A túrámat azért hívják Three High Passes-nak, mert 3 hágón
kelünk át a túra alatt (és 3 csúcsot mászunk meg, csak hogy minden a mesebeli
számok szerint menjen). Mára jutott az első. Mivel jókora mászásra
számítottunk, már fél hétkor elinultunk, amikor a Nap fénye még csak a
csúcsokat érte. Mivel jó hideg volt, Bipin könnyűlovassági tempóban indított
fel a hegyre, én meg lihegtem utána ahogy tőlem tellett - meg is jegyezte, hogy
úgy veszem a levegőt, mint egy teherhordó jak. Jak vagy sem, felkapaszkodtam valahogy
- ez most csak 600 méter szint volt és lankásabb is - és mennyire megérte!
Ahogy egyre feljebb mentünk, nem maradt más, csak a havas hegyek körbe, a szél
is mintha alattunk lett volna, és tökéletes volt a csönd. A legfurább, hogy az
illatok is megszűntek - növény nem nagyon marad meg ilyen magasan. Amikor pedig
odaértünk a hágóhoz, és semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy nem akarom
még azt is megmászni, egyszerre csak felbukkant előttünk a leggyönyörűbb tó,
amit valaha láttam. Egy havas hegy lábánál tökéletesen kék tengerszem,
csillogott rajta a napsütés - azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.
Felkaptattunk a hágóra, onnan is megcsodáltuk, aztán elindultunk lefelé a másik
oldalon. Itt Tündérországból az óriások játszóterére kerültünk. Hatalmas sziklák,
kőfolyamok, gleccserek voltak ezen az oldalon. Eltartott egy darabig, mire
rájöttem, hogy az elénk terülő széles völgy egyetlen végtelen, óriási gleccser,
hatalmas kövekkel a hátán. Mire leértünk a völgybe, a gleccser úgy tornyosult
fölénk, mint egy várfal. Csak feljutni rá egy Gellérthegynyi mászás volt, és
utána úgy terült előttünk, mint valami különösen nagy és rendezetlen
hullámvasútba oltott meddőhányás, a gleccsertavak benne elmentek volna
bányatónak. Baktattam a Középföldének beillő tájon hegyikecskével keresztezett
nepáli hobbitom után, fel és le. Ha megálltunk, lehetett hallani, hogyan mozog
alattunk a gleccser - fantasztikus volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is
látok majd.
A gleccser másik oldalán megérkeztünk végre Lobucheba, mai úticélunkhoz.
Itt véget érnek a természeti szépségek: a szállás minden eddiginél kietlenebb,
a törött ablakon sajnos befúj a szél és a szobák leginkább barakkokra
emlékeztetnek, furnérfallal és kartonpapír tetővel, de még ezért is hálás
lehetek, mert elértük az EBC-t (Everest Base Camp trek) és itt óriási a
forgalom, alig van szoba. Holnap nem is alszunk Gorak Shep-ben, mint ahogy
terveztük, mert nincs szoba, ide jövünk vissza - elég kemény túra lesz, mert
egybe kell zsúfolnunk emiatt a Kala Patthar megmászását és az Everest Base Camp
meglátogatását. Nem nagyon vágyom vissza erre a szállásra holnap éjszakára is,
de jobb, mint a semmi. Különben is szerencsésnek mondhatom magam, hogy semmi
bajom nincsen a hidegen kívül. A "faluban" sétálva összefutottunk a
kanadai hapsival, akivel még Namche Bazaarban találkoztunk, és elmesélte, hogy
a kollégáját mentőhelikopter vitte el, olyannyira rosszul lett a magasságtól. A
szomszéd szobában lakó izraeli srác se tudja folytatni, ő is hány és fáj a
feje. Ehhez képest nekem csak a kezeim dagadtak be, ennyi gondolom szinte
kötelező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése