Szülinapi csajparti

Szombaton egy ír lány, Anna érkezett Brisbane-ből a jógaközpontba. Úgy látszik, a horoszkópom vagy vércsoportom vagy valami arra ítél, hogy szeressem az Annákat, vele is hamar összebarátkoztam. A jófejsége aztán külön motivált (nem csak engem), hogy valami jó programot találjunk ki, amikor kiderült, hogy születésnapja lesz. Addigra valahogy úgy esett, hogy egy házaspárt kivéve huszonéves lányok maradtunk csak a táborban, hatan: csajparti volt tehát kilátásban. Azzal kezdtük, hogy a szülinap előestéjén elmentünk vacsorázni a két hét tapasztalata alapján legjobbnak ítélt étterembe. Azon felül, hogy isteni volt a kaja, nagyon hangulatos hely, egy hajóformájú bár a domboldalban, a tengerre néz és este szépen ki van világítva. A vacsorára várva remekül szórakoztunk: pikáns zumba- és jógaélményeinket osztottuk meg egymással (egyes oktatók megjegyzései a kígyóbűvölésről és mágneses mezőkről mindannyiunkat képesek kibillenteni meditatív gondolatainkból). Innen kiindulva csak egy ugrás volt Madigan beszámolója első és egyetlen zumbaórájáról, valahol egy Sohó negyedbeli bárban, ahol együtt ropták filippínó sarkangyalok magassarkúban és pezsgésre vágyó háziasszonyok tréningnadrágban a hétfátyolra érdemes, de mégis férfi oktató felügyelete alatt. Lánybuli a javából, valóban. 

 Másnap folytattuk: Madigan vezetésével újabb csónaktúra indult, ezúttal azonban szigorúan napon fetrengési céllal. A csorba fogú gondolásra bíztuk magunkat, aki több szigetre is elvitt minket, katlanokba hajóztunk be és szorosokon pöfögtünk át felbámulva a tornyosuló, liánborította sziklákra. Végül megállapodtunk egy mesei és teljesen üres öbölben, ahol az emberi kéz egyetlen lábnyoma egy jópofa bambuszhinta volt. Addig lubickoltunk, amíg az apály beálltával a tenger el nem hagyta az öblünket, felfedve az oldalvást menekülő rákokat. Ekkor kilábaltunk a hajóhoz és újabb szigetet hódítottunk meg, ezúttal inkább Tarzan, mint Jack Sparrow stílusban: a következő öbölben ugyanis hatalmas mangrovék nőttek, kb ötméteres léggyökereket lógatva, amiken szuperül lehetett lengedezni. Miután kikalózkodtuk magunkat és testületileg leégtünk, következett a szülinapi vacsora.

 Előző nap titokban szövetkeztem a szakács nénivel szülinapi torta készítése céljából. Nem volt egyszerű dolgunk, mert Anna se búzafélét, se cukrot nem eszik, szóval nem nagyon csinálhattunk neki hagyományos csokitortát. A hazai tejberizs-vonalon elindulva végül azt ötlöttük ki, hogy thai ragadós rizsből (rizs és kókusz) csináljuk az alapot és megpakoljuk ananásszal. Az eredmény egy nagyon szép süti lett, és még ehető is volt, minden fenntartásom ellenére - életem első cukor és tejtermék-mentes tortája. Főételnek sült halat, zöld curryt, háromféle salátát, rizst és földimogyoró-szószt kaptunk, amiből mértékletes jógázókhoz méltatlan adagokat tüntettünk el. Boldog utolsó nap és este volt, méltó ehhez a szuper táborhoz, holnap pedig vár Vietnám, egy újabb szelet a paradicsomból. 

Thai Barbie

Az első hét végén egy ausztrál pár foglalta el az egyik megüresedett bungalót a jógaközpontban. Első sorban valószínűleg Sharon, egy canberrai masszázsterapeuta lány akart jönni, ő lelkesen járt órákra és persze masszázskezelésekre is (szigorúan szakmai céllal). A barátja, Chris, inkább csak kísérte: a jóga, mint udvariasan megfogalmazta, "not for me at this point of my life". Ennek ellenére eszébe se jutott az AC alatt gubbasztani egész nap, inkább a szigeten motorozgatott. Egyik délután épp a strand felé igyekeztem naplementei fürdőzésre, amikor szembejött velem a robogóján, a szokásosnál is boldogabb vigyorral. Annyira jó hangulatban volt, hogy külön leszállt a motorról, hogy beavasson titkos tervébe (és egyben felvilágosítson, hogy miért is láttuk az elmúlt napokban faágakkal rohangászni a tengerparton jógaórák alatt). Chris jó ausztrál módjára kitalálta, hogy barbecue-t csinál az egész csapatnak, tengerparti tábortűzzel, gitárral, ahogy kell. Ha eddig nem akartam volna elköltözni Down Under, ez a hozzáállás meggyőzött volna, hogy Ausztráliában a helyem. Mire vége lett az esti jógának, meg is rakta a tábortüzet és alkalmasabb eszköz híján egy hatalmas serpenyőben grillezte a frissen vásárolt rákokat, bébikukoricával, zsenge zöldborsóval, fokhagymával és olívaolajjal. Amíg ő mindezeket művelte, mi salátával és rizzsel egészítettük ki a kompozíciót, Maegdin pedig behangolta a gitárját. Gyönyörű este volt, ragyogtak a csillagok, csak az éneklésre tett gyenge próbálkozásaink zavarták meg a balzsamos esti idillt. Nekem duplán boldogító volt ez a spontán barbie: nem csak arra az estére örültem neki, hanem jó ómen is az eljövendő évekre, amelyek remélhetőleg számtalan spontán tengerparti bbq-t tartalmaznak majd.

Island hopping day

 

A sziklamászás (és persze minél  több masszázs) mellett volt még egy program, amit mindenképpen ki akartam próbálni, a csónaktúra. A horizontot pettyező szikla-szigetek egy hátsó-angliai háziasszonyból is kihoznák a gyarmati idők felfelfedezői génjeit, így  nem csoda, hogy bennem is felébredt a kalóz és alig vártam, hogy vitorlát bontsunk (avagy realisztikusan szólva, hogy berúgjuk a motort). Nem csak én voltam lelkes, ezért David felajánlotta az egész csoportnak, hogy elvisz minket egy sziklamászással kombinált csónakázásra. A többség csak barnulni és csónakázni akart, de voltunk hárman, akik a negyven fokban is vágytuk az extrém sportot. Ugyanahhoz a sziklához mentünk ki, mint első alkalommal, csak most nem kellett vezető, mert David és Akiko mindketten profik (különösen David aki 30 éve sziklászik, már vak gyerekeket is vitt mászni, csak elboldogul velünk is).

 Kicsit izgultam az elején, mert a múltkori alkalom nem volt zökkenő- és sikításmentes, de aztán én leptem meg magam a legjobban: elsőre kicsit lassabban, másodikra viszont kifejezetten gyorsan másztam fel 20 méterre, könnyedén véve a ravaszabb cseppköveket is, amik pár nappal korábban még kifogtak rajtam. A titok egyértelműen abban rejlett, hogy most kevesebbet pánikoltam. Elmondhatom, hogy újabb sportnak váltam rajongójává: a mászás szuper természetes drog. Felfele folyamatosan koncentrálni kell, amikor viszont felér az ember, elengedi a sziklát és elkezdik leereszteni, szökőkútként szabadul fel az endorfin és az adrenalin, 360 fokos vigyorgásra késztetve. Azután pedig, hogy kétszer is meghódítottam az elérhetetlennek hitt magaslatot, különösen Superwoman hangulatba kerültem. Diadalmas és csatakosra izzadt csapatunkat két órával később szedte össze a beach-team, és együtt átmotoroztunk egy másik szigetre, ahol mi is megfürödhettünk. Ez a második sziget gyönyörű volt: a cseppköves sziklákat benőtték a dzsungelindák, és a sárgahomokos strandról egy barlangszáj vezetett egy belső katlanba, ahol mangrovefa-erdő, sárga-rózsaszín virágos bokrok és madárrajok kápráztatták az expedíciót. Bámészkodtunk, lebegtünk a vízben, körbeúsztuk a sziklákat, aztán visszakászálódtunk a hajóba és az egész szigetet megkerültük. Hazafelé a gondola orrábában hevertünk félálomban, mint boldog fókák, süttve magunkat a Nappal amíg be nem töfögtünk a kikötőbe. 

Jógák, jógik, ízlések, pofonok

Rengeteg újat tanultam jógatémában amióta itt vagyok, és egyre jobban élvezem. Egyértelműen a tanáron múlik minden, és az itteni négy oktató, bár nagyon különbözőek, mind szuperek a maguk módján. Az első órámat Kaya tartotta, egy madonnaszerű, nagyon csendes, Angliából ideszakadt hippilány. Klasszikus jógaóra volt, olyan, mint otthon, csak abból a jobb fajta, az összes fejen álló kutya meg ittas teve stb póz szépen elmagyarázva, levezetve. Tetszett, de ilyenből nemhogy két hét, de valószínűleg két hónap sem változtatna elkötelezett jógázóvá, nem volt benne semmi különös. Mégsem adtam fel a csüggedést: a többiek, akik régebb óta voltak itt, azt duruzsolták, hogy ez mind semmi, várjam meg Heather óráját.

Heather New Yorki amerikai, nem a stresszes fajtából, sugárzó mosolya van és Kayával ellentétben nem csak ászanákban profi. Ő tartotta az órákat az elkövetkező néhány napban, egyetemes lelkesedésünktől övezve. Mindenkire külön odafigyelt, és ahelyett, hogy azt fitogtatta volna, ő milyen nettül tud a fején pörögni, inkább egyszerű dolgokat tanított, amiket a magamféle kripli is élvez. Ráadásul nem csak klasszikus jógát mutatott, hanem tanultunk mantrákat és meditációs légzést is, valamint jin és jang jógát: a jang a reggeli, energetikus, a jin az esti, nyugis (meglepő, de tűzrőlpattant személyem a jint preferálja). Heather nem az az elvont, köldöknéző fajta, tartott jazz és softrock zenére is jógát, amik kifejezetten üdítőek voltak. Érdekes volt figyelni, hogy barátságos, mindenki-kedvenc-nagynénije hozzáállása hogyan változtatta random idegenek tömörüléséből barátságos, figyelmes, nevetgélő és egymást ölelgető hippikolóniává a jógacsoportunkat. Ebbe a családias enteriőrbe érkezett meg pár nappal később David, a jógaközpont tulaja egy hónap szabadság után. Alapvetően nagyon is képzett jógi, és különleges, taicsivel feldobott órát tartott nekünk, mégis sikerült kiváltania osztatlan nemtetszésünket kicsit kioktató modorával, ami nagyon különbözött Heather tyúkanyó-stílusától. Negyven perces prédikációja a "csak ászana jóga nem jóga" témában (amivel ugyan egyetértek egy hét itt-tartózkodás után, de nincs rá szükségem, hogy valaki ilyen szuggesszíven magyarázza) hippikolóniánk minden tagjánál kiverte a biztosítékot. 

Noha nagyon sokfélék vagyunk, egységfrontot alkotva sírta vissza Heather-t az új-zélandi steward, a meleg sminkmester, az olasz divatmarketinges és a Los Angelesi pszichológus. Heather azonban kapott néhány nap szabit és felszívódott valami termálfürdő irányába, ahol tévé is van és követheti az Obama-Romney párharcot. Már-már úgy tűnt, lombevő jógikból pletykás machbeti boszorkányokká változunk, de végül a negyedik oktató, Akiko helyreállította a lelki békénket. Zsebkiadású japán exbalerina, jelenleg jógaoktató, csakragyógyító reiki-mester és a tibeti meditációs hangtálak szakértője, Akiko semmi perc alatt megszerettette magát mindenkivel. Őszintén szólva én Davidet se bánom nagyon: először persze sokkolt a flower-power béke után, de némi Szilvi-féle stresszlevezetést követően (az első órája után hű Sauconymra kaptam és futottam egy órát a párás negyven fokban) kellően relaxált állapotba kerültem ahhoz, hogy megbirkózzak a dumájával. Ha pedig az ember a prédikációkat elengedi a füle mellett, az órák tényleg nagyon jók:  a taicsi jóga is tetszik, a pranajamára (jógalégzés) pedig teljesen rákattantam. Összességében nagyon élvezem az órák sokféleségét, az éneklést és a meditációt ugyanúgy, mint a nyújtásokat, a légzőgyakorlatokat és a mantrákat, és izgatottan várom, milyen lesz Akiko reiki-különórája holnapután.

Sziklák testközelből

Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba: Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert, gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé.  Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón. 

Víg kedéllyel üldögéltem Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel, egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan, mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.

Egyszóval kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél. Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint) elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül, sőt, fényképeztem is.  Amikor az esős évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt. 

Indianna Jones

Természetesen végül senki sem akart az életemre, lányságomra vagy vagyontárgyaimra törni, teljes békében fedezhettem fel a Shivapuri nemzeti parkot. Az első kaland az odajutás volt, ehhez ugyanis a helyi tömegközlekedést vettem igénybe. Aki legközelebb panaszkodik a BKV-ra, annak ajánlom, hogy tegyen egy kört a kathmandui - általam Dervis Transz-nak keresztelt Zrt - egyik járatával. Buszmegállók nem léteznek, de a nagyobb közlekedési csomópontokon mikrobuszok egyenletes áramlata halad át, némileg lassítva. Mindegyik hátsó tolóajtaját egy nepáli üvöltő dervis tartja nyitva, fennhangon zsolzsomázva a városrészek nevét, amelyiken az illető mikrobusz majdan áthalad. Ha kihallod saját úticélod nevét, intsd le az illető járművet és kapaszkodj fel (ha turista vagy, kérdő hangsúllyal ismételgesd desztinációdat a derviseknek, és akkor szállj fel, ha az egyik rábólint arra, hogy "Buhanilkhantal?"). A busz ezután veled együtt robog tova, veszettül dudálva, az ajtón félig/egészen kilógó dervissel együtt, aki akkor is próbál újabb utasokat leinteni, amikor odabenn mindenki már a nyakába húzta a lábát abban a hiábavaló igyekezetben, hogy nagyjából elférjen egymás mellett/hegyén-hátán. A nagyobb csomagok vagy a tetőre mennek, vagy az utasok lába alá. Jegy nincs: amikor a dervis épp ráér, beszedi a 20 rúpia sápot per fő, aztán kitessékel nagyjábóli úticélodnál. Személy szerint rendkívül büszke voltam, hogy ezzel a módszerrel sikerült eljutnom a nemzeti parkhoz. 

 Kifizettem a belépőt a bejáratnál posztoló katonáknak, és elindultam nagyjából Sunderijal felé, ahol állítólag a vízesések voltak. Számomra sosem derült ki, hogy ott voltak-e, mert 3 óra erdei mászkálás után még mindig nem értem el semmit, ami településre vagy vízesésre hasonlított volna. Kereszteztem több patakocskát, miközben előbb fel- majd lefele kanyarogtam a hegyoldalban, sütött a Nap, szép volt a kilátás, hallottam sok madarat (látni elég nehéz volt őket, pláne fényképezni), szóval volt minden, csak vízesés nem. Még egy gombát is meglátogattam, ami nem az, aminek magyarul hangzik, hanem kolostort jelent nepáliul. Víg szerzetesek integettek a szépen gondozott kertből, de vízesés sehol. A harmadik óra végén, azt szem előtt tartva, hogy ami az egyik irányba három óra, az a másikba is minimum annyi, szépen kineveztem a legközelebbi patakot a Shivapuri Niagarájának, lefényképeztem és visszafordultam. A Dervis Transz elvitt nagyjából a városközpontig, és nekem korábbi bóklászásaim emlékfoszlányai alapján sikerült megtalálnom a hotelt. A mai nap eredménye: vízesés nuku, de túlélésből jeles.