Nepál a búcsú napján sem hazudtolta meg önmagát: a
kathmandui nemzetközi reptér olyan, mint egy közepesen lepukkant vasútállomás,
a checkin-hez az épület előtt kell sorba állni. További érdekesség a következő
felirat a securitynél: "girlandokat, virágfüzéreket ebbe a ládába kérjük
dobni" (poszt-fesztivál feeling), valamint külön sor van nőknek és
férfiaknak, mert mindenkit megmotoznak. A kifutópályát tarkító hepehupák
ellenére az AirAsia gépének sikerült felemelkednie, és négy órával később
landoltunk Kuala Lumpurban. Bár csak a reptéri hotelhez kellett eljussak, ami
már funkcióját tekintve sem lehetett messze, addig vártam buszokra és
kanyarogtam terminálok között, hogy hajnali egykor sikerült beesni az ágyba,
három óra masszív keresgélés után, amit számos segítőkész, de angolul nyomokban
sem beszélő középkorú maláj pasas tarkított. Ennek ellenére megérte megkeresni
a helyet: öt óra alvást, egy zuhanyt és reggelit nyertem. Másnap reggel az új
checkin villámgyorsan ment (akkor is, ha az EUn kívül hozzá kell szokni ahhoz,
hogy mindenhol három és nem két vizsgálaton kell átesni: a checkin és a
security mellett mindig van egy szép hosszú immigration sor is). Már épp
gondolkodóba estem, hogy mit kezdjek magammal két órán keresztül, amikor
felfedeztem a szupererős wifit - innentől inkább az volt a gond, hogy le ne
maradjak a gépről. Mire feltöltöttem a nepáli képeket, indultunk is. Thaiföld
már a levegőből gyönyörű: izgatottan nézegettem a párás szigeteket, kék vizet
meg a fehér tengerpartokat. Az első napra azonban még városnézés volt
előirányozva: a jógaközpont csak holnap nyit, így egy phuketi szállodába
taxiztam a reptérről. Ez nem ment egyszerűen, mert a sofőrnek halvány
fogalma nem volt arról, hová megyünk, a
GPSt pedig itt még nem találták fel. Végül megállt valami taxis konzultációs
központban, ahol kiderítették, hol a hotel. Utána már csak kicsit kellett
mutogassak, hogy tényleg meg is találja. Amúgy ez a mentalitás, úgy tűnik,
thaiokra, malájokra egyaránt jellemző: nagyon segítőkészek, nyugodtak,
kedvesek, csak épp általában halvány gőzük nincs semmiről. Miután végre
lepakoltam, rögtön elindultam egy térképpel felfedezni Phuket Town-t.
Lelkesedés ide vagy oda, néhány óra sétálgatás után be kellett lássam, hogy ez
egy csúnya város(ka). Mint Kathmanduban, itt is elterjedtek a lengedező
kábelek, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása és a por. A járda is
ugyanúgy ismeretlen fogalom, nagyik és togyogós babák is minimum robogóval
járnak. Újdonságként értek viszont a minden ajtóba kitett házi oltárok, valamint
az, hogy az összes bolt egyben tévékonyha is: bármit is árultak, mindenhol ott
volt a bejáratnál a tulaj rezsója, konyhaasztala és a tévé valamelyik
szappanoperára állítva. Továbbá Nepállal ellentétben itt nagyon is megvan még a
király: minden körforgalomban őfelsége színes portréja látható, virágokkal
körülvéve. Az állítólagos vad nightlife-ra viszont nem sok jel utalt, azt
kivéve, hogy a taxis erősen érdeklődött a családi állapotom után. Turistát sem
sokat láttam, valószínűleg mind a tengerparton vannak; holnap reggel én is
indulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése