Deltavidék

Már egyszer találkoztunk a Mekong folyóval, Laoszban hajóztunk rajta a felső szakaszon, most megnéztük a másik végét. Saigontól nem messze ömlik 9 ágra bomolva a dél-kínai tengerbe, ezért Kilenc Sárkány torkolatnak is hívják (a vietnamiak se vacakolnak sokat, itt mindent sárkányokról neveznek el). A delta területe természetesen óriási, az egyes ágak több km szélesek is lehetnek, ezért a mi programunk csupán egy kis területre szorítkozott, ahol a vízen egy úszó nagybani piacot, a szárazföldön pedig különböző őstermelőket lehetett meglátogatni. 

A piac itt tulajdonképp mindenhonnan összeverődött bárkákat jelent: a tulajdonosok reggel 6 felé indulnak a falujukból (azért ilyen "későn", mert már van motor és nem kell evezni) és akkor mennek haza, ha mindent eladtak. Ki-ki az orrba kiakasztott termékmintával jelzi, hogy mit árul, ezektől eltekintve a hajók egyforma traktormotorral hajtott fabárkák, az orrukra pedig szemeket festenek, hogy elriasszák a krokodilokat (holott már évekkel ezelőtt elriadt az összes, golyó által). A hajósok közül sokan állítólag egész évben a vízen vannak, csak újévkor van egy szabadnapjuk, mint Bolygó Hollandinak, amit a családjukkal tölthetnek. Ehhez képest a víz mellett lakó szárazföldi patkányok élete rózsásnak tűnhet, noha nem az. Árvízzel ugyan nem kell küzdeniük, de például meginni nem tudják a sárbarna folyóvizet (viszont abban kell fürödni meg mosni, pedig nincs szennyvízelvezetés). 

Sosem találtam volna ki, de esővizet isznak, amit a monszunidőszakban gyűjtenek be és hatalmas agyagkorsókban tárolják egész évben. Csekély vigasz, hogy csak akkor kezdik gyűjteni a vizet, amikor az első néhány zápor már lemosta a tetőt... Ezután az itallap után a koszt királyinak tűnik, pedig csak gyümölcs és rizs, ez utóbbi minden formában: rizslepény, rizspapír, pattogatott rizs, karamellás rizskeksz, rizspálinka. Ezeket meg lehetett kóstolni a folyóparton sétálva, úgy osztják, mint a Tesco áruházban az újfajta sajtos krékert a standokról, csak ez valószínűleg nem KERMI által bevizsgált. A helyiek végtelenül kedvesen kínálgatják a portékájukat, majdnem sajnáltuk, hogy nem volt szükségünk legyezőre, kókuszdióból készült táskára vagy hímzett férfiingre. Cserébe mindent megkóstoltunk, amit ránktukmáltak, remélve, hogy este vacsorázni megyünk majd és nem gyomormosásra. Visszafelé autózva (szédítő 80 km/h-val az autópályán), ismét és nem utoljára azon filozofáltunk, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy olyan országba szülessen az ember, ahol iható a csapvíz - egyáltalán, van csap. Kontrasztos élmény volt megérkezni a hotelba este, ahol szólt a Stilenacht és a személyzet karácsonyfát díszített a hallban. Good bye, Vietnam, good morning, Santa Claus!