Island hopping day

 

A sziklamászás (és persze minél  több masszázs) mellett volt még egy program, amit mindenképpen ki akartam próbálni, a csónaktúra. A horizontot pettyező szikla-szigetek egy hátsó-angliai háziasszonyból is kihoznák a gyarmati idők felfelfedezői génjeit, így  nem csoda, hogy bennem is felébredt a kalóz és alig vártam, hogy vitorlát bontsunk (avagy realisztikusan szólva, hogy berúgjuk a motort). Nem csak én voltam lelkes, ezért David felajánlotta az egész csoportnak, hogy elvisz minket egy sziklamászással kombinált csónakázásra. A többség csak barnulni és csónakázni akart, de voltunk hárman, akik a negyven fokban is vágytuk az extrém sportot. Ugyanahhoz a sziklához mentünk ki, mint első alkalommal, csak most nem kellett vezető, mert David és Akiko mindketten profik (különösen David aki 30 éve sziklászik, már vak gyerekeket is vitt mászni, csak elboldogul velünk is).

 Kicsit izgultam az elején, mert a múltkori alkalom nem volt zökkenő- és sikításmentes, de aztán én leptem meg magam a legjobban: elsőre kicsit lassabban, másodikra viszont kifejezetten gyorsan másztam fel 20 méterre, könnyedén véve a ravaszabb cseppköveket is, amik pár nappal korábban még kifogtak rajtam. A titok egyértelműen abban rejlett, hogy most kevesebbet pánikoltam. Elmondhatom, hogy újabb sportnak váltam rajongójává: a mászás szuper természetes drog. Felfele folyamatosan koncentrálni kell, amikor viszont felér az ember, elengedi a sziklát és elkezdik leereszteni, szökőkútként szabadul fel az endorfin és az adrenalin, 360 fokos vigyorgásra késztetve. Azután pedig, hogy kétszer is meghódítottam az elérhetetlennek hitt magaslatot, különösen Superwoman hangulatba kerültem. Diadalmas és csatakosra izzadt csapatunkat két órával később szedte össze a beach-team, és együtt átmotoroztunk egy másik szigetre, ahol mi is megfürödhettünk. Ez a második sziget gyönyörű volt: a cseppköves sziklákat benőtték a dzsungelindák, és a sárgahomokos strandról egy barlangszáj vezetett egy belső katlanba, ahol mangrovefa-erdő, sárga-rózsaszín virágos bokrok és madárrajok kápráztatták az expedíciót. Bámészkodtunk, lebegtünk a vízben, körbeúsztuk a sziklákat, aztán visszakászálódtunk a hajóba és az egész szigetet megkerültük. Hazafelé a gondola orrábában hevertünk félálomban, mint boldog fókák, süttve magunkat a Nappal amíg be nem töfögtünk a kikötőbe. 

Sziklák testközelből

Már megérkezésem napján megkörnyékezett az egyik srác, hogy nincs e kedvem sziklát mászni. Naná, hogy volt, így esett, hogy másnap a reggeli óra után együtt indultunk a szomszéd faluba a mászásoktató központba: Stephen, a jógázó-sziklamászó német bankár és én. Az oktató, egy abszolút kortalan thai rasztacsávó, széles mosollyal nyomta a kezünkbe a hevedert, gumicipőt, sisakot és már indultunk is a kikötő felé.  Onnan aztán az egyik sztalagtitokkal ékes, a tengerből kb 30 méter magasra kiemelkedő vörös-fekete szikla felé vettük az irányt a gondolaszerű, de éneklő olasz helyett autómotorral mozgósított hajón. 

Víg kedéllyel üldögéltem Stephen mellett, abban a boldog hitben, hogy ha nehéz is a sziklamászás, azért csak nem nagyon ijesztő, még ha az ember kezdő is. Tévedésemre hamar fény derült, miután kikötöttünk a szikla aljában. Elsőként Stephen mászott fel, egyáltalán nem bankárosan, hanem inkább Pókember üzemmódban, mintha az oktatónkhoz hasonlóan ő is olyan családból származna, akik abból élnek, hogy madártojásokat gyűjtenek a sziklákon lógó fészkekből. Ezután következtem én, az enyhe tériszonnyal súlyosbított kezdő. Nekirugaszkodtam, konstatálva, hogy sziklát mászni jó buli. Mendegél az ember, kapaszkodik, cseppkőbe, falrésbe, alant az oktató utasításokat kiabál, én meg nem is látom, mennyire vagyok magasan, mert el vagyok foglalva az "emeld a bal lábadat a jobb füled mellett lévő párkányra" témával. Egészen addig, amíg el nem fogytak a hatósugaramon belüli kapaszkodók, cirka 15 méter magasan. Ekkor lenéztem. Sajnos tekintetem nem az azúrkék tengert és a cuki szigeteket pásztázta, hanem azt, hogy akkor most kinek is a fejére fogok esni, és mennyit kell zuhanni odáig.

Egyszóval kissé bepánikoltam, elfelejtve, hogy pont ilyen esetekre van rajtam a kötél. Rövid zavar támadt a thai idillben, melynek során Szilvike sikoltozott, az oktató utasításokat kiabált, Stephen pedig (utólagos bevallása szerint) elnézően vigyorgott és jól szórakozott. Végül elért az agyamig, hogy nem estem le és nem is fogok: innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Stephen megmászott még két 25 méteres falat, ettünk az ijedtségre egy csomó kókuszt meg ananászt, és én is felmásztam még egyszer 15 méterre, ezúttal sikítozás nélkül, sőt, fényképeztem is.  Amikor az esős évszakból itt ragadt felhők elkezdtek mormogni a horizonton, visszaindultunk a part felé. Tekintve, hogy este jógaóra, majd csakraszakkör következett, azt hiszem, elmondhatom: tökéletes Verus-napom volt. 

Koh Yao Noi

Az elmúlt napok kavargása, a folyamatos keresgélés, térképen mutogatás, a reptéri hotelek, taxik és buszok után olyan volt megérkezni a szigetre, mintha egy mesébe csöppentem volna. Onnantól kezdve, hogy kihajóztunk Phuketről a világoskék tengerre a dzsungelsapkát viselő vörös-fekete szigetek és sziklák közé, a táj egy képeslapra hasonlít, olyanra, amilyeneket az ember az utazási irodák kirakatában lát, de igazából soha nem hitte volna, hogy tényleg létezik.

 Természetesen a tengerpart fehér homokos-pálmafás, a kikötőből a jógaközpontba vivő utat pedig mindenhol színes virágokkal teli bokrok és gumifa-erdők szegélyezik. Mikor megérkeztem, bemutattak új lakóhelyemnek, ami egy bungaló a tenger partján, egyike a tucatnyi házikónak, amelyek a központi étkezőt és a jógatermet veszik körül. A falait bambuszból fonták és az egészet kitölti egy moszkitóhálóval királykisasszonyossá baldachinosított ágy.  Tartozik hozzá még egy tenyérnyi fürdőszoba és egy hintaággyal felszerelt tornác, ami a virágokon és a pálmafákon át a tengerre néz: ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Miután beköltöztem, megismerkedtem a többi vendéggel, és két jógaoktatóval. A létszám általában 8 fő körül mozog, az emberek jönnek-mennek, sokan csak pár napra maradnak, de olyanok is vannak, akik három napra jönnek, aztán itt ragadnak másfél hétre. Az oktatók négyen vannak összesen, de sosincsenek egyszerre itt, az órákat felváltva tartják. Reggel és délután van egy-egy kétórás jóga: amikor én megérkeztem, késő délelőtt, még bőven volt szabadidő a fél 5ös délutáni óra előtt és a többiek épp a tengerpartra indultak. Lelkesen csatlakoztam, örülve az alkalomnak, hogy közelebbről is megnézhetem a kókuszpálmákat és a fehér homokot. Órákig lubickoltunk a tengerben; a víz hihetetlenül selymes, puha és meleg. Hullámok alig vannak, medúzát, cápát és gonosz örvénylő áramlatokat pedig messziről sem látni, minden nagyon békés. A helyiek is barátságosak: mivel itt nagyon kevés a turista, nem nagyon beszélnek angolul, de mindenki szélesen mosolyog és integet. Megjegyezném, ha valaki agresszív népségnek tartja a muszlimokat, érdemes eljönni ide: a szigeten lakók 90%-a az iszlám vallást követi, de ilyen jóindulatú népeket ritkán látni. Egyszóval olyan a hely, mintha minden összeesküdött volna, hogy jól érezzem magam, én pedig igyekszem eleget tenni ennek az elvárásnak.