Koh Yao Noi

Az elmúlt napok kavargása, a folyamatos keresgélés, térképen mutogatás, a reptéri hotelek, taxik és buszok után olyan volt megérkezni a szigetre, mintha egy mesébe csöppentem volna. Onnantól kezdve, hogy kihajóztunk Phuketről a világoskék tengerre a dzsungelsapkát viselő vörös-fekete szigetek és sziklák közé, a táj egy képeslapra hasonlít, olyanra, amilyeneket az ember az utazási irodák kirakatában lát, de igazából soha nem hitte volna, hogy tényleg létezik.

 Természetesen a tengerpart fehér homokos-pálmafás, a kikötőből a jógaközpontba vivő utat pedig mindenhol színes virágokkal teli bokrok és gumifa-erdők szegélyezik. Mikor megérkeztem, bemutattak új lakóhelyemnek, ami egy bungaló a tenger partján, egyike a tucatnyi házikónak, amelyek a központi étkezőt és a jógatermet veszik körül. A falait bambuszból fonták és az egészet kitölti egy moszkitóhálóval királykisasszonyossá baldachinosított ágy.  Tartozik hozzá még egy tenyérnyi fürdőszoba és egy hintaággyal felszerelt tornác, ami a virágokon és a pálmafákon át a tengerre néz: ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Miután beköltöztem, megismerkedtem a többi vendéggel, és két jógaoktatóval. A létszám általában 8 fő körül mozog, az emberek jönnek-mennek, sokan csak pár napra maradnak, de olyanok is vannak, akik három napra jönnek, aztán itt ragadnak másfél hétre. Az oktatók négyen vannak összesen, de sosincsenek egyszerre itt, az órákat felváltva tartják. Reggel és délután van egy-egy kétórás jóga: amikor én megérkeztem, késő délelőtt, még bőven volt szabadidő a fél 5ös délutáni óra előtt és a többiek épp a tengerpartra indultak. Lelkesen csatlakoztam, örülve az alkalomnak, hogy közelebbről is megnézhetem a kókuszpálmákat és a fehér homokot. Órákig lubickoltunk a tengerben; a víz hihetetlenül selymes, puha és meleg. Hullámok alig vannak, medúzát, cápát és gonosz örvénylő áramlatokat pedig messziről sem látni, minden nagyon békés. A helyiek is barátságosak: mivel itt nagyon kevés a turista, nem nagyon beszélnek angolul, de mindenki szélesen mosolyog és integet. Megjegyezném, ha valaki agresszív népségnek tartja a muszlimokat, érdemes eljönni ide: a szigeten lakók 90%-a az iszlám vallást követi, de ilyen jóindulatú népeket ritkán látni. Egyszóval olyan a hely, mintha minden összeesküdött volna, hogy jól érezzem magam, én pedig igyekszem eleget tenni ennek az elvárásnak. 

Egyéjszakás kalandjaim - Kuala Lumpur és Phuket

Nepál a búcsú napján sem hazudtolta meg önmagát: a kathmandui nemzetközi reptér olyan, mint egy közepesen lepukkant vasútállomás, a checkin-hez az épület előtt kell sorba állni. További érdekesség a következő felirat a securitynél: "girlandokat, virágfüzéreket ebbe a ládába kérjük dobni" (poszt-fesztivál feeling), valamint külön sor van nőknek és férfiaknak, mert mindenkit megmotoznak. A kifutópályát tarkító hepehupák ellenére az AirAsia gépének sikerült felemelkednie, és négy órával később landoltunk Kuala Lumpurban. Bár csak a reptéri hotelhez kellett eljussak, ami már funkcióját tekintve sem lehetett messze, addig vártam buszokra és kanyarogtam terminálok között, hogy hajnali egykor sikerült beesni az ágyba, három óra masszív keresgélés után, amit számos segítőkész, de angolul nyomokban sem beszélő középkorú maláj pasas tarkított. Ennek ellenére megérte megkeresni a helyet: öt óra alvást, egy zuhanyt és reggelit nyertem. Másnap reggel az új checkin villámgyorsan ment (akkor is, ha az EUn kívül hozzá kell szokni ahhoz, hogy mindenhol három és nem két vizsgálaton kell átesni: a checkin és a security mellett mindig van egy szép hosszú immigration sor is). Már épp gondolkodóba estem, hogy mit kezdjek magammal két órán keresztül, amikor felfedeztem a szupererős wifit - innentől inkább az volt a gond, hogy le ne maradjak a gépről. Mire feltöltöttem a nepáli képeket, indultunk is. Thaiföld már a levegőből gyönyörű: izgatottan nézegettem a párás szigeteket, kék vizet meg a fehér tengerpartokat. Az első napra azonban még városnézés volt előirányozva: a jógaközpont csak holnap nyit, így egy phuketi szállodába taxiztam a reptérről. Ez nem ment egyszerűen, mert a sofőrnek halvány fogalma  nem volt arról, hová megyünk, a GPSt pedig itt még nem találták fel. Végül megállt valami taxis konzultációs központban, ahol kiderítették, hol a hotel. Utána már csak kicsit kellett mutogassak, hogy tényleg meg is találja. Amúgy ez a mentalitás, úgy tűnik, thaiokra, malájokra egyaránt jellemző: nagyon segítőkészek, nyugodtak, kedvesek, csak épp általában halvány gőzük nincs semmiről. Miután végre lepakoltam, rögtön elindultam egy térképpel felfedezni Phuket Town-t. Lelkesedés ide vagy oda, néhány óra sétálgatás után be kellett lássam, hogy ez egy csúnya város(ka). Mint Kathmanduban, itt is elterjedtek a lengedező kábelek, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása és a por. A járda is ugyanúgy ismeretlen fogalom, nagyik és togyogós babák is minimum robogóval járnak. Újdonságként értek viszont a minden ajtóba kitett házi oltárok, valamint az, hogy az összes bolt egyben tévékonyha is: bármit is árultak, mindenhol ott volt a bejáratnál a tulaj rezsója, konyhaasztala és a tévé valamelyik szappanoperára állítva. Továbbá Nepállal ellentétben itt nagyon is megvan még a király: minden körforgalomban őfelsége színes portréja látható, virágokkal körülvéve. Az állítólagos vad nightlife-ra viszont nem sok jel utalt, azt kivéve, hogy a taxis erősen érdeklődött a családi állapotom után. Turistát sem sokat láttam, valószínűleg mind a tengerparton vannak; holnap reggel én is indulok.