Csendes éj 200 decibellel

Egyik este épp a csontjaimat fájlaltam az egész napos lovaglás után, amikor Cayla izgatottan bekopogott, hogy van-e kedvem megnézni a Christmas Light-ot. Mit tudtam én, mi az és hol van, de miért is ne? Úgy képzeltem, hogy a szomszéd városkába megyünk ahol majd a polgármester vagy a TSZ elnök felkapcsolja az égőket a főtéren. Egyszer már jártunk ott, akkor napvilágnál, amikor Caylának kerestünk túrazoknit: a város méreteiről talán jó képet ad, hogy nem volt egy ruhabolt sem, és zoknit sehol nem árultak (végül a hitközségi secondhandben kaptunk egy párat ingyen). Ennek fényében joggal gondoltam, hogy a karácsonyi lámpagyújtás is szolid kisvárosi esemény lesz. Tévedtem, nem a városba mentünk, és szó sem volt ünnepélyes gyertyagyújtásról: a semmi közepén parkoltunk le valahol Christchurch mellett. Üres volt a táj, de a sövényfalak mögött árulkodó diszkófények pásztázták az eget. Először azt hittem, vurstliba tévedtünk, de nem: a bejáratnál a felirat büszkén hirdette, hogy a Christmas Wonderlandben járunk. Beljebb teljes fény- és hangerővel vágott fejbe a culture shock. A néhány négyzetméteres alapterületű installációk annyi kivilágított, motorizált és csillámló karácsonyi giccsdíszt tartalmaztak, mint az összes osztrák tartomány együttvéve. Nem tudtam, hova nézzek: a kéménybe szorult rénszarvasokra, a bálnán lovagló Mikulásra, a tehén alakú karácsonyi égőkre vagy a pingvinekkel hancúrozó piros sálas csirkékre. Az ájtatünnepi cukiságbazár fölött megszámlálhatatlan karácsonyfa színes égődíszei lüktettek a hangszórókból dübörgő metálzene ütemére, érdekes kontrasztot alkotva az alant munkálkodó Mikulásokkal. A kijáratnál az értelmi szerző és tulaj farmer elárulta, hogy a fény- és lézershow a neten is megtekinthető, így megosztanám, Merry Kiwi Christmas to everyone!

A farm, ahol élünk

Megérkeztem hát Far Far Away-be, ahol a kismalac, az üveghegy és társai tartózkodnak és a kiwik a fejükön állnak. Lovaglási kísérletem helyszíne 12 órára van a GMT-től és 17,000 km-re Budapesttől, vagyis otthonról nézve valóban az Isten háta mögött helyezkedik el. Maga a lovarda még helyi viszonylatban is elszigetelt, Christchurchtől 80 km-re fekszik szép zöld hegyek-völgyek-lankák között. Kowhai Farmnak hívják, mivel az alapító nagyszülők negyven éve kezdték a businesst egy lovas vendégházzal egy kowhai fa (spéci kiwi akácfa) tövében. 

A farm azóta is családi vállalkozás, bár szépen kinőtte magát: 90 lovat tartanak, és nem csak a régió összes pónifan kisgyereke jár ide, hanem sok japán és amerikai turista is. Ahogy átautóztunk a birtokon, futólag megpillantottam a legelésző lovakat és az ugrató- meg  a díjlovagló arénát; kezdett úgy festeni, hogy jó helyre jöttem. Chris, akivel korábban leveleztem és aki behozott a reptérről, megmutatta a szobámat: nagy ágy sok puha paplannal, hatalmas, a mezőre és a lovakra néző ablakok és egy óriási bokor futórózsa az ajtó mellett. 

Megállapítottam, hogy valami kifürkészhetetlen okból a helyi VIP suite-ot kaptam, aztán követtem Christ az ebédlőbe, ahol bemutatott a többieknek. Nem voltak sokan, csak a család és három lány, mert épp lement a hétvégi vendégáradat. Chris felesége, Becky egy farmerlány kiadású Cameron Diaznak bizonyult, a két gyerekük ennek megfelelően szőke és nagyon kékszemű (gyerekszerető nőtársaim biztos gügyögő üzemmódba váltottak volna). Cayla, a nagyon kedves kanadai lovász-segéderő lány, két kiwi tinédzser és Pepper, egy öreg labrador egészítették ki a csapatot. 

Azonban a grand finálé még hátra volt: épp megvacsoráztunk, amikor megérkezett a főnökasszony. Bár közel jár a hetvenhez, nem hiszem, hogy valaha valaki "Granny"-nek merte volna szólítani a McGalagony-szerű hölgyet, aki azonnal uralta a helyiséget, amint belépett. A Kowhai Farm úrnője vesébe látó tekintetével engem is azonnal felmért, de nem fecsérelte az idejét udvarias smalltalkra. Az a típus volt, aki három dolgot csinál egyszerre, miközben semmi nem kerüli el a figyelmét, finoman ironikus kritikája előtt pedig gyenge nádszálakként hajolt meg az egész udvartartás. Ámulattal vegyes érdeklődéssel figyeltem félelmetes hatékonyságát és rögtön a bűvkörébe kerültem. Az elkövetkező két hétben nekem is ő parancsolt, de nem bántam. Aki ismer, sejtheti, hogy inkább csodáltam elegánsan cinikus humorát, kimeríthetetlen tudását és maximalizmusát: jobb tanárt nem is kívánhattam volna. Megint csak jó szerencse kísért és jó helyre kerültem: már csak annyi dolgom volt, hogy bírjam izomzattal.

Deltavidék

Már egyszer találkoztunk a Mekong folyóval, Laoszban hajóztunk rajta a felső szakaszon, most megnéztük a másik végét. Saigontól nem messze ömlik 9 ágra bomolva a dél-kínai tengerbe, ezért Kilenc Sárkány torkolatnak is hívják (a vietnamiak se vacakolnak sokat, itt mindent sárkányokról neveznek el). A delta területe természetesen óriási, az egyes ágak több km szélesek is lehetnek, ezért a mi programunk csupán egy kis területre szorítkozott, ahol a vízen egy úszó nagybani piacot, a szárazföldön pedig különböző őstermelőket lehetett meglátogatni. 

A piac itt tulajdonképp mindenhonnan összeverődött bárkákat jelent: a tulajdonosok reggel 6 felé indulnak a falujukból (azért ilyen "későn", mert már van motor és nem kell evezni) és akkor mennek haza, ha mindent eladtak. Ki-ki az orrba kiakasztott termékmintával jelzi, hogy mit árul, ezektől eltekintve a hajók egyforma traktormotorral hajtott fabárkák, az orrukra pedig szemeket festenek, hogy elriasszák a krokodilokat (holott már évekkel ezelőtt elriadt az összes, golyó által). A hajósok közül sokan állítólag egész évben a vízen vannak, csak újévkor van egy szabadnapjuk, mint Bolygó Hollandinak, amit a családjukkal tölthetnek. Ehhez képest a víz mellett lakó szárazföldi patkányok élete rózsásnak tűnhet, noha nem az. Árvízzel ugyan nem kell küzdeniük, de például meginni nem tudják a sárbarna folyóvizet (viszont abban kell fürödni meg mosni, pedig nincs szennyvízelvezetés). 

Sosem találtam volna ki, de esővizet isznak, amit a monszunidőszakban gyűjtenek be és hatalmas agyagkorsókban tárolják egész évben. Csekély vigasz, hogy csak akkor kezdik gyűjteni a vizet, amikor az első néhány zápor már lemosta a tetőt... Ezután az itallap után a koszt királyinak tűnik, pedig csak gyümölcs és rizs, ez utóbbi minden formában: rizslepény, rizspapír, pattogatott rizs, karamellás rizskeksz, rizspálinka. Ezeket meg lehetett kóstolni a folyóparton sétálva, úgy osztják, mint a Tesco áruházban az újfajta sajtos krékert a standokról, csak ez valószínűleg nem KERMI által bevizsgált. A helyiek végtelenül kedvesen kínálgatják a portékájukat, majdnem sajnáltuk, hogy nem volt szükségünk legyezőre, kókuszdióból készült táskára vagy hímzett férfiingre. Cserébe mindent megkóstoltunk, amit ránktukmáltak, remélve, hogy este vacsorázni megyünk majd és nem gyomormosásra. Visszafelé autózva (szédítő 80 km/h-val az autópályán), ismét és nem utoljára azon filozofáltunk, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy olyan országba szülessen az ember, ahol iható a csapvíz - egyáltalán, van csap. Kontrasztos élmény volt megérkezni a hotelba este, ahol szólt a Stilenacht és a személyzet karácsonyfát díszített a hallban. Good bye, Vietnam, good morning, Santa Claus! 

Játsszunk katonásdit: enyém a tank, tiéd a csúzli

Cu Chi falu és környéke, ahová másnap ellátogattunk, a vietkong ellenállás egyik leghíresebb központja. Alig 40 km-re van Saigontól, a déli erők fellegvárától, de 20 éven át kitartott. A siker titka, hogy az ellenállók egy 120 km hosszú alagútrendszerben rejtőztek, innen indítva gerillatámadásokat a dél-vietnami és az amerikai csapatok ellen. A bejáratok gondosan álcázták, a 100x60 cm-es járatokban pedig az apró vietnamiak is csak kúszva tudtak közlekedni. Ha mégis bejutott volna az ellenség, szennylével fertőzött bambuszkarókra, mérgeskígyókra és még mérgesebb, elszánt vietkongokra számíthatott. A fegyvereket vagy az amerikaiktól lopták, vagy helyben fabrikálták: a kétségbeesés kőkorszaki, de ravasz és kegyetlen eszközöket szült, amik arra voltak kifejlesztve, hogy csak megsebesítsék, de ne öljék meg az ellenséget, így további erőforrásokat foglalva le a gyógyításra. A végtagok felhasítására, eltörésére vagy épp felületes kibelezésre specializált csapdák mind megtekinthetők egy parkosított dzsungelkertben Cu Chi mellett, ide vitt minket az idegenvezető. A jól ápolt emlékhely szofthorror Disneyland-hangulatú: jókat lehet borzongani a szögekkel kivert csapdákat látva, de azért vigyáznak a turisták mimózalelkére és inkább a hősiességet, a hazaszeretetet és a bajtársiasságot domborítják a borzalmak helyett. Takaros szoborcsoportok illusztrálják a vietkong háborús mindennapokat: hogyan gyártottak gumiabroncsból cipőket és bombamaradványokból kézigránátot; hogyan főztek a föld alatt maniókagyökeret ebédre; miként ásták kézzel és kéziásóval az alagutakat; hol tartották a bajtársi-elvtársi gyűléseket (ahol azért mindenki eltakarta az arcát). Megtekintettük a kommunista háborús propagandafilmet is, amelynek tanúsága szerint a helyiek egész addig békésen termesztgették a gyümölcsöt, amíg egy nap fel nem bukkantak az amerikaiak és le nem bombázták a papayát a fáról; ekkor a nép, persze jogosan, kaszát-kapát-mérgeskígyót ragadott, hogy megvédje otthonát a behatolók ellen. 

Propaganda és kommunisták ide vagy oda, nehéz megindokolni, mit kerestek itt tulajdonképp a GI Joe-k. Nyugaton azt tanítják, hogy a demokratikus világot védték a vörösöktől (miként most védik az iszlámtól). Közelebbről nézve inkább úgy látszik, hogy játszótérnek használták, ahol kipróbálhatták kedvenc fegyvereiket: MI16-os géppuskát, Patton tankot, napalmot, B-52eseket, gyomirtókat. Persze ez nyilván nem az odavezérelt 18 évesek ötlete volt, az amerikai és francia kormányok egyezkedtek a dél-vietnami vezetőkkel. Mindeközben a harctéren mindenki rosszul járt, nemzetiségétől függetlenül. És persze a vietnamiak jártak sokkal rosszabbul, hiszen a civilek is bevonódtak, sőt: kifejezett célja volt az amerikaiaknak a vietnami gazdaság megsemmisítése ("we will bomb them back into the stone age" mondta kedvesen az egyik vezérkari tiszt). A bombázások és mészárlások valósághű képeit a Cu Chi-i Disneylandben nem lehet látni, ehhez a War Remnants Museum-ba kell menni Saigonba. Minket érdekelt, így elmentünk, bár figyelmeztettek, hogy "it is not for the faint-hearted". 

Itt már tényleg nem sminkeltek: főleg fényképeket lehet látni, de az pont elég volt. A háborús mészárlásokról készült képek is borzalmasak, de még sokkolóbb volt számomra az Agent Orange nevű gyomirtó áldozatainak szentelt tárlat. A szétlocsolt 74 millió liter fenoxil alapú szer nyomán többezer nyomorék gyerek született; sokan most tinédzserek vagy az én korosztályom, csak épp nekik hiányzik mindkét lábuk, a szemeik vagy a fél arcuk. Kíváncsi vagyok, hálásak e, hogy Uncle John(son) megmentette őket a kommunizmustól. 

KRESZtürelmi zóna

Minden tiszteletem a véleményszabadságé, utólag mégis fura, hogy az utazási iroda "elbűvölő régi francia gyarmati városka"-ként jellemezte Saigont. A város - hivatalos nevén Ho Chi Minh city - lakosainak száma ugyanis kicsit több, mint egész Magyarországé, és annyi robogó furikázik benne, hogy négyes sorokban egymás mögé állítva elérnének Budapesttől Londonig. Persze ha felcsapom egyszer is a wikipédiát, rájöttem volna, hogy a romantikus leírás nyüzsgő iparvárost takar, de lustaságom megvédte az illúzióimat. Miután megérkeztünk és szembesültünk a város méreteivel, elindultunk sétálni, hátha mégis találunk egy ex-gyarmati városmagot. 

Már este volt, úgyhogy csak felfedeztünk kicsit a másnapi idegenvezetés előtt. A közlekedés még Hanoit is felülmúlta: itt soha senki nem ad előnyt senkinek, és a zebrák csak viccből vannak felfestve. Akinek szíve nem elég bátor begyalogolni a folyamatosan áramló forgalomba, remélve, hogy a motorosok majd kikerülik, az készüljön fel, hogy az úttestnek azon az oldalán öregszik meg, ahol született. A nyomoronc, lámpához és KRESZhez szokott európaiakat külön turistarendőrök kísérik át az úton, lollipopman-style: nem tenne jót az idegenforgalomnak, ha elhullanának. Hátrányos helyzetű fehér ember létünkre néhány tachikardiás átkelés után mégis sikerült bejutnunk a központba. 

Franciás belvárost végül nem leltünk, de belebotlottunk egy megmászható felhőkarcolóba. Fellifteztünk a nyíló lótusz ihlette épület skydeckjére, ahonnan futurisztikus kilátás nyílt a kivilágított Saigonra. Mint másnap kiderült, a város így volt a legszebb: madártávlatból, éjszaka. A világosban megtekintett turisztikai látványosságok, jelesen az ijesztően szocreál Reunification Palace, a koloniál Főposta és egy neogótikusnak nevezett, de (re-)reneszánsznak látszó templom, minden lelkesedésünk ellenére is a közepesen gyorsan felejthető kategóriába tartoztak. Az ezeréves Hanoi-val szemben Ho chi minh city alig 200 éves, így építészetében annyi a megtekintésre érdemes épület, mint egy átlag amerikai városban. Mégsem kellett stupák hiányában halálra shoppingolnom magam (bár azt is megpróbáltam): inkább bevetettük magunkat Vietnám háborús múltjába.

Hoi An

Amíg Hanoi nyüzsgő nagyváros, Hoi An egy történelmi városközpontba és köré épült elbűvölő turistacsapda. Maga az óváros a legérdekesebb látványosság: eklektikus kínai-japán-francia-vietnámi exkikötő, árnyas fákkal, színes utcákkal, lampionos hidakkal. Mindebből azonban mi az érkezésünk napján nem sokat láttunk, önhibámon belül, ugyanis én egy másik autentikus ázsiai turistaélmény felderítésével voltam elfoglalva: rosszul lettem. Meg kell vallani, nagyon látványosan adtam elő: azt a részt, amikor a toxikus tengeri herkentyű eluralta a szervezetemet és papírfehér szájjal majdnem elájultam, sikerült a Hanoi-Danang repülőútra időzíteni. Ezzel elértem, hogy a stewardessek Vészhelyzet-stílusban hajoljanak fölém, miközben a gép padlóján fekve próbáltam visszaáramoltatni a vért a fejembe, apám pedig a lábamat tartotta és a pulzusomat számolta. Határozottan menő. Sajnos parádés magánszámom azzal a következménnyel járt, hogy ki kellett hagyjuk az etnográfiai múzeumot Danangban és a vacsorát. 

Másnap azért feltámadtam, hogy megnézhessük a My Son romtemplomot és a már említett óvárost. My Son az egykorvolt királyok saját különbejáratú imádkozóhelye volt, hindu irányultsággal. A szentélyeket vörös agyagtéglából emelték és cement helyett gumifalével ragasztották össze. A domborműveket a már kész épület falába vésték - jó ötlet, csak elrontani nem szabad. Az egész komlexum hatalmas és gyönyörű - lehetett, mielőtt a 90%-át elpusztította az amerikai szőnyegbombázás. Megnéztük, ami maradt, aztán visszamentünk a városba, ahol a kiköpött Tininindzsa-harciteknős idegenvezető elvitt minket egy kínai templomba és néhány régi, szépséges faragásokkal díszített lakóépületbe és kereskedőházba. A templom volt a legszebb, sárkányokkal, tömjénspirálokkal és tengeristenek szobraival. Az utolsó állomáson viszont csapdába ejtettek minket egy népzenei előadással. Nagyon autentikus volt, de a frekvencia és az időtartam kirojtozta kissé az idegeinket. Végül megszöktünk, és inkább sétáltunk egyet a folyóparton, ahol sötétedés után kigyúltak a selyemlampionok, elfeledtedtve a hányattatásokat és az általam látott legszebb ázsiai városkává változtatva Hoi Ant. 

A Leszálló Sárkány Öble

Második Hanoi-i napunkat teljes egészében a városon kívül töltöttük: elautóztunk a Halong öbölbe, megnézni, merre süvített motorcsónakjával Pierce Brosnan a Tomorrow never dies-ban, mint ifjú és snájdig James Bond. A Halong öblöt minden magára valamit adó turista megnézi, akit Hanoiba vet a sors: szép, híres és csak 150 km-re van a várostól. Vagyis négy órára. Reggel persze mi is azt hittük, hogy ez csak két óra, de mivel 60 km/h átlagsebességet nyomtunk a motorokkal, turistabuszokkal, tehenekkel és iskolás gyerekekkel népes "gyorsforgalmi" úton, csak délre jutottunk az öbölbe. Ott viszont már sütött a Nap és villámgyorsan fel is pateroltak minket az egyik hajóra. Volt miből választani, a kikötő zsúfolásig tele volt turistahajókkal, amik sorban futottak ki, mint egy fehérre mázolt tevekaraván. Mindegyik hajó fehér: mint megtudtuk, ez egy tavalyi kormányrendelet, előtte sokszínűek voltak, de az Imázsközpont kiadta az ukázt, hogy idéntől csak fehér színű hajók hagyhatják el a dokkot. Kincstári ízlések és pofonok. Persze a szabál az szabál, így a mi hajónk, a Halong Dream is fehér volt. Besoroltunk a karavába, megtekinteni a (másik nevén) Leszálló Sárkány  Öblét: a régi legenda úgy tartja, hogy a folyóból a tengerbe bemászó sárkány barázdákat húzott a földbe a farkával, amik aztán feltöltődtek vízzel. A geológusok ezzel szemben azt mondják, hogy a régió vetődéssel kialakult mészkőhegységekből áll, amiket többször is elöntött a tenger, mostani állapotuk szerint derékig. Ki-ki higgyen, amiben akar. 

Az öböl mindenesetre tényleg szép: a szigetecskék majdnem érintetlenek, mert senki nem tud ilyen meredek falakon lakni, így zöld dzsungel borítja az összeset. A szigetek között viszont, meglepetésemre, igenis laknak: afféle úszó házak, sőt egész faluk vannak a csendesebb öblökben. Az itt lakó - főleg halász - emberek a hajókon élnek, főznek, és az úszó falu iskolájába járatják a gyerekeiket; az idősebbek tán nem is jártak soha a szárazföldön. A motorcsónakok (és James Bond) megjelenése előtt az őslakosok vitorlás dzsunkákkal közlekedtek, ami ennyi sziget között szép kihívás lehetett a forgolódó szélben. Hajóztunk kicsit, bámészkodtunk, aztán kikötöttünk egy cseppkőbarlangnál. Cirka ötven éve fedezte fel egy halász, mikor valami majmot üldözött, és aztán annyi turistát hozott ide, hogy hajótársaságot alapított a pénzből. Az állam nem is tudott az egészről a '90-es évekig, akkor viszont rögtön lenyúlta a businesst és feltárta a barlangot. Jót is tett vele meg nem is: a barlang tényleg gyönyörű, és most többet lehet belőle látni, viszont a cseppkövek immár színes égőkkel vannak megvilágítva, Disneyland-stílusban. Az eredmény elég érdekes volt, volt, és illett az általános Halong-hangulatba: szép táj, a turizmus által túlpörgetve.

Vespa city

Sötétedés után érkeztünk meg Hanoiba, ezért az első autózáson a hotel felé nem láttunk mást, csak az esti csúcsforgalmat az utakon. Azon viszont volt mit nézni: mindenhol robogók rajzottak, a KRESZt és egymást teljesen figyelmen kívül hagyva. Másnap reggel a világosban még jobban megfigyelhettük őket, amikor elindultunk várost nézni. Hanoi 6 millió lakosára 3 millió kismotor jut, vagyis mindenhol ott vannak: lányok vezetik őket munkába miniszoknyában; családok ülnek rajtuk, pici babák és terhes anyukák is; árusok erdőnyi virágot, 6-7 rekesz Coca-Colát, madárkalitkákat, istennyilát szállítanak velük, de láttunk motorost, aki egy cirka 3 méteres bambuszlétrával lavírozott.

Lámpák csak gyéresen vannak, rendőrt nem látni, de sávokat se nagyon: ha vannak is, ugyanolyan lelki nyugalommal közlekedik mindenki a szembejövőben, mint a sajátjában. Állítólag sok koccanásos baleset adódik, de ezeket igyekeznek gyorsan lerendezni mielőtt megjelennének a fakabátok (akik amúgy is többet foglalkoznak lehallgatással, mint forgalomirányítással). A fokozott titkosrendőri jelenlét oka, hogy Vietnám szolidan kommunista ország. Mindenhol ott vannak a vörös zászlók és a mozgalmi plakátok, a Ho Chi Min emlékműnél pedig tilos fotózni (minek is, elég randa).  Nem is oda mentünk, hanem az első hallásra a nagyvezír csukaszürke mauzóleumánál is érdektelenebbnek tűnő Etnográfiai Múzeumba. Félelmeim alaptalannak bizonyultak: életemben először élveztem a látogatást egy néprajzi múzeumba. Vietnám 54 törzsének (70% Viet, a többi kisebbség) mindennapjaiba nyerhettünk betekintést. Az idegenvezető állította, hogy vidéken még tartják az itt bemutatott életmódot, ami azt jelenti, hogy nem szeretnék egy vietnami faluban lakni. A parasztság cölöpökön álló bambuszkunyhókban lakik, és főleg rizstermeléssel meg szövéssel keresi szűkös betevőjét. A lányok 13-15 évesen mennek férjhez, és rögtön el is kezdik megszülni 7-8 gyereküket. A férfiak élete sem móka-kacagás, a sziklás talajt faekével szántják, a rizst kézisarlóval aratják. Kevés ünnepnapjukon mozi helyett a "waterpuppet show"t élvezhetik, ami nem más, mint tavi bábjáték. Még a halálukban sincs sok köszönet: a sámánnak annyit kell fizetni a kéthetes halotti szertartásért, hogy arra rámegy a család teljes nehezen összekuporgatott rizskészlete. Miután kellőképp sokkolódtunk a múzeumban, elmentünk megnézni egy buddhista-taoista hibrid templomot, amit a városban meglepően nagy számban található tavak egyike mellé építettek. Az eddig látott szentélyekhez képest itt sokkal erősebb a kínai hatás, ami rengeteg lakkozott fában, porcelánban és sárkánymotívumban mutatkozik meg. Mi a templomot fényképeztük, a helyiek minket: akik faluról jöttek fel látogatóba, esetenként a szó szoros értelmében nem láttak még fehérembert. Ez a tendencia megfordult, amikor elértük az 1072-ben (!) alapított egykori egyetemet, a Literature Temple-t: diplomaosztás volt, és a Konfucianusz-szobrok körül nyüzsögtek a selyemingbe-nadrágba öltözött, nagyon kifestett, tízcentis magassarkúban is törpe, babaszépségű, törékeny lányok, valamint a jóval szerényebb öltözetű, de határozottan jóképű végzős srácok.

Néhányukkal még utolsó állomásunkon, a Kard-tónál is találkoztunk. A tó a helyi Artúr-legendáról kapta a nevét: a mongol betöréseket a császár egy varázskarddal verte vissza, amit egy óriásteknős hozott fel neki a tó fenekéről. A csata után a király visszaszolgáltatta a kardot, ami állítólag ma is a tó fenekén hever, a teknőssel együtt. Gyanús, hogy a kard csak legenda, de a teknős igaz: tényleg úszkál valahol egy két méteres, 250 kilós darab az amúgy elég koszos vízben. A látványosságok megtekintése után az óvárosban kódorogtunk: a lakosokat figyelni sokkal érdekesebb volt, mint a köveket meg tavakat.

Öreg nénik varrógéppel, suszterek satuval és ragasztóval ültek a járdaszélen. Láttunk open-air borbélyt, a szalonja egy kerítésre akasztott tükörből és egy székből állt. A dologtalanok leállított motorjuk ülésén törökülésben pihentek, vagy a járda közepén ültek műanyagszékeken. A közterületen ülés és/vagy evés amúgy is tömegsport: egész családok vacsoráztak az aszfalton, a háziasszonyok a küszöbre állított széntűzhelyeken főzték a rizses akármit a parkoló motorok tövében. Mindez azonban nem zavaró: Vespa citynek pont az a varázsa, hogy az utcán él.

Szép állat az elefánt

A laosziak többsége mezőgazdasági és fakitermelési célokra használja az elefántját, ha van neki. Tekintve, hogy szegény dumbók ezt nem élvezik, noha elvileg védendő állatok, az állam próbálja rábeszélni elefánttulajdonos polgárait, hogy nyergeljenek át az idegenforgalomra. Mi ma megpróbáltunk hozzájárulni a turisztikai üzletág izmosításához és befizettünk egy elefántogolásra. Attól eltekintve, hogy az elefánt nagyobb, mint a ló, elég hasonlóan működik. Viszont sokkal kényelmetlenebb: mivel hatalmasakat lép, a szegény turista zsákként himbálódzik a hátára szerelt padon, lábait az elefánt gyéren szőrös vállán nyugtatva. Az elefánt ugyanis szőrös (nekem ez meglepetés volt): nem olyan simabőrű, mint pl az orrszarvú, hanem erős, bár ritkás fekete szőrszálak borítják a testét, meg lehetett simogatni, amikor felszálltunk.

Körbecammogtunk a dzsungelben, megetettük a kiselefántot banánnal (héjastul szereti), aztán közlekedési eszközt váltottuk és átcsónakáztunk a Mekong másik oldalára megnézni a Buddhabarlangot. Itt kb 4000 szobrocska található a szent emberről, kőből, fából, aranyból, mindenféle. A barlangban a buddhisták térfoglalása előtt Phi folyamistent imádták, innen jött az ötlet, hogy idepakolják a szobrokat. Miután kibámészkodtuk magunkat, újból hajóra kaptunk, most hosszabb útra vállalkozva: a Mekongon csónakáztunk vissza Luang Prabangba. Eddigre kisütött a Nap, így a viszonylag sekély és szétterülő, az iszaptól vöröses színű folyó szépen csillogott a napsütésben, míg a partjain tömör falat alkotott a harsogó zöld dzsungel.Egy óra hajókázás után a külvárosban szálltunk partra, hogy megtekintsük a helyi kézművestelepet. Főleg szőnek, sálakat, futókat, falidíszeket, fából készült szövőszékeken. A másik népszerű iparág a papírkészítés: pálmából, bambuszból, sőt, elefánttrágyából is gyúrnak merített papírt, ebből készülnek az éjszakánként a várost bevilágító lampionok. A trágyapapírnál is extrémebb termék a rizswhiskey, amibe skorpiót, kobrát vagy százlábút is palackoznak (a százlábús változat a helyi viagra, azután akár ötször is...). Mi most kihagytuk a vásárlási lehetőséget, és a reptér felé vettük az irányt: a következő állomás Hanoi lesz.

Napnyugtától napkeltéig

Bangkok után a következő állomás Laosz egykori fővárosa, Luang Prabang volt (a jelenlegi főváros Vientián). Míg Thaiföld boldog parlamentáris monarchia, Laoszban a '70-es évek óta kommunizmus dúl, kíváncsian vártuk a különbségeket. Először mégsem a rendszerbeli eltérés volt szembetűnő, inkább a táj: a nyüzsgő tízmilliós Bangkok után a dzsungel közepébe érkeztünk egy 30 ezer lelket számláló faluba. Ahogy megkaptuk a vízumunkat, máris nyakon csípett minket az idegenvezetőnk, hogy időben feltuszkoljon a város melletti dombra és még elcsípjük a naplementét a Mekong folyó felett. Sikerült: ahogy odaértünk, a Nap előtört a felhők mögül és aranyhidat rajzolt a folyókanyarulatra, mi pedig (sokszáz más turistával vállvetve) lelkesen fényképeztünk. Mikor lement a Nap, a turisták leszivárogtak a hegy aljába, ahol ilyenkor kinyit a Nightmarket, a legnagyobb helyi turistacsapda. Végigsétáltunk, megtekintettük a sálakat és faragott elefántokat, csodálkozva konstatálva közben, hogy az itteni árusok teljesen csöndben vannak. Ha megszólalnak is, halkan beszélnek, nem erőszakoskodnak és soha nem kiabálnak utánad. 

A piac után továbbsétáltunk a hangulatos főutcán, amit színes lampionok erdeje világított meg. Az idegenvezető egy laoszi specialitásokat kínáló étterembe terelt minket: kóstoltunk borostyánlevest (ivy soup, nem tudom, milyen növény volt benne), banánlevélbe csomagolt gőzölt halat és csípős papayasalátát. Vacsora után mentünk aludni, egyrészt, mert itt 11kor minden bezár, még a diszkók is, másrészt mert ötkor keltünk másnap, hogy megnézzük a szerzetesek reggeli menetét. A helyi buddhista szerzetesek ugyanis minden reggel átvonulnak a városon ételt koldulva. A lakók mindenfélét dobálnak a narancssárga ruhás szent emberek vállára akasztott edényekbe: főleg ragadós rizst marékszám, de gyümölcsöt, kekszet, csokoládét, sőt, pénzt is (thai bhatot, dollárt és lao kipet vegyesen). A szerzetesek a reggeli séta után összeöntik és elosztják egymás közt a zsákmányt - személy szerint nem irigyelem őket, hogy összetapogatott rizst kell enniük, amiből előzőleg bankókat halásztak ki, de szegényeknek nem nagyon van választásuk. Helyiek és turisták vegyesen állnak/térdelnek sorban hajnalban az út mentén amíg a majd' 300 szerzetes elvonul, és mindegyikük táljába dobnak valamit. Ez a műsor amúgy minden lao városban lemegy, Luang Prabang azért különleges, mert a helyi kolostorban az átlagosnál több szerzetes lakik (meg mert az UNESCO felvette a várost a világörökségek listájára).

Ezután megnéztünk több vatot: a "vat" szó templomot jelent, és egy szentélyeket, stupákat és a szerzetesek lakásait tartalmazó komplexumot értenek alatta. Nekem a harmadik tetszett a legjobban, ahol a falakat miniatűr buddhaszobrok borították, kb 10 000 darab, mind a hívek ajándékai. A következőben csak egy szobor volt, de az elég impresszív: 54 kiló színaranyból öntötték (ez a Pra Bang Buddha, amiről a város a nevét kapta). Mégsem a buddhák voltak a legérdekesebbek, hanem a titokzatos, sárkányfejű gerendaszerűségek, amilyeneket korábban nem láttam még. Kiderült, hogy szent vízcsövek: a buddhista újév napján ezekből folyatnak vizet a buddhaszobrokra rituális mosdatás keretében, hogy megtisztítsák őket az előző év bűneitől. A templomok után következett a néhai királyi palota, ma már múzeum. Kicsit lepukkant gyarmati udvarházra hasonlít, kivéve, hogy a belsejében egészségtelen mennyiségű aranyfüsttel futtatott és vörösre festett díszítés van (ez a színkombináció amúgy a szentélyekre is jellemző).

A várost ezzel meg is néztük: a következő állomás egy 20 km-re lévő vízesés volt, ahová kanyargós utacska vezetett a tikfaültetvényeken át. Noha erős hányingerrel küzdöttem mire kiszálltunk az autóból, így is megérte: a vízesés világoskéken zubogott lefelé mészkőágyában, kicsit, mint a Pamukkale, csak ezt gyönyörűen zöldellő dzsungel és ágas-bogas léggyökereket tekergető sudár fák vették körül. Több kisvízesés is volt, még fürödni is lehetett alattuk a katlanokban, a legnagyobbhoz a végén pedig egész közel lehetett sétálni. Mi nem fürödtünk, mert eddigre erősen kiütközött rajtunk az alváshiány, csak nézelődtünk és fényképeztünk, aztán visszavonultunk a hotelba elintézni végre az ausztrál vízumomat. Az ezt követő esti kulináris kísérletem ma banánrügy-salátát (mint a szagtalan póréhagyma) és szezámmagos szárított folyami algát (finom!) tartalmazott; apám maradt a csirkénél. 

Cserepes stupák, aranybuddhák és óvszerek minden mennyiségben

 

Reggel frissen gyorsan pattantunk, mert már várt az idegenvezető hölgyemény, hogy bemutassa nekünk Bangkok csodáit. A piacon kezdtük, ahol a hagyományos zöldség- és gyümölcskínálat mellett rengeteg volt a virág. Az árusok jázminból, banánlevélből és rózsaszirmokból fűztek koszorúkat, amiket jéggel tartottak frissen, valamint egy hetekig eltartható gömböcvirágból készítettek bonyolult építményeket. Az előbbiek esküvőkor használatosak, az utóbbiak pedig főleg temetésen jönnek jól, errefelé a holttestet ugyanis egy hétig pácolják a ravatalon. A következő állomás a hatalmas Fekvő Buddha szobor volt. A legenda szerint Buddha egy hegyi óriást lenyűgözend növelte meg magát átmenetileg. Sikerült impresszív méretet öltenie, a szobor legalábbis hatalmas, alig fér a köréépített szentélybe. Bár minden turista lelkesen fotózza, nekem a szobornál sokkal jobban tetszettek a hihetetlenül finoman megrajzolt és arannyal kontúrozott festmények a falon, valamint az ajtókon és a Buddha talpán látható gyöngyházmozaikok. 

Kívül, a szentély körül egész stupapark található, valamint egy afféle szabadtéri orvosi egyetem: különböző masszázstechnikákat és jógapózokat ábrázoló rajzok és szobrok vannak a komplexum kertjében, amikből több száz éve bárki tanulhat, aki eljön idáig - meglepően felvilágosult. A stupák itt nem olyanok, mint Nepálban: míg azok fehérek és viszonylag egyszerűek voltak, az ittenieket cserépdarabokból kirakott minták borítják. A szentélyépületeket üvegmozaik és arany díszíti, szintén jóval hivalkodóbb a nepáli fa- és kőfaragásoknál.

 A legdíszesebb a következő állomásunk volt, a folyó másik oldalán álló Hajnaltemplom, egy óriási, több százezer cserépdarabbal díszített épület. A törött teáscsészék és tányérok bedolgozásának ötlete állítólag onnan jött, hogy a Kínából hajón importált porcelánok közül sok darabokban érkezett meg. A Kínával való élénk kereskedelem további bizonyítékai a mindenhol látható kőszobrok, amelyek egykor ballasztként kerültek a selymet szállító hajókra. 

Ma ezek a kőkatonák, sárkányok és sellők a stupák bejáratát őrzik, buddhák és szerzetesek aranyszobrainak társaságában. Megtudtuk, hogy utóbbiak közül csakis azok a slank, nagyfülű alakok számítanak Buddhának, amelyikeknek van hajuk és a fejük tetején ott a megvilágosodás lángja. A kövér, kopasz kis alak, amit otthon lehet kapni a kínai boltban, valójában nem Buddha: ő egy szerzetes, aki régen zavarbaejtően hasonlított Buddhára, ezért elkezdett plasztikai műtétért imádkozni. Meghallgatásra talált, így lett kövér, kopasz és boldog. Felmásztunk a Hajnaltemplom majdnem függőleges lépcsőin, megcsodáltuk a falba épített teáscsészéket és a kilátást, aztán leereszkedtünk vissza a komphoz. A hajó majdnem olyan kalandos, mint a tuk-tuk: a kamionmotorral hajtott longboatok és úszóház-szerűségek magas, össze-vissza futkározó hullámokat vernek az amúgy nem túl széles folyón. Régen, még a metró és a motortaxik előtt, a közlekedés főleg a csatornákon zajlott Bangkokban, de mára már egyre többet temetnek be és inkább utakat építenek. A maradék csatornákon turistákat hajóztatnak, a helyiek pedig mosnak benne vagy horgásszák a nyüzsgő halakat. 

A parton a száradni kiakasztott színes gatyák mellett zászlók is lógnak minden házon: a thai piros-fehér-kék (nemzet-buddhizmus-királyság) és a királyi sárga. IX. Ráma amúgy 65 éve uralkodik töretlen népszerűségben, lazán lepipálva ezzel Erzsébetet. Hamár ennyi szó esett az uralkodóról, következő célpontként a palotába vezetett az utunk. Érdekes módon amíg a szentélyekbe elég volt egy vállkendő, a palota külső udvarának megtekintéséhez hosszúnadrágot és pulóvert kellett húzzak a negyven fokban. Így is megérte: benn fantasztikusan gyönyörű festett-aranyozott mozaikkal díszített csillogó épületek, stupák és szobrok hada fogadott minket. A bejáratot őrző zöldarcú démonkirályon és az ötfejű naga kígyón túljutva megtekinthettük a Smaragdbuddhát. A 66 centis szobor egy óriási, aranyozott tikfatrón tetején csücsül egy szentélyben, ami vetekszik a Sixtusi kápolnával. Őbuddhasága valóban zöld, noha jáde és nem smaragd. Aranyruháját évszakonként váltják; most monszunszerelésben volt, de van nyári és téli szettje is, a király vagy a trónörökös öltözteti mindig, nagy ceremónia kíséretében. 

A szobrot valahol Észak-Thaiföldön találták, véletlenül: a villám belecsapott egy szentélybe, amitől egy ronda stukkóbuddha leugrott az oltárról és eltörte az orrát, felfedve, hogy kérges gipszkülseje csinos jádebelsőt takar. Mire mindezt megnéztük, én kicsit rosszul lettem a melegtől a pulóveremben. Szerencsére az utolsó program, az Aranydomb, frissítőbb volt: ez egy mesterséges kupacra épített, aranymozaikkal borított stupa, amit virágos bokrok, vízesésben fürdő Földanyák, szerzetesforma kertitörpék és szárnyaslábú nőalakok kellemesítettek. A szentély Buddha-hamvakat őriz, bár azt persze nem lehet látni. Meg lehet viszont kongatni a gongokat (minél hangosabban vered, annál több szerencsét hoz) és megtekinthetők a buddha-szobrocskák, amikre a hívők leheletnyi aranylemezkéket ragasztanak, remélve, hogy Buddha meggyógyítja azt a testrészüket, amelyikre a lemezt nyomták. 

Ezek aztán különlegesen szép látványt nyújtanak, ahogy a szobrok körül libegnek a szélben. Hazafelé megint bekerültünk a csúcsforgalomba, ezért másfél óra volt, mire elvánszorogtunk a hotelig, de még nem rogytunk össze: feltétlenül meg akartuk tekinteni ugyanis a Cabbages & Condoms éttermet. A név onnan, hogy a tulaj kezdte anno elsőként népszerűsíteni a fogamzásgátlást Thaiföldön. Az étterem mestersége címere: a színes lámpák mellett kotonokból épített szobrok, óvszerlufik és egyéb gumiszuvenírek hangulatosítják az enteriőrt. Az amúgy diszkrét és királyfélő thai népség fővárosában váratlan meglepetésként hatott a lényegretörő dekoráció: emlékezetes befejezése volt a napnak.

Meet me in Bangkok

Épp amikor harmadjára próbáltam pozíciót változtatni, hogy a kényelmes fekvés illúzióját keltsem a bangkoki reptér fémszékein, miközben mellettem egy hölgy a hajcsavaróit tekerte be, megjött a várva várt sms: apám is épségben landolt, hamarosan találkozunk! Mikor előkerült, elindultunk a hotel felé, ami számomra maga volt a luxus netovábbja: meleg víz, wifi, légkondi, miniszappan és sehol egy csótány. Sokáig mégse maradtunk: miután kiörültem magam, elmentünk sétálni, utcai árusok között szlalomozva nem létező járdákon és átláthatatlan kereszteződésekben a hotel környékén. Este messzebbre merészkedtünk: felfedezői kíváncsiságtól hajtva a helyi Chinatownba mentünk vacsorázni. 

Az izgalmakat fokozandó tuk-tukba (motoros bringóhintóra hajazó közlekedési eszköz) szálltunk taxi helyett. Bepréselődtünk a vászontető alá, és a tuk-tuk kilőtt a forgalomba. Ha volt is rajta indexlámpa, a sofőr biztos nem használta, kiszámíthatatlan gázfröccsökkel ugrált sávról sávra. Ijesztő hatékonysága ellenére is lépésben haladtunk a két-három perces piros lámpákkal és energetikusan hadonászó rendőrökkel hiábavalóan szabályozni próbált esti csúcsforgalomban. Thaiföld autóparkjának 70%-a bangkoki rendszámot visel; a forgalomból úgy tűnt, mindet használják is, és néhányan vidékről is feljöttek. Az egyetlen hatékony közlekedési eszköz ebben a városban a motor; motortaxik is vannak, de azt nem vállaltuk be. Inkább ültünk a tuk-tukban, nézelődtünk és nyeltük a kipufógázt közvetlen közelről, míg végre megérkeztünk a kínai negyedbe. 

Megérte a szénmonoxid-bevitelt: igazi pezsgő, zsúfolt, zajos, színes-szagos ázsiai belvárosba kerültünk. A járdát elfoglalták az éttermek és a boltok, a leállósávot pedig az utcai árusok. Akinek bírja a gyomra a magas kosztartalmú ételeket, vehetett gránátalmát, mangót, jackfruitot, grillezett halat, bébipolipot, rántott csirkét, tán még kutyahúst is a gurulós kocsikról. A közértek is vad választékot kínáltak: szárítotthal-ropi, aszalt tamarind, algachips és egyéb, azonosíthatatlan csemegék. A várható bélbetegségek kúrálására rengeteg patika kínálgatott teákat, szárított virágot és terméseket, haranggyümölcsöt, gombákat, patkányfarkat. Miután kinézelődtük magunkat, beültünk egy higiénikusnak látszó kínai étterembe és elvesztünk a furcsa kínálatban. Apám végül maradt a biztonságos rántottcsirkénél, de én megkóstoltam a madárfészek-levest, a párolt fafülgombát, a rákollót és a tápiókát. A legizgalmasabbnak a leves hangzott - elvileg madárnyálból készült fészket oldanak fel a főzővízben - de az eredmény tisztára olyan volt, mint egy enyhén aszpikos csirkeaprólék-leves. Egy illúzió halála.

Szülinapi csajparti

Szombaton egy ír lány, Anna érkezett Brisbane-ből a jógaközpontba. Úgy látszik, a horoszkópom vagy vércsoportom vagy valami arra ítél, hogy szeressem az Annákat, vele is hamar összebarátkoztam. A jófejsége aztán külön motivált (nem csak engem), hogy valami jó programot találjunk ki, amikor kiderült, hogy születésnapja lesz. Addigra valahogy úgy esett, hogy egy házaspárt kivéve huszonéves lányok maradtunk csak a táborban, hatan: csajparti volt tehát kilátásban. Azzal kezdtük, hogy a szülinap előestéjén elmentünk vacsorázni a két hét tapasztalata alapján legjobbnak ítélt étterembe. Azon felül, hogy isteni volt a kaja, nagyon hangulatos hely, egy hajóformájú bár a domboldalban, a tengerre néz és este szépen ki van világítva. A vacsorára várva remekül szórakoztunk: pikáns zumba- és jógaélményeinket osztottuk meg egymással (egyes oktatók megjegyzései a kígyóbűvölésről és mágneses mezőkről mindannyiunkat képesek kibillenteni meditatív gondolatainkból). Innen kiindulva csak egy ugrás volt Madigan beszámolója első és egyetlen zumbaórájáról, valahol egy Sohó negyedbeli bárban, ahol együtt ropták filippínó sarkangyalok magassarkúban és pezsgésre vágyó háziasszonyok tréningnadrágban a hétfátyolra érdemes, de mégis férfi oktató felügyelete alatt. Lánybuli a javából, valóban. 

 Másnap folytattuk: Madigan vezetésével újabb csónaktúra indult, ezúttal azonban szigorúan napon fetrengési céllal. A csorba fogú gondolásra bíztuk magunkat, aki több szigetre is elvitt minket, katlanokba hajóztunk be és szorosokon pöfögtünk át felbámulva a tornyosuló, liánborította sziklákra. Végül megállapodtunk egy mesei és teljesen üres öbölben, ahol az emberi kéz egyetlen lábnyoma egy jópofa bambuszhinta volt. Addig lubickoltunk, amíg az apály beálltával a tenger el nem hagyta az öblünket, felfedve az oldalvást menekülő rákokat. Ekkor kilábaltunk a hajóhoz és újabb szigetet hódítottunk meg, ezúttal inkább Tarzan, mint Jack Sparrow stílusban: a következő öbölben ugyanis hatalmas mangrovék nőttek, kb ötméteres léggyökereket lógatva, amiken szuperül lehetett lengedezni. Miután kikalózkodtuk magunkat és testületileg leégtünk, következett a szülinapi vacsora.

 Előző nap titokban szövetkeztem a szakács nénivel szülinapi torta készítése céljából. Nem volt egyszerű dolgunk, mert Anna se búzafélét, se cukrot nem eszik, szóval nem nagyon csinálhattunk neki hagyományos csokitortát. A hazai tejberizs-vonalon elindulva végül azt ötlöttük ki, hogy thai ragadós rizsből (rizs és kókusz) csináljuk az alapot és megpakoljuk ananásszal. Az eredmény egy nagyon szép süti lett, és még ehető is volt, minden fenntartásom ellenére - életem első cukor és tejtermék-mentes tortája. Főételnek sült halat, zöld curryt, háromféle salátát, rizst és földimogyoró-szószt kaptunk, amiből mértékletes jógázókhoz méltatlan adagokat tüntettünk el. Boldog utolsó nap és este volt, méltó ehhez a szuper táborhoz, holnap pedig vár Vietnám, egy újabb szelet a paradicsomból. 

Thai Barbie

Az első hét végén egy ausztrál pár foglalta el az egyik megüresedett bungalót a jógaközpontban. Első sorban valószínűleg Sharon, egy canberrai masszázsterapeuta lány akart jönni, ő lelkesen járt órákra és persze masszázskezelésekre is (szigorúan szakmai céllal). A barátja, Chris, inkább csak kísérte: a jóga, mint udvariasan megfogalmazta, "not for me at this point of my life". Ennek ellenére eszébe se jutott az AC alatt gubbasztani egész nap, inkább a szigeten motorozgatott. Egyik délután épp a strand felé igyekeztem naplementei fürdőzésre, amikor szembejött velem a robogóján, a szokásosnál is boldogabb vigyorral. Annyira jó hangulatban volt, hogy külön leszállt a motorról, hogy beavasson titkos tervébe (és egyben felvilágosítson, hogy miért is láttuk az elmúlt napokban faágakkal rohangászni a tengerparton jógaórák alatt). Chris jó ausztrál módjára kitalálta, hogy barbecue-t csinál az egész csapatnak, tengerparti tábortűzzel, gitárral, ahogy kell. Ha eddig nem akartam volna elköltözni Down Under, ez a hozzáállás meggyőzött volna, hogy Ausztráliában a helyem. Mire vége lett az esti jógának, meg is rakta a tábortüzet és alkalmasabb eszköz híján egy hatalmas serpenyőben grillezte a frissen vásárolt rákokat, bébikukoricával, zsenge zöldborsóval, fokhagymával és olívaolajjal. Amíg ő mindezeket művelte, mi salátával és rizzsel egészítettük ki a kompozíciót, Maegdin pedig behangolta a gitárját. Gyönyörű este volt, ragyogtak a csillagok, csak az éneklésre tett gyenge próbálkozásaink zavarták meg a balzsamos esti idillt. Nekem duplán boldogító volt ez a spontán barbie: nem csak arra az estére örültem neki, hanem jó ómen is az eljövendő évekre, amelyek remélhetőleg számtalan spontán tengerparti bbq-t tartalmaznak majd.

Island hopping day

 

A sziklamászás (és persze minél  több masszázs) mellett volt még egy program, amit mindenképpen ki akartam próbálni, a csónaktúra. A horizontot pettyező szikla-szigetek egy hátsó-angliai háziasszonyból is kihoznák a gyarmati idők felfelfedezői génjeit, így  nem csoda, hogy bennem is felébredt a kalóz és alig vártam, hogy vitorlát bontsunk (avagy realisztikusan szólva, hogy berúgjuk a motort). Nem csak én voltam lelkes, ezért David felajánlotta az egész csoportnak, hogy elvisz minket egy sziklamászással kombinált csónakázásra. A többség csak barnulni és csónakázni akart, de voltunk hárman, akik a negyven fokban is vágytuk az extrém sportot. Ugyanahhoz a sziklához mentünk ki, mint első alkalommal, csak most nem kellett vezető, mert David és Akiko mindketten profik (különösen David aki 30 éve sziklászik, már vak gyerekeket is vitt mászni, csak elboldogul velünk is).

 Kicsit izgultam az elején, mert a múltkori alkalom nem volt zökkenő- és sikításmentes, de aztán én leptem meg magam a legjobban: elsőre kicsit lassabban, másodikra viszont kifejezetten gyorsan másztam fel 20 méterre, könnyedén véve a ravaszabb cseppköveket is, amik pár nappal korábban még kifogtak rajtam. A titok egyértelműen abban rejlett, hogy most kevesebbet pánikoltam. Elmondhatom, hogy újabb sportnak váltam rajongójává: a mászás szuper természetes drog. Felfele folyamatosan koncentrálni kell, amikor viszont felér az ember, elengedi a sziklát és elkezdik leereszteni, szökőkútként szabadul fel az endorfin és az adrenalin, 360 fokos vigyorgásra késztetve. Azután pedig, hogy kétszer is meghódítottam az elérhetetlennek hitt magaslatot, különösen Superwoman hangulatba kerültem. Diadalmas és csatakosra izzadt csapatunkat két órával később szedte össze a beach-team, és együtt átmotoroztunk egy másik szigetre, ahol mi is megfürödhettünk. Ez a második sziget gyönyörű volt: a cseppköves sziklákat benőtték a dzsungelindák, és a sárgahomokos strandról egy barlangszáj vezetett egy belső katlanba, ahol mangrovefa-erdő, sárga-rózsaszín virágos bokrok és madárrajok kápráztatták az expedíciót. Bámészkodtunk, lebegtünk a vízben, körbeúsztuk a sziklákat, aztán visszakászálódtunk a hajóba és az egész szigetet megkerültük. Hazafelé a gondola orrábában hevertünk félálomban, mint boldog fókák, süttve magunkat a Nappal amíg be nem töfögtünk a kikötőbe. 

