Az utolsó teljes napomra Nepálban kathmandui városnézés volt előirányozva,
idegenvezetővel - semmi egyéni csatangolás busszal, sofőrt és autót is kaptam.
A négy legfontosabb látványosságot néztük meg: a Majom-templomot, a főteret a
régi királyi palotával, Pashupatit, a hinduk szent helyét, és a Samdeling Stupát,
ami a világ legnagyobb stupája. A Majom-templom a város nyugati felében egy
dombon áll, igazából nem egy templom, hanem egy több szentélyből álló
komplexum, amelyek egy stupát vesznek körül. Valóban sok a majom - ha nem a
szemétre és a kajára jönnek, akkor lehet, hogy igaz a legenda, és a helyi
szent brahmán fején ugráló tetvekből lettek sok száz évvel ezelőtt. A stupa
buddhista kegyhely, kinéztre fehér dómszerűség a tetején süvegszerű toronnyal.
Mindegyik stupa valami szent tárgy fölé épül (a Majom-templom esetében ez egy
óriási sugárzó lótusz volt - állítólag), a csúcsukról színes imazászlók lógnak,
és körbe imamalmok vannak építve a falukba.

A stupákat csak az óramutató
járásával megegyezően szabad megkerülni. A templomhegy tele volt emberekkel,
lévén, hogy most volt a nagy fesztivál. A hinduk ilyenkor állatot (többnyire
kecskét, de ez csereszavatos) áldoznak, pirosra festett rizst kennek a
homlokukra (hogy megnyissák a harmadik szemüket) és frissen csíráztatott árpát
fonnak a hajukba. A fesztivál egy hetes, főleg családi ünnep, ezért nagyon
sokan hazamennek a falujukba, Kathmandu egészen kiürül. Az imahelyeken persze
ilyenkor is sokan vannak, mécseseket gyújtanak és ételáldozatot visznek az
isteneknek. Errefelé békésen keverednek a hindu és a buddhista szertartások.
Nyúztam az idegenvezetőt, hogy vágjon rendet az istenek káoszában, és végül
sikerült megértenem az alapokat. A hinduknak 3 fő istenük van, a Teremtő, a
Védelmező és a Pusztító. Ezeknek kismillió leszármazottja, alistene és
inkarnációja van, akik jellemzően akkor jelennek meg, ha rendet kell vágni a
Földön. Ezenfelül vannak még a démonok, szintén nagy számban és mindenféle
alakban (főleg állatalakban), az istenek inkarnációinak feladata ezeket
kibelezéssel, lefejezéssel és egyéb módszerekkel kordában tartani, de az
egyszerű hindu hívő a démonoknak is áldoz. Ilyen démon például az elefántfejű
Ghanesa (szerintem hozzá többeknek volt szerencséje már a gyarmatáru-boltban),
aki addig eszegette az emberek gyerekeit, amíg Shiva el nem magyarázta neki,
hogy ez elég kiborító a szegény hívek számára. A hölgyemény (nődémonról van
szó, a hinduk nem soviniszták) beleegyezett, hogy abbahagyja a gyerekzabálást,
azzal a feltétellel, hogy mindenki, aki imádkozni megy valamelyik istenhez,
előtte neki mutat be ételáldozatot, nehogy gyerekek híján éhen maradjon. A
Majom-templomnál a szentélye előtt egymást tipró hívek számából ítélve jó
üzletet kötött.

A laikus számára nehéz megállapítani, hogy a tömegben ki a
hindu és ki a buddhista, mert a Buddha-szobrok jól megférnek az elefánt- és
kígyóistenek szentélyeivel. A buddhisták, mint megtudtam, a maguk részéről a
Buddhákban (többes szám!) hisznek. Vannak a minden felett álló szuperbuddhák,
belőlük van öt, ebből négynek van női párja is (counterpart, nem feleség, ami szerintem
nagyon liberális). Ezen felül átlag tízezer évenként születik egy inkarnálódott
Buddha, de az egyszerűség kedvéért ezekből csak hármat tartanak számon: a volt
buddhát, a jelenlegit és az eljövendőt. A volt buddhát mindig meztelenül és
egyenes hajjal ábrázolják, a jelenlegi göndör hajú és lótuszülni szokott (ez a
"klasszikus"), a jövőbeli pedig széken ül és összefogja a mutató- és
hüvelykujjait. Persze az alapbuddhákon kívül még rengeteg van, a buddhizmus
irányzatai főleg attól függenek, hogy ki melyik inkarnációt ismeri el.
Mire mindezt megtudtam, már rég magunk
mögött hagytuk a Majom-templomot és jócskán a főtéren jártunk. Itt a történelmi
tudatlanságomat oszlatta el a vezetőm: ciki, de számomra csak most derült ki,
hogy Nepál egész 2003-ig volt királyság. A kékvérű família 2001-ig töretlenül
uralkodott, amikor is valamelyik őrült családtag lemészárolta az összes
trónörököst. Jobb híján megkoronáztak valami nagybácsit, de azt végül két évvel
később lemondatták, és azóta is szomorúan csücsül a luxusvillájában valahol
vidéken. A palotából múzeum lett, de azt nem néztük végig, inkább elmentünk
Pashupatiba, ahol a hinduk égetik a halottaikat a szent Bagmati folyó mellett.

A Bagmati egyike a hinduk négy szent folyójának, legalább olyan fontos, mint a
Gangesz, noha negyedakkora sincs. Pashupati egy nagy vallási komplexum,
templomokkal, szentélyekkel, kolostorokkal, kórházzal és szabadtéri
krematóriummal. Ha egy hindu meghal, néhány órán (!) belül el kell égetni,
mégpedig a fiának kell a halott szájához érintenie a fáklyát. Emiatt bármelyik
nepálinak joga van csapot-papot, munkát, akármit azonnal otthagyni, ha meghal
valamelyik rokona. A legidősebb fiú az égetés után 12 napig folyamatosan böjtöl
és gyászol, és utána is havonta áldozatot kell bemutatnia egy éven keresztül. A
halott csak azokat a dolgokat használhatja a túlvilágon, amiket a fiú
áldozatként felajánl (vagyis odaad a papnak), ezért noha a hamvasztás
gyakorlatilag ingyen van, a feláldozott kaja, ruhák és bútor egy kisebb vagyont
tesznek ki. Elhanyagolni mindezt mégsem tanácsos, mert akkor a társadalom
azonnal kiközösíti a renitens ateistát. A hinduk amúgy csak mérsékelten hisznek
a reinkarnációban, szerintük csak minden 8 és fél milliomodik életben születünk
embernek. A "ne taposd el a csigát és következő életedben Porsche-d
lesz" hozzáállás inkább a buddhistákra jellemző. Hamvasztani viszont
inkább a hinduk hamvasztanak: a buddhisták, a halott horoszkópjától függően,
vagy eltemetik, vagy elégetik, vagy feldarabolják és a keselyűknek adják a holttestet.
Őszintén szólva bár a keselyűs változat elég durván hangzik, az se tetszett
jobban, hogy a család a lelkes turisták fényképezőgép-csattogtatása kíséretében
gyújtotta meg szegény rokont, majd miután leégett a máglya, a papok kotorták a
szemetes folyóba a maradékot. A városnézés utolsó állomása sokkal kellemesebb
volt: a Samdeling Stupa, a világ legnagyobb stupája egy elzárt kör alakú
terecske közepén üldögél, amit gyönyörű kolostorok vesznek körbe és a levegőben
fűszerek és tömjén illata szálldos. Maga a stupa hófehér (valami okos Tom
Sawywer kitalálta, hogy bűnbánati céllal és kompenzáció fejében a hívők
újrameszelhetik a stupát), kivéve, ahol szent sáfrányos vízzel lett
lelöttyintve; színes zászlók erdeje lóg róla és aranyszínű toronysisakja alól
szigorú tekintetű szemek tekintenek a négy égtáj felé.
Noha a zarándokok
többsége állítólag a stupához jön, a szent hely körül sétálók többet néznek a
kör külső- mint a belső oldala felé, a külső ív ugyanis tele van mandalákat,
sálakat, tőröket, lakatokat és motoros imamalmokat áruló boltokkal. A
monostorok viszont valóban lenyűgözőek, rengeteg aranydíszítéssel,
szivárványszínű festményekkel és lótusz alakú csillárokkal. Zúgott a fejem az
új információk tengerétől, mire mindent körbejártunk, de nagyon örültem, hogy
legalább az alapokat sikerült felfognom. Európában hajlamos az ember azt hinni,
hogy a kétszáznegyvenharmadik Szűzmária-szobor után már nem lehet újat mutatni,
itt viszont le kell vedleni a "mindenki tudja mi a Karácsony"
arroganciát, és előröl kezdeni az egészet. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a
liberális neveltetése alatt milyen bebetonozott nyugati-keresztény kulturális
alapok vannak - ha csak annyit ért el a mai túra, hogy ezeket megbolygatta
kicsit, máris többet adott, mint öt néprajzi múzeum.