Szülinapi csajparti

Szombaton egy ír lány, Anna érkezett Brisbane-ből a jógaközpontba. Úgy látszik, a horoszkópom vagy vércsoportom vagy valami arra ítél, hogy szeressem az Annákat, vele is hamar összebarátkoztam. A jófejsége aztán külön motivált (nem csak engem), hogy valami jó programot találjunk ki, amikor kiderült, hogy születésnapja lesz. Addigra valahogy úgy esett, hogy egy házaspárt kivéve huszonéves lányok maradtunk csak a táborban, hatan: csajparti volt tehát kilátásban. Azzal kezdtük, hogy a szülinap előestéjén elmentünk vacsorázni a két hét tapasztalata alapján legjobbnak ítélt étterembe. Azon felül, hogy isteni volt a kaja, nagyon hangulatos hely, egy hajóformájú bár a domboldalban, a tengerre néz és este szépen ki van világítva. A vacsorára várva remekül szórakoztunk: pikáns zumba- és jógaélményeinket osztottuk meg egymással (egyes oktatók megjegyzései a kígyóbűvölésről és mágneses mezőkről mindannyiunkat képesek kibillenteni meditatív gondolatainkból). Innen kiindulva csak egy ugrás volt Madigan beszámolója első és egyetlen zumbaórájáról, valahol egy Sohó negyedbeli bárban, ahol együtt ropták filippínó sarkangyalok magassarkúban és pezsgésre vágyó háziasszonyok tréningnadrágban a hétfátyolra érdemes, de mégis férfi oktató felügyelete alatt. Lánybuli a javából, valóban. 

 Másnap folytattuk: Madigan vezetésével újabb csónaktúra indult, ezúttal azonban szigorúan napon fetrengési céllal. A csorba fogú gondolásra bíztuk magunkat, aki több szigetre is elvitt minket, katlanokba hajóztunk be és szorosokon pöfögtünk át felbámulva a tornyosuló, liánborította sziklákra. Végül megállapodtunk egy mesei és teljesen üres öbölben, ahol az emberi kéz egyetlen lábnyoma egy jópofa bambuszhinta volt. Addig lubickoltunk, amíg az apály beálltával a tenger el nem hagyta az öblünket, felfedve az oldalvást menekülő rákokat. Ekkor kilábaltunk a hajóhoz és újabb szigetet hódítottunk meg, ezúttal inkább Tarzan, mint Jack Sparrow stílusban: a következő öbölben ugyanis hatalmas mangrovék nőttek, kb ötméteres léggyökereket lógatva, amiken szuperül lehetett lengedezni. Miután kikalózkodtuk magunkat és testületileg leégtünk, következett a szülinapi vacsora.

 Előző nap titokban szövetkeztem a szakács nénivel szülinapi torta készítése céljából. Nem volt egyszerű dolgunk, mert Anna se búzafélét, se cukrot nem eszik, szóval nem nagyon csinálhattunk neki hagyományos csokitortát. A hazai tejberizs-vonalon elindulva végül azt ötlöttük ki, hogy thai ragadós rizsből (rizs és kókusz) csináljuk az alapot és megpakoljuk ananásszal. Az eredmény egy nagyon szép süti lett, és még ehető is volt, minden fenntartásom ellenére - életem első cukor és tejtermék-mentes tortája. Főételnek sült halat, zöld curryt, háromféle salátát, rizst és földimogyoró-szószt kaptunk, amiből mértékletes jógázókhoz méltatlan adagokat tüntettünk el. Boldog utolsó nap és este volt, méltó ehhez a szuper táborhoz, holnap pedig vár Vietnám, egy újabb szelet a paradicsomból. 

Thai Barbie

Az első hét végén egy ausztrál pár foglalta el az egyik megüresedett bungalót a jógaközpontban. Első sorban valószínűleg Sharon, egy canberrai masszázsterapeuta lány akart jönni, ő lelkesen járt órákra és persze masszázskezelésekre is (szigorúan szakmai céllal). A barátja, Chris, inkább csak kísérte: a jóga, mint udvariasan megfogalmazta, "not for me at this point of my life". Ennek ellenére eszébe se jutott az AC alatt gubbasztani egész nap, inkább a szigeten motorozgatott. Egyik délután épp a strand felé igyekeztem naplementei fürdőzésre, amikor szembejött velem a robogóján, a szokásosnál is boldogabb vigyorral. Annyira jó hangulatban volt, hogy külön leszállt a motorról, hogy beavasson titkos tervébe (és egyben felvilágosítson, hogy miért is láttuk az elmúlt napokban faágakkal rohangászni a tengerparton jógaórák alatt). Chris jó ausztrál módjára kitalálta, hogy barbecue-t csinál az egész csapatnak, tengerparti tábortűzzel, gitárral, ahogy kell. Ha eddig nem akartam volna elköltözni Down Under, ez a hozzáállás meggyőzött volna, hogy Ausztráliában a helyem. Mire vége lett az esti jógának, meg is rakta a tábortüzet és alkalmasabb eszköz híján egy hatalmas serpenyőben grillezte a frissen vásárolt rákokat, bébikukoricával, zsenge zöldborsóval, fokhagymával és olívaolajjal. Amíg ő mindezeket művelte, mi salátával és rizzsel egészítettük ki a kompozíciót, Maegdin pedig behangolta a gitárját. Gyönyörű este volt, ragyogtak a csillagok, csak az éneklésre tett gyenge próbálkozásaink zavarták meg a balzsamos esti idillt. Nekem duplán boldogító volt ez a spontán barbie: nem csak arra az estére örültem neki, hanem jó ómen is az eljövendő évekre, amelyek remélhetőleg számtalan spontán tengerparti bbq-t tartalmaznak majd.

Island hopping day

 

A sziklamászás (és persze minél  több masszázs) mellett volt még egy program, amit mindenképpen ki akartam próbálni, a csónaktúra. A horizontot pettyező szikla-szigetek egy hátsó-angliai háziasszonyból is kihoznák a gyarmati idők felfelfedezői génjeit, így  nem csoda, hogy bennem is felébredt a kalóz és alig vártam, hogy vitorlát bontsunk (avagy realisztikusan szólva, hogy berúgjuk a motort). Nem csak én voltam lelkes, ezért David felajánlotta az egész csoportnak, hogy elvisz minket egy sziklamászással kombinált csónakázásra. A többség csak barnulni és csónakázni akart, de voltunk hárman, akik a negyven fokban is vágytuk az extrém sportot. Ugyanahhoz a sziklához mentünk ki, mint első alkalommal, csak most nem kellett vezető, mert David és Akiko mindketten profik (különösen David aki 30 éve sziklászik, már vak gyerekeket is vitt mászni, csak elboldogul velünk is).

 Kicsit izgultam az elején, mert a múltkori alkalom nem volt zökkenő- és sikításmentes, de aztán én leptem meg magam a legjobban: elsőre kicsit lassabban, másodikra viszont kifejezetten gyorsan másztam fel 20 méterre, könnyedén véve a ravaszabb cseppköveket is, amik pár nappal korábban még kifogtak rajtam. A titok egyértelműen abban rejlett, hogy most kevesebbet pánikoltam. Elmondhatom, hogy újabb sportnak váltam rajongójává: a mászás szuper természetes drog. Felfele folyamatosan koncentrálni kell, amikor viszont felér az ember, elengedi a sziklát és elkezdik leereszteni, szökőkútként szabadul fel az endorfin és az adrenalin, 360 fokos vigyorgásra késztetve. Azután pedig, hogy kétszer is meghódítottam az elérhetetlennek hitt magaslatot, különösen Superwoman hangulatba kerültem. Diadalmas és csatakosra izzadt csapatunkat két órával később szedte össze a beach-team, és együtt átmotoroztunk egy másik szigetre, ahol mi is megfürödhettünk. Ez a második sziget gyönyörű volt: a cseppköves sziklákat benőtték a dzsungelindák, és a sárgahomokos strandról egy barlangszáj vezetett egy belső katlanba, ahol mangrovefa-erdő, sárga-rózsaszín virágos bokrok és madárrajok kápráztatták az expedíciót. Bámészkodtunk, lebegtünk a vízben, körbeúsztuk a sziklákat, aztán visszakászálódtunk a hajóba és az egész szigetet megkerültük. Hazafelé a gondola orrábában hevertünk félálomban, mint boldog fókák, süttve magunkat a Nappal amíg be nem töfögtünk a kikötőbe. 

Jógák, jógik, ízlések, pofonok

Rengeteg újat tanultam jógatémában amióta itt vagyok, és egyre jobban élvezem. Egyértelműen a tanáron múlik minden, és az itteni négy oktató, bár nagyon különbözőek, mind szuperek a maguk módján. Az első órámat Kaya tartotta, egy madonnaszerű, nagyon csendes, Angliából ideszakadt hippilány. Klasszikus jógaóra volt, olyan, mint otthon, csak abból a jobb fajta, az összes fejen álló kutya meg ittas teve stb póz szépen elmagyarázva, levezetve. Tetszett, de ilyenből nemhogy két hét, de valószínűleg két hónap sem változtatna elkötelezett jógázóvá, nem volt benne semmi különös. Mégsem adtam fel a csüggedést: a többiek, akik régebb óta voltak itt, azt duruzsolták, hogy ez mind semmi, várjam meg Heather óráját.

Heather New Yorki amerikai, nem a stresszes fajtából, sugárzó mosolya van és Kayával ellentétben nem csak ászanákban profi. Ő tartotta az órákat az elkövetkező néhány napban, egyetemes lelkesedésünktől övezve. Mindenkire külön odafigyelt, és ahelyett, hogy azt fitogtatta volna, ő milyen nettül tud a fején pörögni, inkább egyszerű dolgokat tanított, amiket a magamféle kripli is élvez. Ráadásul nem csak klasszikus jógát mutatott, hanem tanultunk mantrákat és meditációs légzést is, valamint jin és jang jógát: a jang a reggeli, energetikus, a jin az esti, nyugis (meglepő, de tűzrőlpattant személyem a jint preferálja). Heather nem az az elvont, köldöknéző fajta, tartott jazz és softrock zenére is jógát, amik kifejezetten üdítőek voltak. Érdekes volt figyelni, hogy barátságos, mindenki-kedvenc-nagynénije hozzáállása hogyan változtatta random idegenek tömörüléséből barátságos, figyelmes, nevetgélő és egymást ölelgető hippikolóniává a jógacsoportunkat. Ebbe a családias enteriőrbe érkezett meg pár nappal később David, a jógaközpont tulaja egy hónap szabadság után. Alapvetően nagyon is képzett jógi, és különleges, taicsivel feldobott órát tartott nekünk, mégis sikerült kiváltania osztatlan nemtetszésünket kicsit kioktató modorával, ami nagyon különbözött Heather tyúkanyó-stílusától. Negyven perces prédikációja a "csak ászana jóga nem jóga" témában (amivel ugyan egyetértek egy hét itt-tartózkodás után, de nincs rá szükségem, hogy valaki ilyen szuggesszíven magyarázza) hippikolóniánk minden tagjánál kiverte a biztosítékot. 

Noha nagyon sokfélék vagyunk, egységfrontot alkotva sírta vissza Heather-t az új-zélandi steward, a meleg sminkmester, az olasz divatmarketinges és a Los Angelesi pszichológus. Heather azonban kapott néhány nap szabit és felszívódott valami termálfürdő irányába, ahol tévé is van és követheti az Obama-Romney párharcot. Már-már úgy tűnt, lombevő jógikból pletykás machbeti boszorkányokká változunk, de végül a negyedik oktató, Akiko helyreállította a lelki békénket. Zsebkiadású japán exbalerina, jelenleg jógaoktató, csakragyógyító reiki-mester és a tibeti meditációs hangtálak szakértője, Akiko semmi perc alatt megszerettette magát mindenkivel. Őszintén szólva én Davidet se bánom nagyon: először persze sokkolt a flower-power béke után, de némi Szilvi-féle stresszlevezetést követően (az első órája után hű Sauconymra kaptam és futottam egy órát a párás negyven fokban) kellően relaxált állapotba kerültem ahhoz, hogy megbirkózzak a dumájával. Ha pedig az ember a prédikációkat elengedi a füle mellett, az órák tényleg nagyon jók:  a taicsi jóga is tetszik, a pranajamára (jógalégzés) pedig teljesen rákattantam. Összességében nagyon élvezem az órák sokféleségét, az éneklést és a meditációt ugyanúgy, mint a nyújtásokat, a légzőgyakorlatokat és a mantrákat, és izgatottan várom, milyen lesz Akiko reiki-különórája holnapután.

Sziklák testközelből

Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba: Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert, gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé.  Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón. 

Víg kedéllyel üldögéltem Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel, egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan, mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.

Egyszóval kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél. Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint) elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül, sőt, fényképeztem is.  Amikor az esős évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt. 

Koh Yao Noi

Az elmúlt napok kavargása, a folyamatos keresgélés, térképen mutogatás, a reptéri hotelek, taxik és buszok után olyan volt megérkezni a szigetre, mintha egy mesébe csöppentem volna. Onnantól kezdve, hogy kihajóztunk Phuketről a világoskék tengerre a dzsungelsapkát viselő vörös-fekete szigetek és sziklák közé, a táj egy képeslapra hasonlít, olyanra, amilyeneket az ember az utazási irodák kirakatában lát, de igazából soha nem hitte volna, hogy tényleg létezik.

 Természetesen a tengerpart fehér homokos-pálmafás, a kikötőből a jógaközpontba vivő utat pedig mindenhol színes virágokkal teli bokrok és gumifa-erdők szegélyezik. Mikor megérkeztem, bemutattak új lakóhelyemnek, ami egy bungaló a tenger partján, egyike a tucatnyi házikónak, amelyek a központi étkezőt és a jógatermet veszik körül. A falait bambuszból fonták és az egészet kitölti egy moszkitóhálóval királykisasszonyossá baldachinosított ágy.  Tartozik hozzá még egy tenyérnyi fürdőszoba és egy hintaággyal felszerelt tornác, ami a virágokon és a pálmafákon át a tengerre néz: ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Miután beköltöztem, megismerkedtem a többi vendéggel, és két jógaoktatóval. A létszám általában 8 fő körül mozog, az emberek jönnek-mennek, sokan csak pár napra maradnak, de olyanok is vannak, akik három napra jönnek, aztán itt ragadnak másfél hétre. Az oktatók négyen vannak összesen, de sosincsenek egyszerre itt, az órákat felváltva tartják. Reggel és délután van egy-egy kétórás jóga: amikor én megérkeztem, késő délelőtt, még bőven volt szabadidő a fél 5ös délutáni óra előtt és a többiek épp a tengerpartra indultak. Lelkesen csatlakoztam, örülve az alkalomnak, hogy közelebbről is megnézhetem a kókuszpálmákat és a fehér homokot. Órákig lubickoltunk a tengerben; a víz hihetetlenül selymes, puha és meleg. Hullámok alig vannak, medúzát, cápát és gonosz örvénylő áramlatokat pedig messziről sem látni, minden nagyon békés. A helyiek is barátságosak: mivel itt nagyon kevés a turista, nem nagyon beszélnek angolul, de mindenki szélesen mosolyog és integet. Megjegyezném, ha valaki agresszív népségnek tartja a muszlimokat, érdemes eljönni ide: a szigeten lakók 90%-a az iszlám vallást követi, de ilyen jóindulatú népeket ritkán látni. Egyszóval olyan a hely, mintha minden összeesküdött volna, hogy jól érezzem magam, én pedig igyekszem eleget tenni ennek az elvárásnak. 

Egyéjszakás kalandjaim - Kuala Lumpur és Phuket

Nepál a búcsú napján sem hazudtolta meg önmagát: a kathmandui nemzetközi reptér olyan, mint egy közepesen lepukkant vasútállomás, a checkin-hez az épület előtt kell sorba állni. További érdekesség a következő felirat a securitynél: "girlandokat, virágfüzéreket ebbe a ládába kérjük dobni" (poszt-fesztivál feeling), valamint külön sor van nőknek és férfiaknak, mert mindenkit megmotoznak. A kifutópályát tarkító hepehupák ellenére az AirAsia gépének sikerült felemelkednie, és négy órával később landoltunk Kuala Lumpurban. Bár csak a reptéri hotelhez kellett eljussak, ami már funkcióját tekintve sem lehetett messze, addig vártam buszokra és kanyarogtam terminálok között, hogy hajnali egykor sikerült beesni az ágyba, három óra masszív keresgélés után, amit számos segítőkész, de angolul nyomokban sem beszélő középkorú maláj pasas tarkított. Ennek ellenére megérte megkeresni a helyet: öt óra alvást, egy zuhanyt és reggelit nyertem. Másnap reggel az új checkin villámgyorsan ment (akkor is, ha az EUn kívül hozzá kell szokni ahhoz, hogy mindenhol három és nem két vizsgálaton kell átesni: a checkin és a security mellett mindig van egy szép hosszú immigration sor is). Már épp gondolkodóba estem, hogy mit kezdjek magammal két órán keresztül, amikor felfedeztem a szupererős wifit - innentől inkább az volt a gond, hogy le ne maradjak a gépről. Mire feltöltöttem a nepáli képeket, indultunk is. Thaiföld már a levegőből gyönyörű: izgatottan nézegettem a párás szigeteket, kék vizet meg a fehér tengerpartokat. Az első napra azonban még városnézés volt előirányozva: a jógaközpont csak holnap nyit, így egy phuketi szállodába taxiztam a reptérről. Ez nem ment egyszerűen, mert a sofőrnek halvány fogalma  nem volt arról, hová megyünk, a GPSt pedig itt még nem találták fel. Végül megállt valami taxis konzultációs központban, ahol kiderítették, hol a hotel. Utána már csak kicsit kellett mutogassak, hogy tényleg meg is találja. Amúgy ez a mentalitás, úgy tűnik, thaiokra, malájokra egyaránt jellemző: nagyon segítőkészek, nyugodtak, kedvesek, csak épp általában halvány gőzük nincs semmiről. Miután végre lepakoltam, rögtön elindultam egy térképpel felfedezni Phuket Town-t. Lelkesedés ide vagy oda, néhány óra sétálgatás után be kellett lássam, hogy ez egy csúnya város(ka). Mint Kathmanduban, itt is elterjedtek a lengedező kábelek, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása és a por. A járda is ugyanúgy ismeretlen fogalom, nagyik és togyogós babák is minimum robogóval járnak. Újdonságként értek viszont a minden ajtóba kitett házi oltárok, valamint az, hogy az összes bolt egyben tévékonyha is: bármit is árultak, mindenhol ott volt a bejáratnál a tulaj rezsója, konyhaasztala és a tévé valamelyik szappanoperára állítva. Továbbá Nepállal ellentétben itt nagyon is megvan még a király: minden körforgalomban őfelsége színes portréja látható, virágokkal körülvéve. Az állítólagos vad nightlife-ra viszont nem sok jel utalt, azt kivéve, hogy a taxis erősen érdeklődött a családi állapotom után. Turistát sem sokat láttam, valószínűleg mind a tengerparton vannak; holnap reggel én is indulok.

Istenek, buddhák és inkarnációk

Az utolsó teljes napomra Nepálban  kathmandui városnézés volt előirányozva, idegenvezetővel - semmi egyéni csatangolás busszal, sofőrt és autót is kaptam. A négy legfontosabb látványosságot néztük meg: a Majom-templomot, a főteret a régi királyi palotával, Pashupatit, a hinduk szent helyét, és a Samdeling Stupát, ami a világ legnagyobb stupája. A Majom-templom a város nyugati felében egy dombon áll, igazából nem egy templom, hanem egy több szentélyből álló komplexum, amelyek egy stupát vesznek körül. Valóban sok a majom - ha nem a szemétre és a kajára jönnek, akkor lehet, hogy igaz a legenda, és a helyi szent brahmán fején ugráló tetvekből lettek sok száz évvel ezelőtt. A stupa buddhista kegyhely, kinéztre fehér dómszerűség a tetején süvegszerű toronnyal. Mindegyik stupa valami szent tárgy fölé épül (a Majom-templom esetében ez egy óriási sugárzó lótusz volt - állítólag), a csúcsukról színes imazászlók lógnak, és körbe imamalmok vannak építve a falukba.

A stupákat csak az óramutató járásával megegyezően szabad megkerülni. A templomhegy tele volt emberekkel, lévén, hogy most volt a nagy fesztivál. A hinduk ilyenkor állatot (többnyire kecskét, de ez csereszavatos) áldoznak, pirosra festett rizst kennek a homlokukra (hogy megnyissák a harmadik szemüket) és frissen csíráztatott árpát fonnak a hajukba. A fesztivál egy hetes, főleg családi ünnep, ezért nagyon sokan hazamennek a falujukba, Kathmandu egészen kiürül. Az imahelyeken persze ilyenkor is sokan vannak, mécseseket gyújtanak és ételáldozatot visznek az isteneknek. Errefelé békésen keverednek a hindu és a buddhista szertartások.

Nyúztam az idegenvezetőt, hogy vágjon rendet az istenek káoszában, és végül sikerült megértenem az alapokat. A hinduknak 3 fő istenük van, a Teremtő, a Védelmező és a Pusztító. Ezeknek kismillió leszármazottja, alistene és inkarnációja van, akik jellemzően akkor jelennek meg, ha rendet kell vágni a Földön. Ezenfelül vannak még a démonok, szintén nagy számban és mindenféle alakban (főleg állatalakban), az istenek inkarnációinak feladata ezeket kibelezéssel, lefejezéssel és egyéb módszerekkel kordában tartani, de az egyszerű hindu hívő a démonoknak is áldoz. Ilyen démon például az elefántfejű Ghanesa (szerintem hozzá többeknek volt szerencséje már a gyarmatáru-boltban), aki addig eszegette az emberek gyerekeit, amíg Shiva el nem magyarázta neki, hogy ez elég kiborító a szegény hívek számára. A hölgyemény (nődémonról van szó, a hinduk nem soviniszták) beleegyezett, hogy abbahagyja a gyerekzabálást, azzal a feltétellel, hogy mindenki, aki imádkozni megy valamelyik istenhez, előtte neki mutat be ételáldozatot, nehogy gyerekek híján éhen maradjon. A Majom-templomnál a szentélye előtt egymást tipró hívek számából ítélve jó üzletet kötött.

 

A laikus számára nehéz megállapítani, hogy a tömegben ki a hindu és ki a buddhista, mert a Buddha-szobrok jól megférnek az elefánt- és kígyóistenek szentélyeivel. A buddhisták, mint megtudtam, a maguk részéről a Buddhákban (többes szám!) hisznek. Vannak a minden felett álló szuperbuddhák, belőlük van öt, ebből négynek van női párja is (counterpart, nem feleség, ami szerintem nagyon liberális). Ezen felül átlag tízezer évenként születik egy inkarnálódott Buddha, de az egyszerűség kedvéért ezekből csak hármat tartanak számon: a volt buddhát, a jelenlegit és az eljövendőt. A volt buddhát mindig meztelenül és egyenes hajjal ábrázolják, a jelenlegi göndör hajú és lótuszülni szokott (ez a "klasszikus"), a jövőbeli pedig széken ül és összefogja a mutató- és hüvelykujjait. Persze az alapbuddhákon kívül még rengeteg van, a buddhizmus irányzatai főleg attól függenek, hogy ki melyik inkarnációt ismeri el.   

Mire mindezt megtudtam, már rég magunk mögött hagytuk a Majom-templomot és jócskán a főtéren jártunk. Itt a történelmi tudatlanságomat oszlatta el a vezetőm: ciki, de számomra csak most derült ki, hogy Nepál egész 2003-ig volt királyság. A kékvérű família 2001-ig töretlenül uralkodott, amikor is valamelyik őrült családtag lemészárolta az összes trónörököst. Jobb híján megkoronáztak valami nagybácsit, de azt végül két évvel később lemondatták, és azóta is szomorúan csücsül a luxusvillájában valahol vidéken. A palotából múzeum lett, de azt nem néztük végig, inkább elmentünk Pashupatiba, ahol a hinduk égetik a halottaikat a szent Bagmati folyó mellett. 

A Bagmati egyike a hinduk négy szent folyójának, legalább olyan fontos, mint a Gangesz, noha negyedakkora sincs. Pashupati egy nagy vallási komplexum, templomokkal, szentélyekkel, kolostorokkal, kórházzal és szabadtéri krematóriummal. Ha egy hindu meghal, néhány órán (!) belül el kell égetni, mégpedig a fiának kell a halott szájához érintenie a fáklyát. Emiatt bármelyik nepálinak joga van csapot-papot, munkát, akármit azonnal otthagyni, ha meghal valamelyik rokona. A legidősebb fiú az égetés után 12 napig folyamatosan böjtöl és gyászol, és utána is havonta áldozatot kell bemutatnia egy éven keresztül. A halott csak azokat a dolgokat használhatja a túlvilágon, amiket a fiú áldozatként felajánl (vagyis odaad a papnak), ezért noha a hamvasztás gyakorlatilag ingyen van, a feláldozott kaja, ruhák és bútor egy kisebb vagyont tesznek ki. Elhanyagolni mindezt mégsem tanácsos, mert akkor a társadalom azonnal kiközösíti a renitens ateistát. A hinduk amúgy csak mérsékelten hisznek a reinkarnációban, szerintük csak minden 8 és fél milliomodik életben születünk embernek. A "ne taposd el a csigát és következő életedben Porsche-d lesz" hozzáállás inkább a buddhistákra jellemző. Hamvasztani viszont inkább a hinduk hamvasztanak: a buddhisták, a halott horoszkópjától függően, vagy eltemetik, vagy elégetik, vagy feldarabolják és a keselyűknek adják a holttestet. Őszintén szólva bár a keselyűs változat elég durván hangzik, az se tetszett jobban, hogy a család a lelkes turisták fényképezőgép-csattogtatása kíséretében gyújtotta meg szegény rokont, majd miután leégett a máglya, a papok kotorták a szemetes folyóba a maradékot. A városnézés utolsó állomása sokkal kellemesebb volt: a Samdeling Stupa, a világ legnagyobb stupája egy elzárt kör alakú terecske közepén üldögél, amit gyönyörű kolostorok vesznek körbe és a levegőben fűszerek és tömjén illata szálldos. Maga a stupa hófehér (valami okos Tom Sawywer kitalálta, hogy bűnbánati céllal és kompenzáció fejében a hívők újrameszelhetik a stupát), kivéve, ahol szent sáfrányos vízzel lett lelöttyintve; színes zászlók erdeje lóg róla és aranyszínű toronysisakja alól szigorú tekintetű szemek tekintenek a négy égtáj felé. 

 

Noha a zarándokok többsége állítólag a stupához jön, a szent hely körül sétálók többet néznek a kör külső- mint a belső oldala felé, a külső ív ugyanis tele van mandalákat, sálakat, tőröket, lakatokat és motoros imamalmokat áruló boltokkal. A monostorok viszont valóban lenyűgözőek, rengeteg aranydíszítéssel, szivárványszínű festményekkel és lótusz alakú csillárokkal. Zúgott a fejem az új információk tengerétől, mire mindent körbejártunk, de nagyon örültem, hogy legalább az alapokat sikerült felfognom. Európában hajlamos az ember azt hinni, hogy a kétszáznegyvenharmadik Szűzmária-szobor után már nem lehet újat mutatni, itt viszont le kell vedleni a "mindenki tudja mi a Karácsony" arroganciát, és előröl kezdeni az egészet. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a liberális neveltetése alatt milyen bebetonozott nyugati-keresztény kulturális alapok vannak - ha csak annyit ért el a mai túra, hogy ezeket megbolygatta kicsit, máris többet adott, mint öt néprajzi múzeum.

Bhaktapur

Ma reggel szinte rutinosan szálltam fel a Dervis Transz bhaktapuri járatára, hogy felderítsem Nepál régi fővárosát. Bhaktapur ma már csak turistalátányosság, kicsit mint Toledo Madrid mellett. A prospektus szerint, amit a belépeti díj fejében a jegy mellé kaptam (a város "open-air museum", vagy mi, levágtak 15 dollárra), Bhaktapur nemcsak a világörökség része, hanem a sok felújítás meg tatarozás eredményeképp Ázsia 10 legtisztább városa közé is beválasztották. Ez utóbbihoz valószínűleg vastagon meg kellett kenni az ítélőbizottságot (lehet, erre kellett a belépeti díj), ugyanis azon felül, hogy szemét és kecskék hevernek szanaszét szabadon az utcán, a városlakók, demonstráland, hogy Bhaktapur virágzó mezőgazdasági központ, az utca közepén rostálták a pelyvát. Mindenfelé nagy rizskupcok közepén álldigáló nőket lehetett látni, akik vagy lapos szalmatálakon szitálták át a szemeket, vagy az ősi egyiptomi módszerhez hasonlóan lapáttal hajigálták a levegőbe a rizst. 

Emellett persze vannak szép (és helyenként meglehetősen explicite erotikus) fafaragásokkal díszített szentélyek, kőelefántok és -sárkányok, és három-, négyemeltes pagodaszentélyek is - valóban van valami bennlakásos skanzen jellege az egésznek. Az erotikus faragványoknak - Kama Sutra 3D - háromféle legendája is van, mindegyik elég szórakoztató. Az első, hogy tudatlan hívők oktatására szolgált, olvasókönyv helyett (ehhez képest nálunk a katedrálisok üvegablakai pokolban égő bűnösöket ábrázolnak oktató céllal, khm-khm). A második magyarázat, hogy a fafaragások a muszlim betörések idején készültek: mivel a hithű muzulmánok utálják a szexet, a hinduk reménykedtek, hogy az ellenség elkerüli és ezért megkíméli az erkölcsromboló faragványokkal díszített épületeket. A harmadik lehetőség a kedvencem: eszerint a fajtalankodó hölgyek-urak-kecskék villámhárítóként szolgálnak. A villámlás istene a hindu mitológia szerint ugyanis egy szűz hölgyemény, aki kerüli a szeméremsértő ábrázolásokat, vagyis kevesebb eséllyel találja meg az efféle domborművekkel díszített épületeket. Lehet választani, kinek mi tetszik. Fényképeztem jobbra-balra, rostáló nőket, bronzkutyákat és kaméleonszerű szörnyeket tipró Buddhákat egyaránt (sárkányölő Szent György nepáli módra, gondolom). Amikor meguntam az idegenvezető szolgáltatásaikat ajánlgató "art studentek" hadát - ezzel a szöveggel vadásszák a turistákat - beültem egy kávézóba, és kipróbáltam a helyi curd yoghurtot, ami leginkább a török joghurtra emlékeztet, édes-savanykás és nagyon finom. A kulináris élményen felbuzdulván Kathmanduba visszaérve kicsit elragadtattam magam: kitaláltam, hogy ma lesz a napja, amikor a jaksajtot is kipróbálom. Ez utóbbi azonban csúfos kudarcba fulladt: a biztonságosan leplombáltnak tűnő csomagban lakó sajtkockák, amikre a hotel mellett szupermarketben tettem szert, kinyitva nemcsak porosnak, de kifejezetten penészesnek bizonyultak. Ennyit a gasztronómiai kísérletezésről: jobb, ha este merészségemet megbánva szépen visszavonulok a hotel penészbiztos éttermébe a sültkrumplihoz.