A második hét vége felé egy különösen hosszú tereplovaglás után, amit annak ellenére sikerült egy darabban teljesítenem, hogy elég sok lejtmenetet és előrejelzés nélküli vágtázást tartalmazott, Liz meglepett azzal, hogy jutalmul másnap elmehetek egyedül. Korábban még sosem lovagoltam ki egyedül és bár tisztában voltam a megtiszteltetés mértékével, azért kicsit meg is szeppentem. Szerencsére addigra összebarátkoztam a lovacskámmal, és sejtettem, hogy Liz inkább benne bízik, mint bennem. Tuscany egy csodaszép, tapasztalt 13 éves gesztenyepej paripa, aki semmitől nem ijedt meg, se zúgó traktoroktól, se rohangászó tehenektől, se ostoba turistáktól, akik átugratják vele a felszállóemelvényt. Ráadásul kedves volt hozzám: nem kötekedett, amikor bizonytalanul irányítottam, inkább kitalálta, mi lenne a feladat és megcsinálta magától (a rossznyelvek szerint azért volt ilyen készséges, mert velem szinte nyaralt: korábban egy 110 kilós hölgy lovagolta). Egyszóval Liz úgy döntött, hogy bölcs és nyugodt Tuscany segítségével hebrencs Szilvia túl fogja élni a vadont, menjünk hát. Én ebben nem voltam olyan biztos, eléggé izgultam is, de azért másnap délután mégis nekiindultam.
Tuscany tényleg nagyon jól viselkedett: ugyan látszott rajta, nem nagyon érti, mit kódorgunk kissé céltalanul fel s alá, de nem tiltakozott. Bejártuk a patakmedret, átugrottunk egy kapun, még kicsit vágtáztunk is, aztán jutalmul elvittem egy legelőre, ahol kedvére uzsonnázhatott, amíg én a kilátást fényképeztem. Vacsoraidőben diadalittas Kolombuszként tértem meg, és annak ellenére, hogy ez objektíve nézve egy csekély veszélyértékű kirándulás lehetett, ennek teljesítésére voltam a legbüszkébb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése