Kedvenc hugicámat akkor láttam utoljára, amikor betolták Pesten a térdsebészet műtőjébe, apámat pedig amikor felszállt a hazafelé tartó gépre a saigoni reptéren. Most egyszerre csak ott vártak rám mindketten, amikor kiszálltam a liftből egy random aucklandi hotelben, far, far away. Nekik 36 órát kellett repülni, nekem csak egyet, vagyis ők sokkal gyűröttebbek voltak, amikor másnap elindultunk lelkesen hadaró idegenvezetőnkkel felfedezni a várost. Auckland másfél millió lakosa ötször annyi négyzetkilométeren terpeszkedik, mint a kétmillió budapesti - itt csak az nem lakik kertes házban, akinek agorafóbiája van. Ettől a város kellemes lakókörnyezet, de nézegetni nincs mit rajta, hacsak valaki nem érdeklődik különösen a 20. századi angolszász kertvárosi építészet iránt. Noha semmi sem lehetetlen, én még nem találkoztam turistával, aki erre izgult volna. Mi is inkább a tengerpart felé vettük az irányt, ami sziklákkal, szörfösökkel és őserdővel kecsegtetett. Jól választottunk: a parti út pálmák, páfrányok és óriásfenyők között kanyargott (elég élesen, és a rossz oldalon, de ettől igyekeztünk eltekinteni), szépséges kilátással a fekete homokos öblökre.
A mi úticélunk a Piha Beach volt, egy széles, kétkaréjos öböl, közepén a Lion's Rock nevű sziklával, amire fel is lehetett mászni, kilátás végett. Másztunk, fényképeztünk; december lévén nyári virágpompában állt a tengerpart és nyüzsögtek a szörfösök a meleg - értsd 17 fokos - tengerben. Miután kimulattuk magunkat, visszaautóztunk a városba megnézni a maori múzeumot. Az idegenvezetőnk teljesen odavolt, hogy a parton mászkálás miatt lecsúsztunk a maori néptáncbemutatóról. Mi nem bántuk annyira, különösen, mivel apámban még élénken éltek a Vietnámban elszenvedett népzenei élmények. Inkább megcsodáltuk a különleges fa- jáde és csontfaragványokat, amik nagyrészt kagylószemű, kinyújtott nyelvű harcosokat ábrázoltak. Ezután utolsó állomásként felmásztunk a Mount Victoria nevű kialudt vulkánra az öböl bejáratánál, amit a kiwi kormány a második világháború alatt titkos erődítménnyé alakított, hogy legyen honnan ágyúzni, ha betörnének a szovjetek. Az ágyúkat már leszerelték, csak a 360 fokos kilátás maradt az öböl vitorlásaira és vicces mérgesgomba alakú szellőzők. Auckland és környéke végül nagyon kellemesnek bizonyult, annak ellenére, hogy mindenki élénken bizonygatta, milyen ronda, de holnap azért autózunk tovább Rotorua felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése