Bangkok után a következő állomás Laosz egykori fővárosa, Luang Prabang volt (a jelenlegi főváros Vientián). Míg Thaiföld boldog parlamentáris monarchia, Laoszban a '70-es évek óta kommunizmus dúl, kíváncsian vártuk a különbségeket. Először mégsem a rendszerbeli eltérés volt szembetűnő, inkább a táj: a nyüzsgő tízmilliós Bangkok után a dzsungel közepébe érkeztünk egy 30 ezer lelket számláló faluba. Ahogy megkaptuk a vízumunkat, máris nyakon csípett minket az idegenvezetőnk, hogy időben feltuszkoljon a város melletti dombra és még elcsípjük a naplementét a Mekong folyó felett. Sikerült: ahogy odaértünk, a Nap előtört a felhők mögül és aranyhidat rajzolt a folyókanyarulatra, mi pedig (sokszáz más turistával vállvetve) lelkesen fényképeztünk. Mikor lement a Nap, a turisták leszivárogtak a hegy aljába, ahol ilyenkor kinyit a Nightmarket, a legnagyobb helyi turistacsapda. Végigsétáltunk, megtekintettük a sálakat és faragott elefántokat, csodálkozva konstatálva közben, hogy az itteni árusok teljesen csöndben vannak. Ha megszólalnak is, halkan beszélnek, nem erőszakoskodnak és soha nem kiabálnak utánad.
A piac után továbbsétáltunk a hangulatos főutcán, amit színes lampionok erdeje világított meg. Az idegenvezető egy laoszi specialitásokat kínáló étterembe terelt minket: kóstoltunk borostyánlevest (ivy soup, nem tudom, milyen növény volt benne), banánlevélbe csomagolt gőzölt halat és csípős papayasalátát. Vacsora után mentünk aludni, egyrészt, mert itt 11kor minden bezár, még a diszkók is, másrészt mert ötkor keltünk másnap, hogy megnézzük a szerzetesek reggeli menetét. A helyi buddhista szerzetesek ugyanis minden reggel átvonulnak a városon ételt koldulva. A lakók mindenfélét dobálnak a narancssárga ruhás szent emberek vállára akasztott edényekbe: főleg ragadós rizst marékszám, de gyümölcsöt, kekszet, csokoládét, sőt, pénzt is (thai bhatot, dollárt és lao kipet vegyesen). A szerzetesek a reggeli séta után összeöntik és elosztják egymás közt a zsákmányt - személy szerint nem irigyelem őket, hogy összetapogatott rizst kell enniük, amiből előzőleg bankókat halásztak ki, de szegényeknek nem nagyon van választásuk. Helyiek és turisták vegyesen állnak/térdelnek sorban hajnalban az út mentén amíg a majd' 300 szerzetes elvonul, és mindegyikük táljába dobnak valamit. Ez a műsor amúgy minden lao városban lemegy, Luang Prabang azért különleges, mert a helyi kolostorban az átlagosnál több szerzetes lakik (meg mert az UNESCO felvette a várost a világörökségek listájára).
Ezután megnéztünk több vatot: a "vat" szó templomot jelent, és egy szentélyeket, stupákat és a szerzetesek lakásait tartalmazó komplexumot értenek alatta. Nekem a harmadik tetszett a legjobban, ahol a falakat miniatűr buddhaszobrok borították, kb 10 000 darab, mind a hívek ajándékai. A következőben csak egy szobor volt, de az elég impresszív: 54 kiló színaranyból öntötték (ez a Pra Bang Buddha, amiről a város a nevét kapta). Mégsem a buddhák voltak a legérdekesebbek, hanem a titokzatos, sárkányfejű gerendaszerűségek, amilyeneket korábban nem láttam még. Kiderült, hogy szent vízcsövek: a buddhista újév napján ezekből folyatnak vizet a buddhaszobrokra rituális mosdatás keretében, hogy megtisztítsák őket az előző év bűneitől. A templomok után következett a néhai királyi palota, ma már múzeum. Kicsit lepukkant gyarmati udvarházra hasonlít, kivéve, hogy a belsejében egészségtelen mennyiségű aranyfüsttel futtatott és vörösre festett díszítés van (ez a színkombináció amúgy a szentélyekre is jellemző).
A várost ezzel meg is néztük: a következő állomás egy 20 km-re lévő vízesés volt, ahová kanyargós utacska vezetett a tikfaültetvényeken át. Noha erős hányingerrel küzdöttem mire kiszálltunk az autóból, így is megérte: a vízesés világoskéken zubogott lefelé mészkőágyában, kicsit, mint a Pamukkale, csak ezt gyönyörűen zöldellő dzsungel és ágas-bogas léggyökereket tekergető sudár fák vették körül. Több kisvízesés is volt, még fürödni is lehetett alattuk a katlanokban, a legnagyobbhoz a végén pedig egész közel lehetett sétálni. Mi nem fürödtünk, mert eddigre erősen kiütközött rajtunk az alváshiány, csak nézelődtünk és fényképeztünk, aztán visszavonultunk a hotelba elintézni végre az ausztrál vízumomat. Az ezt követő esti kulináris kísérletem ma banánrügy-salátát (mint a szagtalan póréhagyma) és szezámmagos szárított folyami algát (finom!) tartalmazott; apám maradt a csirkénél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése