül, amikor felfedeztem a szupererős wifit - innentől inkább az volt a gond, hogy le ne maradjak a gépről. Mire feltöltöttem a nepáli képeket, indultunk is. Thaiföld már a levegőből gyönyörű: izgatottan nézegettem a párás szigeteket, kék vizet meg a fehér tengerpartokat. Az első napra azonban még városnézés volt előirányozva: a jógaközpont csak holnap nyit, így egy phuketi szállodába taxiztam a reptérről. Ez nem ment egyszerűen, mert a sofőrnek halvány fogalma  nem volt arról, hová megyünk, a GPSt pedig itt még nem találták fel. Végül megállt valami taxis konzultációs központban, ahol kiderítették, hol a hotel. Utána már csak kicsit kellett mutogassak, hogy tényleg meg is találja. Amúgy ez a mentalitás, úgy tűnik, thaiokra, malájokra egyaránt jellemző: nagyon segítőkészek, nyugodtak, kedvesek, csak épp általában halvány gőzük nincs semmiről. Miután végre lepakoltam, rögtön elindultam egy térképpel felfedezni Phuket Town-t. Lelkesedés ide vagy oda, néhány óra sétálgatás után be kellett lássam, hogy ez egy csúnya város(ka). Mint Kathmanduban, itt is elterjedtek a lengedező kábelek, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása és a por. A járda is ugyanúgy ismeretlen fogalom, nagyik és togyogós babák is minimum robogóval járnak. Újdonságként értek viszont a minden ajtóba kitett házi oltárok, valamint az, hogy az összes bolt egyben tévékonyha is: bármit is árultak, mindenhol ott volt a bejáratnál a tulaj rezsója, konyhaasztala és a tévé valamelyik szappanoperára állítva. Továbbá Nepállal ellentétben itt nagyon is megvan még a király: minden körforgalomban őfelsége színes portréja látható, virágokkal körülvéve. Az állítólagos vad nightlife-ra viszont nem sok jel utalt, azt kivéve, hogy a taxis erősen érdeklődött a családi állapotom után. Turistát sem sokat láttam, valószínűleg mind a tengerparton vannak; holnap reggel én is indulok.

Istenek, buddhák és inkarnációk

Az utolsó teljes napomra Nepálban  kathmandui városnézés volt előirányozva, idegenvezetővel - semmi egyéni csatangolás busszal, sofőrt és autót is kaptam. A négy legfontosabb látványosságot néztük meg: a Majom-templomot, a főteret a régi királyi palotával, Pashupatit, a hinduk szent helyét, és a Samdeling Stupát, ami a világ legnagyobb stupája. A Majom-templom a város nyugati felében egy dombon áll, igazából nem egy templom, hanem egy több szentélyből álló komplexum, amelyek egy stupát vesznek körül. Valóban sok a majom - ha nem a szemétre és a kajára jönnek, akkor lehet, hogy igaz a legenda, és a helyi szent brahmán fején ugráló tetvekből lettek sok száz évvel ezelőtt. A stupa buddhista kegyhely, kinéztre fehér dómszerűség a tetején süvegszerű toronnyal. Mindegyik stupa valami szent tárgy fölé épül (a Majom-templom esetében ez egy óriási sugárzó lótusz volt - állítólag), a csúcsukról színes imazászlók lógnak, és körbe imamalmok vannak építve a falukba.

A stupákat csak az óramutató járásával megegyezően szabad megkerülni. A templomhegy tele volt emberekkel, lévén, hogy most volt a nagy fesztivál. A hinduk ilyenkor állatot (többnyire kecskét, de ez csereszavatos) áldoznak, pirosra festett rizst kennek a homlokukra (hogy megnyissák a harmadik szemüket) és frissen csíráztatott árpát fonnak a hajukba. A fesztivál egy hetes, főleg családi ünnep, ezért nagyon sokan hazamennek a falujukba, Kathmandu egészen kiürül. Az imahelyeken persze ilyenkor is sokan vannak, mécseseket gyújtanak és ételáldozatot visznek az isteneknek. Errefelé békésen keverednek a hindu és a buddhista szertartások.

Nyúztam az idegenvezetőt, hogy vágjon rendet az istenek káoszában, és végül sikerült megértenem az alapokat. A hinduknak 3 fő istenük van, a Teremtő, a Védelmező és a Pusztító. Ezeknek kismillió leszármazottja, alistene és inkarnációja van, akik jellemzően akkor jelennek meg, ha rendet kell vágni a Földön. Ezenfelül vannak még a démonok, szintén nagy számban és mindenféle alakban (főleg állatalakban), az istenek inkarnációinak feladata ezeket kibelezéssel, lefejezéssel és egyéb módszerekkel kordában tartani, de az egyszerű hindu hívő a démonoknak is áldoz. Ilyen démon például az elefántfejű Ghanesa (szerintem hozzá többeknek volt szerencséje már a gyarmatáru-boltban), aki addig eszegette az emberek gyerekeit, amíg Shiva el nem magyarázta neki, hogy ez elég kiborító a szegény hívek számára. A hölgyemény (nődémonról van szó, a hinduk nem soviniszták) beleegyezett, hogy abbahagyja a gyerekzabálást, azzal a feltétellel, hogy mindenki, aki imádkozni megy valamelyik istenhez, előtte neki mutat be ételáldozatot, nehogy gyerekek híján éhen maradjon. A Majom-templomnál a szentélye előtt egymást tipró hívek számából ítélve jó üzletet kötött.

 

A laikus számára nehéz megállapítani, hogy a tömegben ki a hindu és ki a buddhista, mert a Buddha-szobrok jól megférnek az elefánt- és kígyóistenek szentélyeivel. A buddhisták, mint megtudtam, a maguk részéről a Buddhákban (többes szám!) hisznek. Vannak a minden felett álló szuperbuddhák, belőlük van öt, ebből négynek van női párja is (counterpart, nem feleség, ami szerintem nagyon liberális). Ezen felül átlag tízezer évenként születik egy inkarnálódott Buddha, de az egyszerűség kedvéért ezekből csak hármat tartanak számon: a volt buddhát, a jelenlegit és az eljövendőt. A volt buddhát mindig meztelenül és egyenes hajjal ábrázolják, a jelenlegi göndör hajú és lótuszülni szokott (ez a "klasszikus"), a jövőbeli pedig széken ül és összefogja a mutató- és hüvelykujjait. Persze az alapbuddhákon kívül még rengeteg van, a buddhizmus irányzatai főleg attól függenek, hogy ki melyik inkarnációt ismeri el.   

Mire mindezt megtudtam, már rég magunk mögött hagytuk a Majom-templomot és jócskán a főtéren jártunk. Itt a történelmi tudatlanságomat oszlatta el a vezetőm: ciki, de számomra csak most derült ki, hogy Nepál egész 2003-ig volt királyság. A kékvérű família 2001-ig töretlenül uralkodott, amikor is valamelyik őrült családtag lemészárolta az összes trónörököst. Jobb híján megkoronáztak valami nagybácsit, de azt végül két évvel később lemondatták, és azóta is szomorúan csücsül a luxusvillájában valahol vidéken. A palotából múzeum lett, de azt nem néztük végig, inkább elmentünk Pashupatiba, ahol a hinduk égetik a halottaikat a szent Bagmati folyó mellett. 

A Bagmati egyike a hinduk négy szent folyójának, legalább olyan fontos, mint a Gangesz, noha negyedakkora sincs. Pashupati egy nagy vallási komplexum, templomokkal, szentélyekkel, kolostorokkal, kórházzal és szabadtéri krematóriummal. Ha egy hindu meghal, néhány órán (!) belül el kell égetni, mégpedig a fiának kell a halott szájához érintenie a fáklyát. Emiatt bármelyik nepálinak joga van csapot-papot, munkát, akármit azonnal otthagyni, ha meghal valamelyik rokona. A legidősebb fiú az égetés után 12 napig folyamatosan böjtöl és gyászol, és utána is havonta áldozatot kell bemutatnia egy éven keresztül. A halott csak azokat a dolgokat használhatja a túlvilágon, amiket a fiú áldozatként felajánl (vagyis odaad a papnak), ezért noha a hamvasztás gyakorlatilag ingyen van, a feláldozott kaja, ruhák és bútor egy kisebb vagyont tesznek ki. Elhanyagolni mindezt mégsem tanácsos, mert akkor a társadalom azonnal kiközösíti a renitens ateistát. A hinduk amúgy csak mérsékelten hisznek a reinkarnációban, szerintük csak minden 8 és fél milliomodik életben születünk embernek. A "ne taposd el a csigát és következő életedben Porsche-d lesz" hozzáállás inkább a buddhistákra jellemző. Hamvasztani viszont inkább a hinduk hamvasztanak: a buddhisták, a halott horoszkópjától függően, vagy eltemetik, vagy elégetik, vagy feldarabolják és a keselyűknek adják a holttestet. Őszintén szólva bár a keselyűs változat elég durván hangzik, az se tetszett jobban, hogy a család a lelkes turisták fényképezőgép-csattogtatása kíséretében gyújtotta meg szegény rokont, majd miután leégett a máglya, a papok kotorták a szemetes folyóba a maradékot. A városnézés utolsó állomása sokkal kellemesebb volt: a Samdeling Stupa, a világ legnagyobb stupája egy elzárt kör alakú terecske közepén üldögél, amit gyönyörű kolostorok vesznek körbe és a levegőben fűszerek és tömjén illata szálldos. Maga a stupa hófehér (valami okos Tom Sawywer kitalálta, hogy bűnbánati céllal és kompenzáció fejében a hívők újrameszelhetik a stupát), kivéve, ahol szent sáfrányos vízzel lett lelöttyintve; színes zászlók erdeje lóg róla és aranyszínű toronysisakja alól szigorú tekintetű szemek tekintenek a négy égtáj felé. 

 

Noha a zarándokok többsége állítólag a stupához jön, a szent hely körül sétálók többet néznek a kör külső- mint a belső oldala felé, a külső ív ugyanis tele van mandalákat, sálakat, tőröket, lakatokat és motoros imamalmokat áruló boltokkal. A monostorok viszont valóban lenyűgözőek, rengeteg aranydíszítéssel, szivárványszínű festményekkel és lótusz alakú csillárokkal. Zúgott a fejem az új információk tengerétől, mire mindent körbejártunk, de nagyon örültem, hogy legalább az alapokat sikerült felfognom. Európában hajlamos az ember azt hinni, hogy a kétszáznegyvenharmadik Szűzmária-szobor után már nem lehet újat mutatni, itt viszont le kell vedleni a "mindenki tudja mi a Karácsony" arroganciát, és előröl kezdeni az egészet. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a liberális neveltetése alatt milyen bebetonozott nyugati-keresztény kulturális alapok vannak - ha csak annyit ért el a mai túra, hogy ezeket megbolygatta kicsit, máris többet adott, mint öt néprajzi múzeum.

Bhaktapur

Ma reggel szinte rutinosan szálltam fel a Dervis Transz bhaktapuri járatára, hogy felderítsem Nepál régi fővárosát. Bhaktapur ma már csak turistalátányosság, kicsit mint Toledo Madrid mellett. A prospektus szerint, amit a belépeti díj fejében a jegy mellé kaptam (a város "open-air museum", vagy mi, levágtak 15 dollárra), Bhaktapur nemcsak a világörökség része, hanem a sok felújítás meg tatarozás eredményeképp Ázsia 10 legtisztább városa közé is beválasztották. Ez utóbbihoz valószínűleg vastagon meg kellett kenni az ítélőbizottságot (lehet, erre kellett a belépeti díj), ugyanis azon felül, hogy szemét és kecskék hevernek szanaszét szabadon az utcán, a városlakók, demonstráland, hogy Bhaktapur virágzó mezőgazdasági központ, az utca közepén rostálták a pelyvát. Mindenfelé nagy rizskupcok közepén álldigáló nőket lehetett látni, akik vagy lapos szalmatálakon szitálták át a szemeket, vagy az ősi egyiptomi módszerhez hasonlóan lapáttal hajigálták a levegőbe a rizst. 

Emellett persze vannak szép (és helyenként meglehetősen explicite erotikus) fafaragásokkal díszített szentélyek, kőelefántok és -sárkányok, és három-, négyemeltes pagodaszentélyek is - valóban van valami bennlakásos skanzen jellege az egésznek. Az erotikus faragványoknak - Kama Sutra 3D - háromféle legendája is van, mindegyik elég szórakoztató. Az első, hogy tudatlan hívők oktatására szolgált, olvasókönyv helyett (ehhez képest nálunk a katedrálisok üvegablakai pokolban égő bűnösöket ábrázolnak oktató céllal, khm-khm). A második magyarázat, hogy a fafaragások a muszlim betörések idején készültek: mivel a hithű muzulmánok utálják a szexet, a hinduk reménykedtek, hogy az ellenség elkerüli és ezért megkíméli az erkölcsromboló faragványokkal díszített épületeket. A harmadik lehetőség a kedvencem: eszerint a fajtalankodó hölgyek-urak-kecskék villámhárítóként szolgálnak. A villámlás istene a hindu mitológia szerint ugyanis egy szűz hölgyemény, aki kerüli a szeméremsértő ábrázolásokat, vagyis kevesebb eséllyel találja meg az efféle domborművekkel díszített épületeket. Lehet választani, kinek mi tetszik. Fényképeztem jobbra-balra, rostáló nőket, bronzkutyákat és kaméleonszerű szörnyeket tipró Buddhákat egyaránt (sárkányölő Szent György nepáli módra, gondolom). Amikor meguntam az idegenvezető szolgáltatásaikat ajánlgató "art studentek" hadát - ezzel a szöveggel vadásszák a turistákat - beültem egy kávézóba, és kipróbáltam a helyi curd yoghurtot, ami leginkább a török joghurtra emlékeztet, édes-savanykás és nagyon finom. A kulináris élményen felbuzdulván Kathmanduba visszaérve kicsit elragadtattam magam: kitaláltam, hogy ma lesz a napja, amikor a jaksajtot is kipróbálom. Ez utóbbi azonban csúfos kudarcba fulladt: a biztonságosan leplombáltnak tűnő csomagban lakó sajtkockák, amikre a hotel mellett szupermarketben tettem szert, kinyitva nemcsak porosnak, de kifejezetten penészesnek bizonyultak. Ennyit a gasztronómiai kísérletezésről: jobb, ha este merészségemet megbánva szépen visszavonulok a hotel penészbiztos éttermébe a sültkrumplihoz.

Indianna Jones

Természetesen végül senki sem akart az életemre, lányságomra vagy vagyontárgyaimra törni, teljes békében fedezhettem fel a Shivapuri nemzeti parkot. Az első kaland az odajutás volt, ehhez ugyanis a helyi tömegközlekedést vettem igénybe. Aki legközelebb panaszkodik a BKV-ra, annak ajánlom, hogy tegyen egy kört a kathmandui - általam Dervis Transz-nak keresztelt Zrt - egyik járatával. Buszmegállók nem léteznek, de a nagyobb közlekedési csomópontokon mikrobuszok egyenletes áramlata halad át, némileg lassítva. Mindegyik hátsó tolóajtaját egy nepáli üvöltő dervis tartja nyitva, fennhangon zsolzsomázva a városrészek nevét, amelyiken az illető mikrobusz majdan áthalad. Ha kihallod saját úticélod nevét, intsd le az illető járművet és kapaszkodj fel (ha turista vagy, kérdő hangsúllyal ismételgesd desztinációdat a derviseknek, és akkor szállj fel, ha az egyik rábólint arra, hogy "Buhanilkhantal?"). A busz ezután veled együtt robog tova, veszettül dudálva, az ajtón félig/egészen kilógó dervissel együtt, aki akkor is próbál újabb utasokat leinteni, amikor odabenn mindenki már a nyakába húzta a lábát abban a hiábavaló igyekezetben, hogy nagyjából elférjen egymás mellett/hegyén-hátán. A nagyobb csomagok vagy a tetőre mennek, vagy az utasok lába alá. Jegy nincs: amikor a dervis épp ráér, beszedi a 20 rúpia sápot per fő, aztán kitessékel nagyjábóli úticélodnál. Személy szerint rendkívül büszke voltam, hogy ezzel a módszerrel sikerült eljutnom a nemzeti parkhoz. 

 Kifizettem a belépőt a bejáratnál posztoló katonáknak, és elindultam nagyjából Sunderijal felé, ahol állítólag a vízesések voltak. Számomra sosem derült ki, hogy ott voltak-e, mert 3 óra erdei mászkálás után még mindig nem értem el semmit, ami településre vagy vízesésre hasonlított volna. Kereszteztem több patakocskát, miközben előbb fel- majd lefele kanyarogtam a hegyoldalban, sütött a Nap, szép volt a kilátás, hallottam sok madarat (látni elég nehéz volt őket, pláne fényképezni), szóval volt minden, csak vízesés nem. Még egy gombát is meglátogattam, ami nem az, aminek magyarul hangzik, hanem kolostort jelent nepáliul. Víg szerzetesek integettek a szépen gondozott kertből, de vízesés sehol. A harmadik óra végén, azt szem előtt tartva, hogy ami az egyik irányba három óra, az a másikba is minimum annyi, szépen kineveztem a legközelebbi patakot a Shivapuri Niagarájának, lefényképeztem és visszafordultam. A Dervis Transz elvitt nagyjából a városközpontig, és nekem korábbi bóklászásaim emlékfoszlányai alapján sikerült megtalálnom a hotelt. A mai nap eredménye: vízesés nuku, de túlélésből jeles.

Újra a bázison

Nagy szerencsénk volt ma reggel Luklában: épp csak elnyammogtam a müzlit és levideóztam az érkező-távozó gépeket, Bipin szólt, hogy indulás, mi is rajta leszünk a következő propelleres koporsón, amelyik leveti magát a szikla széléről. Persze ennyire nem ment gyorsan a dolog, még vártunk jó másfél órát checkin után, de így is relatíve hamar ott ültünk a Tara Airlines Dornier 228-asában, én annak ellenére rettegve, hogy most a könnyebb irányba mentünk, és ideális repülőidő volt. A Tara azonban kitett magáért, és fél órával később enyhe hányingerrel, de épségben kecmeregtem ki a kathmandui reptér biztos talajára. A hotelnél se hagyott el a szerencsém: bár úgy volt, hogy a plusz két éjszakára nincs hely az eddigi, helyi viszonyokhoz képest sokcsillagos hotelben, az utolsó pillanatban mégis kaptam szobát - nem az eddigi báltermet, hanem simát, viszont itt sokkal több a működő lámpa. Surya meglátogatott délután, hogy satisfaction survey-t készítsen velem, de nem nagyon tudtam neki panaszkodni. Tényleg fantasztikus volt ez a két hét, Bipinre igazán egy rossz szavam nem lehet, a spártai körülmények meg  - aki nem bírja, ne másszon hegyet. Persze, örülök, hogy ma forró zuhany alatt fürödhettem, van villany, és csirkét (hús!) vacsoráztam, de a gleccserekért és a Mount Everestért bármikor kibírok két hetet rizsen és römin, hajsütővas és térerő nélkül. Arról nem is szólva, hogy úgy tűnik, reggelire lángost enni fél üveg lekvárral, vacsorára pedig annyi tésztát, mint egy féltonnás olasz mamma, kenterbe ver minden Norbi-diétát: jelenleg diszkréten lötyögnek rajtam a ruháim. Mármint azok a ruháim, amiket nem küldtem a mosodába. Rendkívül büdös és poros cuccaim nagy részét ugyanis rögtön bezsuppoltam a laundry bag-be, holnap szabadulnak, remélhetőleg frissen és illatosan, mire én visszatérek a dzsungeltúrából. A holnapi úticél a Shivapuri National Park, ahol állítólag vízesések, egzotikus madarak és egyéb szépségek várnak - meg Surya szerint útonállók is. Remélem, ez utóbbi nem igaz... mindenesetre lehet, inkább a hotelben hagyom majd a rubintokkal kihányt ünnepi kacagányomat. 