Jógák, jógik, ízlések, pofonok

Rengeteg újat tanultam jógatémában amióta itt vagyok, és egyre jobban élvezem. Egyértelműen a tanáron múlik minden, és az itteni négy oktató, bár nagyon különbözőek, mind szuperek a maguk módján. Az első órámat Kaya tartotta, egy madonnaszerű, nagyon csendes, Angliából ideszakadt hippilány. Klasszikus jógaóra volt, olyan, mint otthon, csak abból a jobb fajta, az összes fejen álló kutya meg ittas teve stb póz szépen elmagyarázva, levezetve. Tetszett, de ilyenből nemhogy két hét, de valószínűleg két hónap sem változtatna elkötelezett jógázóvá, nem volt benne semmi különös. Mégsem adtam fel a csüggedést: a többiek, akik régebb óta voltak itt, azt duruzsolták, hogy ez mind semmi, várjam meg Heather óráját.

Heather New Yorki amerikai, nem a stresszes fajtából, sugárzó mosolya van és Kayával ellentétben nem csak ászanákban profi. Ő tartotta az órákat az elkövetkező néhány napban, egyetemes lelkesedésünktől övezve. Mindenkire külön odafigyelt, és ahelyett, hogy azt fitogtatta volna, ő milyen nettül tud a fején pörögni, inkább egyszerű dolgokat tanított, amiket a magamféle kripli is élvez. Ráadásul nem csak klasszikus jógát mutatott, hanem tanultunk mantrákat és meditációs légzést is, valamint jin és jang jógát: a jang a reggeli, energetikus, a jin az esti, nyugis (meglepő, de tűzrőlpattant személyem a jint preferálja). Heather nem az az elvont, köldöknéző fajta, tartott jazz és softrock zenére is jógát, amik kifejezetten üdítőek voltak. Érdekes volt figyelni, hogy barátságos, mindenki-kedvenc-nagynénije hozzáállása hogyan változtatta random idegenek tömörüléséből barátságos, figyelmes, nevetgélő és egymást ölelgető hippikolóniává a jógacsoportunkat. Ebbe a családias enteriőrbe érkezett meg pár nappal később David, a jógaközpont tulaja egy hónap szabadság után. Alapvetően nagyon is képzett jógi, és különleges, taicsivel feldobott órát tartott nekünk, mégis sikerült kiváltania osztatlan nemtetszésünket kicsit kioktató modorával, ami nagyon különbözött Heather tyúkanyó-stílusától. Negyven perces prédikációja a "csak ászana jóga nem jóga" témában (amivel ugyan egyetértek egy hét itt-tartózkodás után, de nincs rá szükségem, hogy valaki ilyen szuggesszíven magyarázza) hippikolóniánk minden tagjánál kiverte a biztosítékot. 

Noha nagyon sokfélék vagyunk, egységfrontot alkotva sírta vissza Heather-t az új-zélandi steward, a meleg sminkmester, az olasz divatmarketinges és a Los Angelesi pszichológus. Heather azonban kapott néhány nap szabit és felszívódott valami termálfürdő irányába, ahol tévé is van és követheti az Obama-Romney párharcot. Már-már úgy tűnt, lombevő jógikból pletykás machbeti boszorkányokká változunk, de végül a negyedik oktató, Akiko helyreállította a lelki békénket. Zsebkiadású japán exbalerina, jelenleg jógaoktató, csakragyógyító reiki-mester és a tibeti meditációs hangtálak szakértője, Akiko semmi perc alatt megszerettette magát mindenkivel. Őszintén szólva én Davidet se bánom nagyon: először persze sokkolt a flower-power béke után, de némi Szilvi-féle stresszlevezetést követően (az első órája után hű Sauconymra kaptam és futottam egy órát a párás negyven fokban) kellően relaxált állapotba kerültem ahhoz, hogy megbirkózzak a dumájával. Ha pedig az ember a prédikációkat elengedi a füle mellett, az órák tényleg nagyon jók:  a taicsi jóga is tetszik, a pranajamára (jógalégzés) pedig teljesen rákattantam. Összességében nagyon élvezem az órák sokféleségét, az éneklést és a meditációt ugyanúgy, mint a nyújtásokat, a légzőgyakorlatokat és a mantrákat, és izgatottan várom, milyen lesz Akiko reiki-különórája holnapután.

Sziklák testközelből

Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba: Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert, gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé.  Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón. 

Víg kedéllyel üldögéltem Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel, egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan, mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.

Egyszóval kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél. Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint) elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül, sőt, fényképeztem is.  Amikor az esős évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt. 

A kínai büfén túl, egy messzi-messzi galaxisban

Hol voltam, hol nem voltam, éltem egyszer egy közép-európai városban, ahol az ázsiai konyha egyet jelentett a zsírban úszó, Erős Pistával nyakon öntött tésztával és a szezámmagba panírozott csirkeaprólékkal. Aztán vállamra kanyarítottam a bölcsésztarisznyámat és elindultam világot látni, szerencsét próbálni. Ha sárkányt nem is öltem (nem is fogok, ha találok egyet, inkább megsimogatom mind a hét fejét), a thai konyha tanított egy pár új dolgot a curryről és a tavaszi tekercsről. Előbbi itt inkább leves, mintsem fűszerkeverékkel feljavított pörkölt; utóbbi hajszálvékony rizstésztába tekert roppanós pároltzöldség, nem pedig fritőzben áztatott tésztában szomorkodó löttyedt répa. És a meglepetések nem érnek véget. Kóstoltam aranyszínű, édes-sós földimogyorószószt, kókusztejben fürdetett banánt, töltöttuborka-levest, csípős papayasalátát rákkal és vízi spenótot. Ez utóbbi angolul az elegáns morning glory névre hallgat, és halszósszal meg szójababbal párolva elképesztően finom. Ettem extrémen hangzó dolgokat is: nyers rákot, sós kókuszzselét - hernyót nem, bár láttunk akkorákat az út mentén, mint egy hotdog virsli. Csábos hernyók ide vagy oda, a kedvencem, a totális extázis, a gyümölcs. Az igazi, frissen szedett, napon érett ananásznak, mangónak, banánnak és papayának olyan zamata van, amit sajnos a tescoból szervált daraboknak megközelíteniük sem sikerül. És a kókusz... totálisan belezúgtam. Mint kiderült számomra, a kókuszdió eredetileg hatalmas és zöld: amit otthon lehet kapni, az csak a csoffadt belső mag. A kicsit éretlen, friss, zöld kókuszban lakik a kókuszvíz (nem tej!). Egy nagy késsel "kihegyezik" a golyót, aztán lecsapják a hegyes végét, és már lehet is inni a frissítő (és állítólag nagyon egészséges) kókuszvizet. Az élvezetek fokozására a kiürült kókuszt fel lehet vágni és kienni a belső fehér részt, ami ilyen friss kókusznál még teljesen puha. Ezenfelül a piacon még láttam rózsaszínű sárkány- és pikkelyes kígyógyümölcsöt, többféle szőrös-színes licsit és egy csomó olyan egyéb magot, bogyót, akármit, amiről korábban azt se tudtam, hogy létezik: alig várom, hogy azokat is kipróbáljam.