Sötétedés után érkeztünk meg Hanoiba, ezért az első autózáson a hotel felé nem láttunk mást, csak az esti csúcsforgalmat az utakon. Azon viszont volt mit nézni: mindenhol robogók rajzottak, a KRESZt és egymást teljesen figyelmen kívül hagyva. Másnap reggel a világosban még jobban megfigyelhettük őket, amikor elindultunk várost nézni. Hanoi 6 millió lakosára 3 millió kismotor jut, vagyis mindenhol ott vannak: lányok vezetik őket munkába miniszoknyában; családok ülnek rajtuk, pici babák és terhes anyukák is; árusok erdőnyi virágot, 6-7 rekesz Coca-Colát, madárkalitkákat, istennyilát szállítanak velük, de láttunk motorost, aki egy cirka 3 méteres bambuszlétrával lavírozott.
Lámpák csak gyéresen vannak, rendőrt nem látni, de sávokat se nagyon: ha vannak is, ugyanolyan lelki nyugalommal közlekedik mindenki a szembejövőben, mint a sajátjában. Állítólag sok koccanásos baleset adódik, de ezeket igyekeznek gyorsan lerendezni mielőtt megjelennének a fakabátok (akik amúgy is többet foglalkoznak lehallgatással, mint forgalomirányítással). A fokozott titkosrendőri jelenlét oka, hogy Vietnám szolidan kommunista ország. Mindenhol ott vannak a vörös zászlók és a mozgalmi plakátok, a Ho Chi Min emlékműnél pedig tilos fotózni (minek is, elég randa). Nem is oda mentünk, hanem az első hallásra a nagyvezír csukaszürke mauzóleumánál is érdektelenebbnek tűnő Etnográfiai Múzeumba. Félelmeim alaptalannak bizonyultak: életemben először élveztem a látogatást egy néprajzi múzeumba. Vietnám 54 törzsének (70% Viet, a többi kisebbség) mindennapjaiba nyerhettünk betekintést. Az idegenvezető állította, hogy vidéken még tartják az itt bemutatott életmódot, ami azt jelenti, hogy nem szeretnék egy vietnami faluban lakni. A parasztság cölöpökön álló bambuszkunyhókban lakik, és főleg rizstermeléssel meg szövéssel keresi szűkös betevőjét. A lányok 13-15 évesen mennek férjhez, és rögtön el is kezdik megszülni 7-8 gyereküket. A férfiak élete sem móka-kacagás, a sziklás talajt faekével szántják, a rizst kézisarlóval aratják. Kevés ünnepnapjukon mozi helyett a "waterpuppet show"t élvezhetik, ami nem más, mint tavi bábjáték. Még a halálukban sincs sok köszönet: a sámánnak annyit kell fizetni a kéthetes halotti szertartásért, hogy arra rámegy a család teljes nehezen összekuporgatott rizskészlete. Miután kellőképp sokkolódtunk a múzeumban, elmentünk megnézni egy buddhista-taoista hibrid templomot, amit a városban meglepően nagy számban található tavak egyike mellé építettek. Az eddig látott szentélyekhez képest itt sokkal erősebb a kínai hatás, ami rengeteg lakkozott fában, porcelánban és sárkánymotívumban mutatkozik meg. Mi a templomot fényképeztük, a helyiek minket: akik faluról jöttek fel látogatóba, esetenként a szó szoros értelmében nem láttak még fehérembert. Ez a tendencia megfordult, amikor elértük az 1072-ben (!) alapított egykori egyetemet, a Literature Temple-t: diplomaosztás volt, és a Konfucianusz-szobrok körül nyüzsögtek a selyemingbe-nadrágba öltözött, nagyon kifestett, tízcentis magassarkúban is törpe, babaszépségű, törékeny lányok, valamint a jóval szerényebb öltözetű, de határozottan jóképű végzős srácok.
Néhányukkal még utolsó állomásunkon, a Kard-tónál is találkoztunk. A tó a helyi Artúr-legendáról kapta a nevét: a mongol betöréseket a császár egy varázskarddal verte vissza, amit egy óriásteknős hozott fel neki a tó fenekéről. A csata után a király visszaszolgáltatta a kardot, ami állítólag ma is a tó fenekén hever, a teknőssel együtt. Gyanús, hogy a kard csak legenda, de a teknős igaz: tényleg úszkál valahol egy két méteres, 250 kilós darab az amúgy elég koszos vízben. A látványosságok megtekintése után az óvárosban kódorogtunk: a lakosokat figyelni sokkal érdekesebb volt, mint a köveket meg tavakat.
Öreg nénik varrógéppel, suszterek satuval és ragasztóval ültek a járdaszélen. Láttunk open-air borbélyt, a szalonja egy kerítésre akasztott tükörből és egy székből állt. A dologtalanok leállított motorjuk ülésén törökülésben pihentek, vagy a járda közepén ültek műanyagszékeken. A közterületen ülés és/vagy evés amúgy is tömegsport: egész családok vacsoráztak az aszfalton, a háziasszonyok a küszöbre állított széntűzhelyeken főzték a rizses akármit a parkoló motorok tövében. Mindez azonban nem zavaró: Vespa citynek pont az a varázsa, hogy az utcán él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése