Cu Chi falu és környéke, ahová másnap ellátogattunk, a vietkong ellenállás egyik leghíresebb központja. Alig 40 km-re van Saigontól, a déli erők fellegvárától, de 20 éven át kitartott. A siker titka, hogy az ellenállók egy 120 km hosszú alagútrendszerben rejtőztek, innen indítva gerillatámadásokat a dél-vietnami és az amerikai csapatok ellen. A bejáratok gondosan álcázták, a 100x60 cm-es járatokban pedig az apró vietnamiak is csak kúszva tudtak közlekedni. Ha mégis bejutott volna az ellenség, szennylével fertőzött bambuszkarókra, mérgeskígyókra és még mérgesebb, elszánt vietkongokra számíthatott. A fegyvereket vagy az amerikaiktól lopták, vagy helyben fabrikálták: a kétségbeesés kőkorszaki, de ravasz és kegyetlen eszközöket szült, amik arra voltak kifejlesztve, hogy csak megsebesítsék, de ne öljék meg az ellenséget, így további erőforrásokat foglalva le a gyógyításra. A végtagok felhasítására, eltörésére vagy épp felületes kibelezésre specializált csapdák mind megtekinthetők egy parkosított dzsungelkertben Cu Chi mellett, ide vitt minket az idegenvezető. A jól ápolt emlékhely szofthorror Disneyland-hangulatú: jókat lehet borzongani a szögekkel kivert csapdákat látva, de azért vigyáznak a turisták mimózalelkére és inkább a hősiességet, a hazaszeretetet és a bajtársiasságot domborítják a borzalmak helyett. Takaros szoborcsoportok illusztrálják a vietkong háborús mindennapokat: hogyan gyártottak gumiabroncsból cipőket és bombamaradványokból kézigránátot; hogyan főztek a föld alatt maniókagyökeret ebédre; miként ásták kézzel és kéziásóval az alagutakat; hol tartották a bajtársi-elvtársi gyűléseket (ahol azért mindenki eltakarta az arcát). Megtekintettük a kommunista háborús propagandafilmet is, amelynek tanúsága szerint a helyiek egész addig békésen termesztgették a gyümölcsöt, amíg egy nap fel nem bukkantak az amerikaiak és le nem bombázták a papayát a fáról; ekkor a nép, persze jogosan, kaszát-kapát-mérgeskígyót ragadott, hogy megvédje otthonát a behatolók ellen.
Propaganda és kommunisták ide vagy oda, nehéz megindokolni, mit kerestek itt tulajdonképp a GI Joe-k. Nyugaton azt tanítják, hogy a demokratikus világot védték a vörösöktől (miként most védik az iszlámtól). Közelebbről nézve inkább úgy látszik, hogy játszótérnek használták, ahol kipróbálhatták kedvenc fegyvereiket: MI16-os géppuskát, Patton tankot, napalmot, B-52eseket, gyomirtókat. Persze ez nyilván nem az odavezérelt 18 évesek ötlete volt, az amerikai és francia kormányok egyezkedtek a dél-vietnami vezetőkkel. Mindeközben a harctéren mindenki rosszul járt, nemzetiségétől függetlenül. És persze a vietnamiak jártak sokkal rosszabbul, hiszen a civilek is bevonódtak, sőt: kifejezett célja volt az amerikaiaknak a vietnami gazdaság megsemmisítése ("we will bomb them back into the stone age" mondta kedvesen az egyik vezérkari tiszt). A bombázások és mészárlások valósághű képeit a Cu Chi-i Disneylandben nem lehet látni, ehhez a War Remnants Museum-ba kell menni Saigonba. Minket érdekelt, így elmentünk, bár figyelmeztettek, hogy "it is not for the faint-hearted".
Itt már tényleg nem sminkeltek: főleg fényképeket lehet látni, de az pont elég volt. A háborús mészárlásokról készült képek is borzalmasak, de még sokkolóbb volt számomra az Agent Orange nevű gyomirtó áldozatainak szentelt tárlat. A szétlocsolt 74 millió liter fenoxil alapú szer nyomán többezer nyomorék gyerek született; sokan most tinédzserek vagy az én korosztályom, csak épp nekik hiányzik mindkét lábuk, a szemeik vagy a fél arcuk. Kíváncsi vagyok, hálásak e, hogy Uncle John(son) megmentette őket a kommunizmustól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése