West Coast drive

Wanaka után az utolsó hágón, a Haast Pass-on is áttöfögtünk nyugat felé és megérkeztünk a West Coastra. Az idő kicsit elszomorodott, de így is izgalmas programok vártak ránk: kajakozással kezdtünk, a kiwirezervátumban folytattuk, aztán megnéztünk az esőerdei Franz Joseph gleccsert és finisben a tengerparti naplementét Hokitikában. A kajakozás a gleccser mellett volt, de nem gleccsertóban, hanem hagyományosban, amit csillámosfekete negró-színűre festett a humusz és a tannin. Kis túrakajakokat kaptunk, ezekkel eveztünk át a tavon és be egy lápos sziget közepébe vezető csatornán, aminek két oldalán páfrányok és lándzsavirágok álltak őrt. Ha nem csapkodtunk nagyon kétségbeesetten az evezőkkel, a virágok, fák és a távoli hegyek is tükröződtek a mozdulatlan vízfelszínen. 

Kiwiket itt nem láttunk (bár vannak, a szigetecske madárrezervátum), csak kacsákat, a kiwihez be kellett menni a városba a Wildlife Centre-be. Itt keltetik és nevelik a legkisebb fajta kiwi, a rowi csibéit, mivel vadon túl sokat irtanak ki közülük a betelepített hermelinek. Egészen közelről megnézhettük a bébi-rowikat, és az idegenvezető a kiwi maori legendáját is elmesélte. Eszerint réges-régen a maori főisten összehívta Új-Zéland madarait, és a segítségüket kérte, hogy védjék meg az erdőket, mert férgek hada pusztította a fákat. "Nagy áldozatot kérek tőletek" - mondta - "mert amelyikőtök igent mond, annak mostantól az erdő talaján kell élnie, örökös csendben és sötétben". A madarak húzódoztak a feladattól. A tui nem akart lemondani a napfényről és a szárnyairól; a szárcsának nem volt ínyére bevizezni a lábait; a kakukk azt állította, nem ér rá, mert a fészkét kell építse. A kiwi azonban nagyon szerette Új-Zéland szépséges tájait, és sajnálta az erdőket, ezért önként jelentkezett. "Ugye tudod, hogy ezentúl nem látod majd a napfényt, le kell mondj a repülésről, éneklésről és a színes tollakról?" kérdezte az isten, de a kiwit nem lehetett megingatni. Önfeláldozásával ő lett Új-Zéland legkedvesebb madara, míg az isten a többieket megbüntette: a tui gyávasága jeléül azóta fehér tollakat visel a torkán; a szárcsának a mocsárban kell élnie, ahol örökké vizes a lába; a kakukk pedig nem építhet fészket, azóta is más madarakéra szorul. A kiwi töretlen népszerűségét elnézve akár igaz is lehet a legenda. 

Mielőtt továbbindultunk volna Hokitika felé, megálltunk a harmadik látávnyosságnál, a gleccsernél. Egy gleccser magában is szép, fehér, kék, jeges meg minden, de a Franz Joseph ennél többet is tud: a lába egy páfrányos-mohás őserdőbe ér, és a völgy két oldalán hatalmas vízesések zúdulnak le a patakmederbe. Bár Nepálban sok gleccsert láttam, a virágzó erdő és a huszonöt fok a közvetlenül jégnyelv aljánál újdonság volt. Ezzel az élménnyel búcsúztunk a Franz Josephtől és indultunk tovább. Estére megint beborult az ég: Hokitikába érkezve nem is nagyon kapaszkodtunk, hogy lássuk a naplementét a Tasmán-tenger fölött, úgyis az egész felhőben volt, inkább megbújtunk a lakókocsiban. Valami gyanús rózsaszín fény mégis kicsalt minket a pirítós mellől kicsit később: a Nap kikandikált a felhők alól, és az egész ég aranyvörösen lángolt, még a hullámok és a homok is rózsaszínű fényben úsztak. Igazi West Coast élmény, ahogy a turista elképzeli. 

Lakókocsikarácsony

December 24-e délutánonként az elmúlt huszonévben karácsonyfát vagy mézeskalácsot díszítettem, ünnepi ájtatban, meleg szobában miközben a rádióból szólt a stílenacht. Idén 24-e délután amikor kiszálltam a lakókocsiból Wanakában, nem a forralt bor vagy a töltöttkáposzta járt az eszemben, hanem egy hideg sör és az, hogy mielőbb bevethessem magam a tóba, mivel harminc fok volt és hétágra sütött a Nap. Üdv a déli féltekén. Ettől még persze ünnepeltünk: miután este nyolc felé kezdett túl hűvös lenni a napozáshoz, Orsi és Móni nekiláttak vacsorát főzni, én pedig feldíszítettem a buszt. Mire felaggattam a girlandokat, felállítottam egy pohárba egy tujafa-ágat és kitettem a gyertyákat meg a mézeskalácsot (Móni sütötte még Melbourne-ben!), addigra Orsiék elkészültek a vacsival. Sikerült egy szál rezsón háromfogásos ünnepi barbecue-t rittyenteniük, és még levest is főztek. Az énekléstől eltekintettünk, de a gyertyákat meggyújtottuk és a mézeskalács-illattal már majdnem tényleg karácsony volt (12 órával előbb, mint otthon). Láttunk más turistákat is ünnepelni: az egyik lakókocsinak piros rénszarvas-orra volt, a másikon fényfüzérek lógtak, egyesek pedig felfújható Mikulást hoztak magukkal. Mindennek ellenére úgy éreztem, a déli karácsony kicsit olyan, mint az európai halloween: erősen importcikk-jellege van.

Milford Sound

Noha kísértő, hogy a Balaton Soundra asszociáljunk, a Milford Sound nem fesztivál, hanem egy földrajzi tájékozatlansággal elnevezett fjord. Ugyanis minden olyan völgy, amit tengerbe befolyó gleccser hozott létre, fjordnak nevezendő, ha nem akarjuk a geográfusokat kétségbe ejteni, míg "sound"-nak kizárólag a folyó vájta kanyonok tölcsértorkolata hívható. A félreértés valószínűleg onnan, hogy az első telepesek nem norvég földrajzszakos egyetemisták voltak. Ami a maorikat illeti, ők eleve nem hiszik el a gleccseres dajkamesét: szerintük egy isten hasította ki a völgyet a baltájával. Akárhogy is, most ott van, Te Anau-tól kb 150 km-re, és gyönyörű.

Lakókocsinkat ehhez a túrához turistabuszra cseréltük, nem is akármilyenre: spéci BBQ Bus-ra szálltunk, ami azt jelenti, hogy ebédidőben megálltunk egy virágtengerben kanyargó patak partján, és körülültük a buszvezető rögtönözte barbeque-t (nagyon finom volt). Amíg sült a hús, lehetett sétálni a környező elvarázsolt erdőben. Bükkök, páfrányok, fenyők, pálmák vegyesen álltak, mind sűrűn benőve mohával: az egész erdő olyan smaragzöld volt, hogy káprázott tőle a szemem. Mi már itt is boldogan elbámészkodtunk volna egész nap, de a buszvezető hajtott minket tovább Milford Sound felé. Végül átértünk a hágón, és elénk tárult a hatalmas gleccservölgy. Ez Új-Zéland egyik legcsapadékosabb régiója, "négyből öt nap" esik az eső, és a meredek, sziklás hegyoldalról olyan gyorsan rohan le a víz, hogy időnként falavinákat indít el (a vékonyka talajban egymás gyökereibe gabalyodott fák lerántják egymást a hegyoldalról). Persze sziklák is gurulnak, télen pedig hagyományos hólavinák torlaszolják a völgyet. Legutóbb két hete volt kőomlás, még láttuk a nyomait, de már szabad volt az út. Amikor megérkeztünk a tengerszintre, járművet váltottunk: hajó vitt minket tovább a fölénk magasodó hegycsúcsok között. 

Gyönyörűen sütött a Nap, a tenger sötétkéken fodrozódott. Kétoldalt hatalmas sziklák emelkedtek, sűrű őserdő nőtte be őket és vízesések zúdultak le az oldalukon. Ráadásként egy helyen fókák sütkéreztek a napos köveken, ránk sem hederítve; azt sem tudtuk, merre fényképezzünk. Csodálatosan szép hely volt, ehhez hasonlót sem láttam még. Elképesztő ez az ország, szinte félvállról gyönyörű: itt természetes, hogy minden erdő, tó, útkanyarulat, a színek, a fények tündérszépek, én viszont nem tudom levakarni a fényképezőgépet az orromról és a vigyort a képemről. 

Glowworm caves

Noha világító lárvákat nézegetni talán elsőre nem hangzik vonzó programnak, mi kezünket-lábunkat törtük, hogy időben odaérjünk Te Anauba a barlangokhoz induló hajóra. Némi idegtépés és szerpentines lakókocsi-hajsza után az utolsó pillanatban fellihegtünk a kompra, ami már indult is a fényes férgek lelőhelye felé. A barlangot harminc éve találta meg egy elszánt kutató, előtte mindenki azt hitte, hogy csak maori legenda az egész. Larry viszont, akinek nem volt jobb dolga, három évig pancsolt a tóban, az "örvénylő áramlatot" keresve, ami a barlangból kiömlő patakot és így a bejáratot jelzi. Végül megtalálta, és ahogy beúszott, bónuszként kékesen tündöklő fénypontok százai vették körül. A patak gyorsfolyású, enyhén savas vize egy nagyon fiatal cseppkőbarlangot alakított ki, ahol a párás, sötét, mozdulatlan levegőben remekül érzi magát egy molylepkeszerű rovar lárvája. A rovar maga nem nagy szám, a lárva az érdekes, ami úgy vadászik, mint egy fénycsalis pók: ragadós nyálfonalakat ereszt maga köré, aztán felkapcsolja a potrohlámpáját, és azzal vonzza gyöngyfüggöny-szerű "hálójába" a legyeket. Mindez azért lesz turistalátványosság, mert a sokezer fényes lárva a mennyezeten olyan, mintha gyerekek fluoreszkáló csillagmatricáival lenne teleragasztva. Persze csak sötétben látszanak, ezért először be kellett sétálnunk a barlang mélyére a patak mentén. Ott aztán csónakba ültünk, az idegenvezető lekapcsolta a lámpát és körbevitt minket a barlangtavon. Olyan volt, mint a Balaton egy csillagos nyári éjszakán, csak a tücsökciripelés hiányzott. Mire kiértünk, a valódi égbolt is sötétedni kezdett: naplemente kísért minket hazafelé a tavon.

3,2,1 skydive!

Másfél éve dédelgetem a lökött ötletet, hogy egyszer még földet érés előtt szeretnék kiszállni egy repülőből. Mivel általában félresomfordálok, amikor mások a kamikáze-csúszda vagy a hullámvasút körül tömörülnek, mert nem szeretek zuhanni, a családom elég furán nézett rám, amikor egyszer csak bejelentkeztem egy 12,000 lábról induló szabadeséses ugrásra.  Én se tudom, mi ütött belém, de egyszer csak ott ültem a queenstowni skydive centrum irodájában, és írtam alá, hogy teljesen az én felelősségem, hogy erre vállalkoztam. Ezután vitt is sorstársaimmal együtt a kisbusz a város melletti mezőre, ahol a hangár állt. A cég elképesztően profi volt, minden nagyon olajozottan ment és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem sok idő maradt félni. Megérkezéskor rögtön tereltek befele a hangárba, és ránk adták az overallt, hevedert, sapkát és kesztyűt. Ezután megérkeztek a Tandem Masterek, vagyis akik kiugranak velünk/helyettünk a gépből. A legtöbbjük stílusosan ejtőernyővel ereszkedett közénk, az előző ugrásból. Itt csak olyanok dolgozhatnak, akik legalább ötezret ugrottak már, de a többség ennek a duplájánál tart, sőt olyan is van, aki már húszezernél jár. Rövid safety demo következett: eszerint nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fejet felszegve, lábat felemelve hason feküdjünk a levegőn, és  mosolyogjunk. Ahogy ezt tisztáztuk, indult is a gép. Nyolcan ültünk a padlón egymás ölében, három turista, három oktató és két fényképész. 

A tó meg a hegyek gyönyörűek voltak fentről a napsütésben, de nem élvezhettük sokáig a sétarepülést: ahogy felértünk 4000 méterre, az ajtóhoz legközelebb ülő instruktor a semmi szélére lavírozott a hozzáláncolt turistával és kivetette magát. Mi sem időztünk sokáig, Nick, az én oktatóm határozottan odalökdösött az ajtóhoz, én előírásosan felszegtem a fejem (addig se kellett lefele nézni), ő pedig meghintáztatott minket és ugrott is, mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben. Fantasztikus volt: egyáltalán nem éreztem, hogy zuhannék (pedig kétszázzal mentünk), inkább mintha lebegtünk volna, csak nagyon nehéz volt mozogni a süvítő szélben. 45 másodperc után elértük az 5000 lábat, ahol Nick kinyitotta az ernyőt (kinyílt!) és elkezdtünk spirálvonalban ereszkedni a reptér felé. Nézdegéltem a tájat, lóbáltam a lábam, örültem, hogy élek, bár a spirálzás ijesztőbb érzés volt, mint a szabadesés; kicsit olyan, mint a körhinta a vidámparkban, és pont annyira hányingeres. Leértünk, mielőtt bepánikolhattam volna, Nick talajt fogott, aztán engem is letett remegő lábaimra, és vége is volt. Repüléssel együtt 20 percig tartott az egész, és nem is volt nagyon félelmetes, talán mert nem tűnt valósnak. Ha nem lennének fényképek, lehet, azt hinném, álmodtam az egészet: mindesetre szép álom volt. 

Queenstown

A Mount Cook-tól  Queenstown felé a Kawarau Gorge-on át vezet az út. Lakókocsis turista ritkán örül a hegyi szerpentinnek, de itt mégse panaszkodtunk, talán mert leesett állal nehéz beszélni. Gyönyörű volt a táj, kopár csúcsú, zöld füves oldalú hegyek kétoldalt, középen pedig szürke kavicságyon rohant az égkék folyó, rózsaszín-lila virágoktól szegélyezve. A giccset csak egy-egy vízesés vagy legelésző őzek enyhítették. Queenstown maga egy hosszú, Z alakú tó partján fekszik, ide igyekeztünk a folyóval együtt. Ez a tó a Tekapo-val ellentétben sötétkék, és a hatalmas hegyek közvetlenül a vízből nőnek ki. A legenda szerint régen egy óriás aludt itt a mederben, de ez nyugtalanította a környéken élő maorikat, ezért egy éjjel rágyújtották az ágyát. Ahogy az óriás égett, a hó megolvadt a hegyeken, lefolyt és kialakította a tavat, meg kioltotta a tüzet. Szegény gigászunk harmadfokú égési sérülésein ez már nem segített, meghalt, de a szíve nem égett el, azóta is dobog a tó közepén, fura, 50 percenként változó árapályt okozva. Igaz kell legyen a történet, mert a vízszint tényleg óránként változik. 

Persze nem csak erre épül az idegenforgalom, télen síelni lehet, nyáron (ugyanazt a sífelvonót használva) bobozni, zipline-on csúszni, downhill biciklizni vagy bungee jumpingolni. Ez a két utóbbi verzió elég durva, de a bobot és a zipline-t (alias flying fox) kipróbáltuk. 2-3 méter magasan, fenyőfák között süvít a repülő róka: a kevésbé félős turisták megpróbálhatnak fejjel lefelé utazni vele. Nem ijesztő, de nem is könnyű: három próbálkozásból kétszer csak a hanyattfekvő "döglött teknős" pózig jutottunk. 

A hegyről leérve a sífelvonó aljában nem az Ausztriában megszokott hütte várja a turistákat, hanem egy Kiwicentrum, ahol meg lehet nézni élőben Új-Zéland nemzeti madarát. A kiwi egy röpképtelen, gombócforma madár hosszú csőrrel. Éjszaka közlekedik, rovarokat túr ki a talajból, mint egy hangyászsün, de bogyókat is eszik. Gyorsabban tud futni, mint az ember, cserébe szárnya annyi sincs, mint egy pingvinnek. Viszont van csontveleje, ez semelyik másik madárfajnak nincs, és félkilós tojásokat rak, ami rekord a testméretéhez képest. Mindehhez ráadásul a kiwik olyan mókásan sétálnak, mint a kultúréhes nénik a múzeumban; nem csoda, hogy az Új-Zélandiak a szívükbe fogadták őket. Mi is ellágyult szemekkel néztük a bogárlakomába merült, fontoskodva sürgölődő kiwit, aki viszont egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy 17 ezer km-t utaztunk a kedvéért. Egy idő után meg is unt minket és hátat fordított, jelezve, hogy az audenciának vége: vettük az adást, és távoztunk. Hamarosan a várost is ott kellett hagyni, noha Queenstown-ban még akármennyi időt el tudtam volna tölteni: gyönyörű tó, szép város, sok jóféle sör, vitorlások, futóösvény a víz partján - a világvége jobb helyen nem is találhatott volna. 

Heaven is a place on Earth

Rotoruából egy óra alatt átrepültünk a déli szigetre (már egész otthonosan mozgok a Christchurch-i reptéren), ahol átvettük a lakókocsit, aztán vártunk Mónira és Cathalra, hogy ők is befussanak Sydney-ből. A terv szerint 11 napot töltünk együtt, ami alatt két autóval furikázunk körbe: a miénk a nagyobb, összkomfortos, az övék inkább csak alvásra jó, de mindenki beteheti a sörét a mi hűtőnkbe. Amikor megjöttek, elindultunk az első állomás, a Lake Tekapo felé. Christchurch környéke sík, sok zöld mezővel és napsütéssel, a Lake Tekapo viszont gleccsertó a hegyek között. Egyre felhősebb és hűvösebb lett, ahogy mentünk felfele, de amikor odaértünk, a lemenő Nap pont áttört az esőfelhőkön, rózsaszín párát terítve a dombokra és szivárványt rajzolva az út fölé. 

Nem hittük volna, hogy ennél is lehet szebb, amíg meg nem láttuk a tavat. Tiszta kéken nyújtózott a havas hegyekig, a felénk eső partján pedig a fenyők és a nyírfák alatt kék-rózsaszín-fehér virágok egész erdeje borította a talajt. Szóhoz sem jutottunk, olyan gyönyörű volt, pedig ez még csak este volt, felhős időben; másnap reggel kisütött a Nap. A tó ciánkékre váltott, visszatükrözve az eget, körülötte pedig a zöldfüves domboldalon vadrózsa nyílt és annyi nyuszi ugrándozott mintha húsvét lenne, nem karácsony. Ilyen szépet elképzelni is nehéz. Futás közben megcsodáltam kora reggeli fényben, aztán amíg a többiek sétáltak, Orsi meg én elmentünk egy tónéző lovastúrára. A lovak békésen ballagtak velünk (kivéve Orsié, az ő lovának egyéni elképzelései voltak, de hugicám megregulázta), lehetett fényképezni a kacsákat, a hullámzó füvet, virágzó bokrokat, kék tavat (attól ilyen hihetetlenül kék, hogy a fény megtörik a vízben lebegő kőporon, ami a gleccserből olvadt a vízbe). 

Az idillt csak a túrára a szülei által elhurcolt, lovaktól rettegő  kislány időnkénti sikoltozása törte meg, miszerint ő moströgtön meghal (pedig még volt egy nap a világvágéig). Végül mégis mindannyian túléltünk, és a délutánt napozással-fürdéssel töltöttük (a tó 13-14 fokos, vagyis kicsit bele lehet menni). Estére átgurultunk a Mount Cook melletti táborhelyre (én vezettem! baloldalt, manuális váltóval, jobbkormányos lakókocsit!), ahol újabb szépséges naplemente várt ránk, ahogy a rózsaszín felhők átbuktak a Mount Cook csúcsán. Zárásként még megnéztük az Edmund Hillary múzeumot is (nem tudtam, hogy Hillary új-zélandi volt, se azt, hogy 2 méter magas), aztán gyönyörű napunkkal eltelve elvackoltunk a lakókocsiban.   

Őslények országa és Shrek mocsara

Yellowstone és Izland mellett Új-Zéland a világ harmadik nagy geotermikusan aktív régiója, Mordort sem véletlenül költöztették ide. Rotorua környékén egymást érik a gőzt köpő, kénköves nemzeti parkok (mindegyiknek megjegyezhetetlenül hosszú maori neve van), ezeket derítettük fel az elmúlt két napban, a lightostól haladva a hard core felé. Az elsőről, Waimangu-ról nekem még a Virágzó Völgy jutott eszembe: sok-sok páfrány, virágzó manukabokrok, rózsaszín mályva és aranysárga akác nőtték be a völgyet és a szépen kéklő tavacskák partját. A meglepő az volt, hogy a kékellő tengerszemek enyhén gőzölögtek, és közelebb menve az is látszódott, hogy finoman bugyborékolnak, a parti iszapra pedig kirakódott a kénes só. Mégsem a tipikus erdei tisztás... A víz ráadásul letális Széchenyi-fürdő szagot is árasztott, még nagyobbá téve a kontrasztot a virágzó erdővel. Az egyik percben az ember egy normális erdei úton sétál, zümmögnek a méhek, majd a következő kanyarban elborítja a kénköves köd, és az út melletti sziklákon meggrillezhetné a steaket vacsorára (lehet, ezért hagyományos maori étel a kövön sütött hús?). 

A virágzó "szoft" gejzírpark után következett a level 2, a Waiotapu National Park. Itt már sárgára és rozsdabarnára színeződött sziklák, sőt, rozsdaszín mohával borított fenyők uralják a parkot virágok helyett, a tavak pedig vulkáni hamutól feketék vagy kéntől rikító sárgák. A fő látványosság itt azonban mégsem a füstölgő talaj, a sarat pöfögő katlanok, vagy a 80 fokos vízesés, hanem Lady Knox őkisasszonysága, a környék legnagyobb gejzíre. Mivel magától kissé szeleburdi a hölgy, nem olyan pontosan tör ki, mint az Old Faithful, a turisták kedvéért megrendszabályozták, minden napra egy kitörést időzítve. A kitörés katalizálása egyszerű és nagyszerű (még a környékre fakitermelési munkára rendelt fegyencek kísérletezték ki száz éve): szappant kell dobni a kráterbe. Így a kétkamrás gejzír felső felében lévő 90 fokos víz felbuborékosodik, csökken a nyomása, és az alatta lévő 170 fokos ki tud emelkedni - nyáron 10-15, esős évszakokban akár 20 méter magasra. 

A napi fizikalecke után még eggyel közelebb merészkedtünk a kénköves pokolhoz, szó szerint: következő állomásunk maga a Hell's Gate volt. A vonzó nevet G B Shaw adta utunk harmadik parkjának. A maorik eredetileg Hurutini hercegnőről nevezték el, aki bevetette magát az egyik kráterbe, mert a férje nem volt vele elég tisztelettudó (furi Új-Zélandi prefeminista mozgalom lehetett). Nem szép halál, mivel a tavak többségében fekete sár bugyog, Shrek és Fiona valami hasonló helyen lehettek nászúton. Orsival mi is kipróbáltuk a sárfürdőt, persze nem a halálos verziót: a túra végén bele lehetett ülni egy iszapos és/vagy egy kénes medencébe a helyi open-air spa-ban (csak annyira volt spa, mint egy cserkésztábori zuhanyzó, de a sár volt az igazi lényeg). Csúszós-iszapos-szagos vízben fürdeni elég dagonyázós élmény, de állítólag nagyon egészséges. Számunkra az egyetlen érzékelhető hatása az volt, hogy Orsinak megfeketedtek a fülbevalói.

Családegyesítési program

Kedvenc hugicámat akkor láttam utoljára, amikor betolták Pesten a térdsebészet műtőjébe, apámat pedig amikor felszállt a hazafelé tartó gépre a saigoni reptéren. Most egyszerre csak ott vártak rám mindketten, amikor kiszálltam a liftből egy random aucklandi hotelben, far, far away. Nekik 36 órát kellett repülni, nekem csak egyet, vagyis ők sokkal gyűröttebbek voltak, amikor másnap elindultunk lelkesen hadaró idegenvezetőnkkel felfedezni a várost. Auckland másfél millió lakosa ötször annyi négyzetkilométeren terpeszkedik, mint a kétmillió budapesti - itt csak az nem lakik kertes házban, akinek agorafóbiája van. Ettől a város kellemes lakókörnyezet, de nézegetni nincs mit rajta, hacsak valaki nem érdeklődik különösen a 20. századi angolszász kertvárosi építészet iránt. Noha semmi sem lehetetlen, én még nem találkoztam turistával, aki erre izgult volna. Mi is inkább a tengerpart felé vettük az irányt, ami sziklákkal, szörfösökkel és őserdővel kecsegtetett. Jól  választottunk: a parti út pálmák, páfrányok és óriásfenyők között kanyargott (elég élesen, és a rossz oldalon, de ettől igyekeztünk eltekinteni), szépséges kilátással a fekete homokos öblökre. 

A mi úticélunk a Piha Beach volt, egy széles, kétkaréjos öböl, közepén a Lion's Rock nevű sziklával, amire fel is lehetett mászni, kilátás végett. Másztunk, fényképeztünk; december lévén nyári virágpompában állt a tengerpart és nyüzsögtek a szörfösök a meleg - értsd 17 fokos - tengerben. Miután kimulattuk magunkat, visszaautóztunk a városba megnézni a maori múzeumot. Az idegenvezetőnk teljesen odavolt, hogy a parton mászkálás miatt lecsúsztunk a maori néptáncbemutatóról. Mi nem bántuk annyira, különösen, mivel apámban még élénken éltek a Vietnámban elszenvedett népzenei élmények. Inkább megcsodáltuk a különleges fa- jáde és csontfaragványokat, amik nagyrészt kagylószemű, kinyújtott nyelvű harcosokat ábrázoltak. Ezután utolsó állomásként felmásztunk a Mount Victoria nevű kialudt vulkánra az öböl bejáratánál, amit a kiwi kormány a második világháború alatt titkos erődítménnyé alakított, hogy legyen honnan ágyúzni, ha betörnének a szovjetek. Az ágyúkat már leszerelték, csak a 360 fokos kilátás maradt az öböl vitorlásaira és vicces mérgesgomba alakú szellőzők. Auckland és környéke végül nagyon kellemesnek bizonyult, annak ellenére, hogy mindenki élénken bizonygatta, milyen ronda, de holnap azért autózunk tovább Rotorua felé. 

Egy kentaur délutánja

A második hét vége felé egy különösen hosszú tereplovaglás után, amit annak ellenére sikerült egy darabban teljesítenem, hogy elég sok lejtmenetet és előrejelzés nélküli vágtázást tartalmazott, Liz meglepett azzal, hogy jutalmul másnap elmehetek egyedül. Korábban még sosem lovagoltam ki egyedül és bár tisztában voltam a megtiszteltetés mértékével, azért kicsit meg is szeppentem. Szerencsére addigra összebarátkoztam a lovacskámmal, és sejtettem, hogy Liz inkább benne bízik, mint bennem. Tuscany egy csodaszép, tapasztalt 13 éves gesztenyepej paripa, aki semmitől nem ijedt meg, se zúgó traktoroktól, se rohangászó tehenektől, se ostoba turistáktól, akik átugratják vele a felszállóemelvényt. Ráadásul kedves volt hozzám: nem kötekedett, amikor bizonytalanul irányítottam, inkább kitalálta, mi lenne a feladat és megcsinálta magától (a rossznyelvek szerint azért volt ilyen készséges, mert velem szinte nyaralt: korábban egy 110 kilós hölgy lovagolta). Egyszóval Liz úgy döntött, hogy bölcs és nyugodt Tuscany segítségével hebrencs Szilvia túl fogja élni a vadont, menjünk hát. Én ebben nem voltam olyan biztos, eléggé izgultam is, de azért másnap délután mégis nekiindultam. 

Tuscany tényleg nagyon jól viselkedett: ugyan látszott rajta, nem nagyon érti, mit kódorgunk kissé céltalanul fel s alá, de nem tiltakozott. Bejártuk a patakmedret, átugrottunk egy kapun, még kicsit vágtáztunk is, aztán jutalmul elvittem egy legelőre, ahol kedvére uzsonnázhatott, amíg én a kilátást fényképeztem. Vacsoraidőben diadalittas Kolombuszként tértem meg, és annak ellenére, hogy ez objektíve nézve egy csekély veszélyértékű kirándulás lehetett, ennek teljesítésére voltam a legbüszkébb. 

Lóból is megárt a sokk

Miután megismertem Lizt, már sejtettem, hogy nem fogok lazsálni ebben a két hétben. Így is lett, a napi 2x2 óra lovaglás és másfél óra csutakolás meg fel-le nyergelés után minden este hullafáradtan rogytam a paplanos ágyikómba, és annak ellenére rögtön elaludtam, hogy a gyatrán szigetelő ablakok résein ujjnyi molylepkék másztak a szobámba, hogy aztán hangosan zörögve repkedjenek reggelig. Valószínűleg a szomszéd réten legelő bocik is bejöhettek volna, akkor sem ébredek fel (akkora ablakrésen be is fértek volna). Ha a szigetelés nem is erősségük az új-zélandiaknak, a lovaglás annál inkább: Liz nagyon profi órákat tartott, ha pedig nem győztem levegővel, kedvesen érdeklődött, hogy akkor most nyaralni jöttem vagy lovagolni. Négyféle kardioedzés volt, ezeket váltogattuk: díjlovaglás, díjugratás, cross-country és terep. 

A díjlovaglás, másik nevén dresszázs a precízióról szól: tudod-e a lovat egy adott ponton (és nem fél méterrrel később) beugratni vágtába, tudsz-e 10,15, 20 méter átmérőjű kört lovagolni, hátrafelé menni, kígyóvonalban ügetni, hátralépés nélkül helyben megfordulni stb. Ez nem túl félelmetes vagy látványos, de ez követeli a legtöbb izommunkát és összeszedettséget. A díjugratás már mókásabb, ez az, amikor színes rudak fölött kell átkergetni a lovat, itt már van akció. Mégsem ez a leglátványosabb, hanem a cross-country, ami gyakorlatilag ugratás terepen (tehát kerítések, farönkök, patak, egyebek fölött). A sima tereplovaglás nyugisabb, olyankor csak megy a ló hegynek-völgynek, lehet nézelődni, hullámzó fűben vágtázni és egyéb giccselemekel mulatni. Mindegyiket élveztem, és ahogy gyűjtöttem a horzsolásokat és kék foltokat, a lovaglási skilljeim is javultak. Egyre több feladatban tudtam részt venni, és amíg az első nap csak pislogtam, ahogy a többiek átugrattak az akadályokon, nemsokára azon kaptam magam, hogy én is repkedek át a kerítések fölött. 

Persze voltak nehézségek; a legviccesebb talán az utolsó előtti díjugratós óra volt. Három kb hatvancentis akadályon kellett átugratni, nem voltak nagyok, de elég éles szögben kellett fordulni közöttük. Egy ügyes lovas ilyenkor kiszámolja az útvonalat, és már az akadály előtt azt nézi, hogy utána merre fog menni. Szilvike persze nem ez a kategória: Szilvike nekirohan, sisakja a szemében, karja-lába szanaszét, és csak az akadály után jön rá, hogy khm, a lóraszálláshoz használatos emelvény (kb 80 cm magas és 60 széles) pont előtte van. Kikerülni elég nehéz lenne, közel van, ló vágtázik, most ugorjam át? Mire ezt végiggondoltam, a ló is arra a következtetésre jutott, hogy itt leginkább ugrani lehet, és ugrott is, nem kicsit. Ahogy földet ért, én persze elszálltam, mint annak a rendje, így jár, aki túl nagyot mer álmodni. Szerencsére a lovacskámnak semmi baja nem lett,  és az biztos, hogy gondoskodtam a csapat aznapi szórakozásáról - kár, hogy én nem láttam.