Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy
nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a
reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba:
Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút
kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert,
gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé. Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter
magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de
éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón.
Víg kedéllyel üldögéltem
Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért
csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény
derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel,
egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az
oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy
madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az
enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy
sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant
az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan,
mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő
párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon
belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem
nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor
most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.
Egyszóval
kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél.
Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az
oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint)
elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem
le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen
megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg
ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül,
sőt, fényképeztem is. Amikor az esős
évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a
part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt
hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt.
Tökéletes Verus nap:D Irigyellek is, meg nagyon örülök is, hogy ilyen szuper kalandjaid vannak és közben még eszedbe jutok én is!:)
VálaszTörlés