Lejtmenet

Itt ülök a hegy küszöbén, és rágom ezt a becses fiktív berendezési tárgyat, de csak holnap repülünk, akkor se nagyon korán, mert az első gépekkel azok mehetnek le, akik jó előre lefoglalták és nem csak utólag találták ki, hogy a tervezettnél előbb kívánnak távozni. Kicsit lassan telik az idő, a séta is rövid volt ma is, tegnap is, az idő pedig szomorkás, vagyis a köbgyökvonáson kívül kevés tennivaló akad. Namche még izgalmas volt, rávetettem magam a netre, meg vettem képeslapot. Még a hindu ünnepből is részesültem, jó fél deci rum formájában, amivel az ünnepi vacsorájuk keretében kínáltak meg a Namchei hotelünkben összeverődött túravezetők. A kajából nem kellett egyek, szerencsére, mert elg sok fura színű kecske- meg malachúst tartalmazott. Kathmanduig én már vega maradok inkább. Végül a rummal is megkönyörültek rajtam és nem kellett az egészet megigyam. Másnap leereszkedtünk Phakding-ig, ahol szintén fesztiválhangulat volt: a helyi hinduk pirosra festett rizst kennek a homlokukra az ünnep alkalmából (megkérdeztem, attól ragad, hogy joghurtot is kutyulnak hozzá). Most az egyszer örültem, hogy korán érkeztünk, mert délután leszakadt az eső. Nem áztunk meg, de diningroom-fogságra kárhoztatódtunk egész este. Lukláig aztán már csak 3 óra séta volt, azóta megy a küszöbrágás. Semmittevési agóniámat enyhíti, hogy egy cseh pasas a laptopom rövid használatáért cserébe megvette nekem a wifi access-t. Jótett helyébe jól jártam. Holnap reggel még szeretném levideózni a fel- és leszálló gépeket, aztán, ha jó idő lesz, én is mehetek, pápá Himalája!

Renjo Pass és a '70-es évek slágerei

Örömmel jelenthetem, hogy abszolváltam a harmadik hágót is, ezzel teljesítve a túratervet és meghazudtolva Bipint, aki, ha nem hindu lenne, biztos keresztet vetett volna, amikor két hete meglátott, előre fázva attól, hogy ezt a magashegyben járatlan nőszemélyt kell majd keresztülvonszolnia Nepál hegyes-völgyes tájain. Mondjuk az utolsó hágón tényleg nehezen toltam át magam, pedig nem volt olyan meredek, mint az első kettő. A Renjo "kétlépcsős": miután megmászik az ember egy meredek földcsuszamlást, egy serpenyőszerű katlanba jut, amit nagyon szép vörös sziklák vesznek körül. Ezután kiszemeli a legmeredekebbnek tűnő vörös sziklát nagyjából szemben, és arra is felmászik, az a hágó teteje. Engem nem csak a kéthetes fáradtság akadályozott a virgoncságban, hanem a náthám is. 5000 méter fölött amúgyis gyéresen van oxigén, és ha nem is tudom magamhoz venni orrdugulás okán, akkor négyzetesen csökkenek az esélyeim az életben maradásra. Dehát ez volt az utolsó hágó, csak nem maradhattam örökre a Gokyo tó partján. Utána pedig most már csak lefelé visz az út - hurrá!. A hágó után Lungde-ben éjszakáztunk, ahol a hangosan horkoló francia turistákon kívül semmi más érdekesség nem volt. Viszont Lungde táján kezdtem szövögetni az útvonalmódosító tervemet. Két plusznapot halmoztunk fel, amit elvileg itt kéne előgyelegnünk a hegyek között. Ha viszont kicsit megerőltetem magam a szervezéssel, lejuthatok a hegyről két nappal előbb, és akkor ahelyett, hogy már ismert tájakon unatkoznék, csinálhatok valami szebbet, jobbat, mást. Sokáig mérlegeltem, mert ha előbb megyek le, az némi ráfizetéssel jár, de aztán egyszerűen jött a döntés, érzelmi alapon. Ha arra gondoltam, itt kell kóvályognom Namcheban, elment az életkedvem, viszont arra az ötletre, hogy lemenjek, és csináljak még egy dzsungeltúrát, vagy átlátogassak a Kathmandu melletti másik városba,  széles mosoly terült el a képemen. Végül is semmit csinálni is pazarlás. Az új terv: 26-án repülök Kathmanduba, másnap dzsungelúra a Shiva puri National Park vízeséseihez, utána városlátogatás Bakhtapurba (valami történelmi város a szomszédban) és utolsó nap városnézés Kathmanduban. Ez az a terv, ami, miután kifundáltam, olyan boldoggá tett, hogy a "Born to be alive"-ot énekelve táncikáltam le a hegyről. Ki kívánna ennél többet? 

Cho La Pass és Gokyo Ri: a második hágó és a harmadik csúcs

A Cho La - Dragnag - Gokyo nap méltán pályázhat a legfárasztóbb címre. Azzal kezdtem, hogy éjszaka sikerült kigubóznom a fagybiztos takarógubóból, és megfázott a torkom. Hajnalban indultunk: a Cho La Pass tulajdonképp egy gleccseren vezet át. Minden köhögés ellenére nagyon szép volt, mint egy óriási csúszda, úgy kanyarodott le a hegyről, mi csak az alját kereszteztük. Nem is olyan nehéz sétálni rajta, mivel nem tükörjég, hanem kis kavicsokkal összecementesedett, havas jég. A napszemüveg is igen jól jött, egy fél percre vettem le, de megértettem egyből, miből lesz a hóvakság. A hágó másik oldala nemes egyszerűséggel a "Slippery Path" névre hallgatott, és olyan is volt: gurulós temészetű kövekből álló földcsuszamláson kapaszkodtunk lefele. Ekkorra már eléggé kinyúltam, de még végtelen számú szeszélyes föl-le domb következett, majd egy, a lobucheinél is szélesebb gleccser "meddőhányóján" kellett átvágni, hogy megérkezzünk végre Gokyoba. Gokyo egy gyönyörű kék hegyitó partján fekszik, a legtöbb hotelből nagyon szép rá a kilátás. Sajnos mi nem kaptunk helyet a normális hotelben (első gikszer az út során), és a falu végi kurta kocsmában kellett megszállnunk, ami meglehetősen hideg és huzatos volt. Bátor kalandornő vagy sem, itt kicsit megtörtem, és végül az egyetlen meleg helyen, az ágyamban, takarók alatt olvasva vészeltem át a délutánt némi Strepsils társaságában. Kalandornők is lehetnek náthásak. Mára, ahogy reméltem, minden megszépült: ragyogó napsütésben kapaszkodtunk fel a Gokyo Rire, a tó melletti csúcsra, ahonnan nemcsak a gleccsertavakra, de körbe a csúcsokra is gyönyörű a kilátás. Az út elég meredek volt, még lefelé is fárasztó, leginkább néhány óra oxigénhiányos lépcsőgépezéshez hasonlítható. Délben átköltöztünk a szép, meleg (!) hotelba, ahol jutottam némi internethez és egy meleg zuhanyhoz. A nagyközönség szórakoztatására, a zuhany (az első Namche Bazaar óta) a következőképp működik: az ember lánya fogja kis motyóját, bevonul egy hullámpala bódéba és a falra frissen felakasztott aprócska gázkazánból kinyeri az égetően forró vizet (igaz örömmel forrázva le magát). A műanyag zuhanytálca közvetlenül a szennyvízgödör fölé van függesztve, szigetelés, padló nuku, hát ne tessék ugrálni. És ez a luxusverzió: a másik lehetőség a "bucket shower", vagyis kapsz egy zárt helyiséget, egy vödör melegvizet meg egy széket, aztán boldogulj. Mindenesetre ennyi luxus engem már boldoggá tett, most azt várom, hogy a frissen megismert ausztrál-amerikai lányok visszajöjjenek a sétából, és együtt vacsorázzunk.

Olvadás

A tegnapi este tényleg elég fagyosra sikeredett, meleg vacsorát ugyan kaptam, de az ebédlőben maximum tíz fok lehetett, és akkor azt a kettőt is beleszámoltam, ami kintről jött be. Nem sírtam nagyon, amikor magunk mögött hagytuk a Lobuchei barakkszállást és elindultunk a következő völgy és egy újabb hágó felé. Felé, ugyanis a hágó nem mai feladat volt, megtorpantunk előtte, Dzonglában egy laza kétórás séta után. Az új völgy sokkal keskenyebb, és a benne folyó patakot egy földcsuszamlás lezárta, egy nagyon szép opálos kék tavat alakítva ki. A hágó látszik innen, de az legalább 5 óra mászás, és ebben a keskeny völgyben hamar lemegy a Nap, ezért hagytuk holnapra. Én örültem neki, mert ezen a szálláson kellemes meleg van, és valóságos palota a lobuchei farostlemez-porfészekhez képest. Ráadásul így is túl gyorsak vagyunk: úgy tűnik, marad majd két plusznapunk, amikor visszaérünk Namche Bazaarba. Bipin örül, mert 23-a valami nagy hindu ünnep (nem forradalom, valami más), és így mulathat a barátaival. Én meg majd kitalálom, mit kezdjek magamal - gondolom, élvezem majd, hogy lesz internet és meleg zuhany. Ma a napfényt élveztem, kiolvadtam kicsit a lobuchei jégverem után, annyira, hogy még hajat is mostam a diszkréten jeges patakban. Más feladatom nincs is mára, kivéve, hogy elkalapáljam Bipint römiben; holnap pedig nekivágunk a Cho La Pass-nak Gokyo felé.

Kala Patthar és EBC - szemtől szemben a Mount Everesttel

Ma valóban hatalmasat túráztunk - végigcsináltuk az eltervezett Gorak Shep-Kala Patthar-Everest Base Camp-haza kört. Gorak Shepben tényleg nem volt szállás, valami kanadai katonák elfoglalták az egészet, de örülök, hogy semmit nem kellett kihagyni, mert gyönyörű volt. Ráadásul Bipin is megdícsért, hogy száz turistából egy tud ennyit gyalogolni egy nap - igaz vagy sem, jól esett. Reggel korán indultunk, együtt a hordával: ezen az úton ugyanis óriási a forgalom, az idejövők 80%-a az EBCt akarja elérni, ez a standard túra. Gorak Shepig enyhe az út, de onnan meredek kaptató visz fel a Kala Pattharra, ami fantáziadúsan Fekete Követ jelent hindiül. Lehet azért, mert már hozzászoktam kicsit a klímához (itt állítólag a 50%kal kevesebb az oxigén a levegőben, mint a tengerszinten), de szinte simán felkaptattam a csúcsra, alig kellett megállni. A másik magyarázat, hogy a szél tolt fel a hegyre, ugyanis baromi erősen fújt (sapka, sál, kesztyű). 

Azért kimásztam a legcsúcsára, noha majdnem levitt a szél, de hát hamár odáig eljutottam. Kicsit lejjebb kapaszkodva, szélárnyékban bámészkodni is lehetett: ott emelkedett velem szemben a Mount Everest teljes életnagyságban, az oldaláról lefolyó óriási vastag kékesfehér gleccserekkel, de voltak ott más csúcsok is: az egyik, mint egy hatalmas, hófehér csúszda, a másik tiszta Toblerone-hegy. Lefelé csak félútig követtük a turistaösvényt, aztán Bipin elindult egy "rövidítőúton" az EBC felé. Rövidebb vagy sem, át kellett vágni több szép nagy kőomláson, ahol a csúszós homok váltakozott gurulós kavicsokkal és játszin széthajigált óriássziklákkal. Megúsztuk végül bokatörés nélkül és csatlakoztunk a Base Camp felé áramló menethez. Mikor odaértünk, láthattuk, hogy a Base Camp nem más, mint egy tábla, amit ujjongó turisták vesznek körül, meg kicsivel arrébb néhány sátor. 

Nem is emiatt érte meg odamenni, az igazán gyönyörű a gleccser volt, közvetlenül mellette. A kő szinte egybe van épülve a jéggel, helyenként emelkednek ki jéghegyek és -falak. Bemásztam közéjük, és fényképeztem gleccserpatakot meg méteres jégcsapokat is. A visszafele úton pedig láttunk egy óriási lavinát legördülni az Everest oldaláról: a látvány és a hang is elég ijesztő volt, ahogy mormogott a hótömeg és óriási port kavart. A mi oldalunkon szerencsére csak földcsuszamlások voltak, de azok között is volt olyan, aminél Bipin szólt, hogy gyorsan leszek szíves átmászni rajta, biztos, ami biztos. Visszafelé amúgy is nagyon gyorsan jöttünk, a vérnyomásom magasan tartása volt az egyetlen esélyem arra, hogy ne fagyjak meg. A gleccser mellett amúgy is hideg van, de nagyon erős szél is fújt, úgyhogy majdnem futottunk a hazafelé vezető kétórás úton. Sajnos nem meleg fürdő vagy fűtött szoba felé igyekeztünk, de egy meleg vacsorában még reménykedek. 

Kogna La Pass - first from the Three High Passes

A túrámat azért hívják Three High Passes-nak, mert 3 hágón kelünk át a túra alatt (és 3 csúcsot mászunk meg, csak hogy minden a mesebeli számok szerint menjen). Mára jutott az első. Mivel jókora mászásra számítottunk, már fél hétkor elinultunk, amikor a Nap fénye még csak a csúcsokat érte. Mivel jó hideg volt, Bipin könnyűlovassági tempóban indított fel a hegyre, én meg lihegtem utána ahogy tőlem tellett - meg is jegyezte, hogy úgy veszem a levegőt, mint egy teherhordó jak. Jak vagy sem, felkapaszkodtam valahogy - ez most csak 600 méter szint volt és lankásabb is - és mennyire megérte! Ahogy egyre feljebb mentünk, nem maradt más, csak a havas hegyek körbe, a szél is mintha alattunk lett volna, és tökéletes volt a csönd. A legfurább, hogy az illatok is megszűntek - növény nem nagyon marad meg ilyen magasan. Amikor pedig odaértünk a hágóhoz, és semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy nem akarom még azt is megmászni, egyszerre csak felbukkant előttünk a leggyönyörűbb tó, amit valaha láttam. Egy havas hegy lábánál tökéletesen kék tengerszem, csillogott rajta a napsütés - azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.

 Felkaptattunk a hágóra, onnan is megcsodáltuk, aztán elindultunk lefelé a másik oldalon. Itt Tündérországból az óriások játszóterére kerültünk. Hatalmas sziklák, kőfolyamok, gleccserek voltak ezen az oldalon. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy az elénk terülő széles völgy egyetlen végtelen, óriási gleccser, hatalmas kövekkel a hátán. Mire leértünk a völgybe, a gleccser úgy tornyosult fölénk, mint egy várfal. Csak feljutni rá egy Gellérthegynyi mászás volt, és utána úgy terült előttünk, mint valami különösen nagy és rendezetlen hullámvasútba oltott meddőhányás, a gleccsertavak benne elmentek volna bányatónak. Baktattam a Középföldének beillő tájon hegyikecskével keresztezett nepáli hobbitom után, fel és le. Ha megálltunk, lehetett hallani, hogyan mozog alattunk a gleccser - fantasztikus volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is látok majd.

 A gleccser másik oldalán megérkeztünk végre Lobucheba, mai úticélunkhoz. Itt véget érnek a természeti szépségek: a szállás minden eddiginél kietlenebb, a törött ablakon sajnos befúj a szél és a szobák leginkább barakkokra emlékeztetnek, furnérfallal és kartonpapír tetővel, de még ezért is hálás lehetek, mert elértük az EBC-t (Everest Base Camp trek) és itt óriási a forgalom, alig van szoba. Holnap nem is alszunk Gorak Shep-ben, mint ahogy terveztük, mert nincs szoba, ide jövünk vissza - elég kemény túra lesz, mert egybe kell zsúfolnunk emiatt a Kala Patthar megmászását és az Everest Base Camp meglátogatását. Nem nagyon vágyom vissza erre a szállásra holnap éjszakára is, de jobb, mint a semmi. Különben is szerencsésnek mondhatom magam, hogy semmi bajom nincsen a hidegen kívül. A "faluban" sétálva összefutottunk a kanadai hapsival, akivel még Namche Bazaarban találkoztunk, és elmesélte, hogy a kollégáját mentőhelikopter vitte el, olyannyira rosszul lett a magasságtól. A szomszéd szobában lakó izraeli srác se tudja folytatni, ő is hány és fáj a feje. Ehhez képest nekem csak a kezeim dagadtak be, ennyi gondolom szinte kötelező.

Chukkung Ri (5500 m)

Reggel még gyanútlanul keltem, könnyű napra számítva. Sokáig is alhattam, és még reggeli előtt a legmeglepőbb dolog az volt, hogy az összes vödörbe, csapba befagyott a víz, és az ablakom belülről volt jégvirágos. Zabkásaevés közben (ez a lekváros pirítós alternatívája, ezt a kettőt váltogatom reggelente) azonban Bipin beavatott, hogy mégis megmásszuk a Chukkung Rit már ma. Ez az út során a legmagasabb pont, a Mount Everest base camp is alacsonyabban van 200 méterrel. A séta Chukkungig nagyon laza volt, végig a folyómederben ment és alig emelkedett, körbe a hegyek viszont fantasztikus látványt nyújtottak, és reggel lévén megint hétágra sütött a Nap. Chukkungba érve lepakoltunk, és egy teaszünet után neki is vágtunk a hegynek. A vendégház 4730 m-en van, ezért kb 800 méter szintet kellett mászni. Ez normál körülmények között nem sok, de ilyen magasan nagyon hamar kifulladtam. Többször megálltunk pihenni, de így is nagyon lassan tudtam csak caplatni. A kilátás viszont gyönyörű volt: itt már semmi nincs, csak kövek, zuzmó és jég, hatalmas csúcsok emelkednek mindeny irányban a felhők fölé, embert alig látni. A szél mintha másképp fújna, a hangokat is furcsán hallani, már ha hallani valamit, mert jellemzően mozdulatlan és üres a táj. A legutolsó szakaszon föl a csúcsra már egyedül másztam, Bipin megvárt lenn, ő már felmászott elégszer. Az út itt gyakorlatilag eltűnik, szikláról sziklára küzdöttem fel magamat valami makacs akarattól vezérelve, mert baromi fárasztó volt. A látvány a hegycsúcsról viszont mindent megért. Leírni nem is nagyon tudom, de csináltam egy körpanoráma-videót (mea culpa utólag, hogy anno azt mondtam, a fényképezőgépre nem kell kamera). Leereszkedni már sokkal könnyebb volt, és bár viszonylag gyorsan mentünk, a fejem nem fájdult meg. Mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, hogy ekkorát másztam és még mosdottam is az udvaron a vödörnél, pedig olyan hideg van, hogy a folyó partja végig jeges. A mai dining room-ot sokkal jobban fűtik, ezért kellemes melegben tudtunk ádáz römicsatát vívni vacsora után (egyszer sikerült nyernem! Bipin sajnos nagyon jó).