Noha világító lárvákat nézegetni talán elsőre nem hangzik vonzó programnak, mi kezünket-lábunkat törtük, hogy időben odaérjünk Te Anauba a barlangokhoz induló hajóra. Némi idegtépés és szerpentines lakókocsi-hajsza után az utolsó pillanatban fellihegtünk a kompra, ami már indult is a fényes férgek lelőhelye felé. A barlangot harminc éve találta meg egy elszánt kutató, előtte mindenki azt hitte, hogy csak maori legenda az egész. Larry viszont, akinek nem volt jobb dolga, három évig pancsolt a tóban, az "örvénylő áramlatot" keresve, ami a barlangból kiömlő patakot és így a bejáratot jelzi. Végül megtalálta, és ahogy beúszott, bónuszként kékesen tündöklő fénypontok százai vették körül. A patak gyorsfolyású, enyhén savas vize egy nagyon fiatal cseppkőbarlangot alakított ki, ahol a párás, sötét, mozdulatlan levegőben remekül érzi magát egy molylepkeszerű rovar lárvája. A rovar maga nem nagy szám, a lárva az érdekes, ami úgy vadászik, mint egy fénycsalis pók: ragadós nyálfonalakat ereszt maga köré, aztán felkapcsolja a potrohlámpáját, és azzal vonzza gyöngyfüggöny-szerű "hálójába" a legyeket. Mindez azért lesz turistalátványosság, mert a sokezer fényes lárva a mennyezeten olyan, mintha gyerekek fluoreszkáló csillagmatricáival lenne teleragasztva. Persze csak sötétben látszanak, ezért először be kellett sétálnunk a barlang mélyére a patak mentén. Ott aztán csónakba ültünk, az idegenvezető lekapcsolta a lámpát és körbevitt minket a barlangtavon. Olyan volt, mint a Balaton egy csillagos nyári éjszakán, csak a tücsökciripelés hiányzott. Mire kiértünk, a valódi égbolt is sötétedni kezdett: naplemente kísért minket hazafelé a tavon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése