Újra a bázison

Nagy szerencsénk volt ma reggel Luklában: épp csak elnyammogtam a müzlit és levideóztam az érkező-távozó gépeket, Bipin szólt, hogy indulás, mi is rajta leszünk a következő propelleres koporsón, amelyik leveti magát a szikla széléről. Persze ennyire nem ment gyorsan a dolog, még vártunk jó másfél órát checkin után, de így is relatíve hamar ott ültünk a Tara Airlines Dornier 228-asában, én annak ellenére rettegve, hogy most a könnyebb irányba mentünk, és ideális repülőidő volt. A Tara azonban kitett magáért, és fél órával később enyhe hányingerrel, de épségben kecmeregtem ki a kathmandui reptér biztos talajára. A hotelnél se hagyott el a szerencsém: bár úgy volt, hogy a plusz két éjszakára nincs hely az eddigi, helyi viszonyokhoz képest sokcsillagos hotelben, az utolsó pillanatban mégis kaptam szobát - nem az eddigi báltermet, hanem simát, viszont itt sokkal több a működő lámpa. Surya meglátogatott délután, hogy satisfaction survey-t készítsen velem, de nem nagyon tudtam neki panaszkodni. Tényleg fantasztikus volt ez a két hét, Bipinre igazán egy rossz szavam nem lehet, a spártai körülmények meg  - aki nem bírja, ne másszon hegyet. Persze, örülök, hogy ma forró zuhany alatt fürödhettem, van villany, és csirkét (hús!) vacsoráztam, de a gleccserekért és a Mount Everestért bármikor kibírok két hetet rizsen és römin, hajsütővas és térerő nélkül. Arról nem is szólva, hogy úgy tűnik, reggelire lángost enni fél üveg lekvárral, vacsorára pedig annyi tésztát, mint egy féltonnás olasz mamma, kenterbe ver minden Norbi-diétát: jelenleg diszkréten lötyögnek rajtam a ruháim. Mármint azok a ruháim, amiket nem küldtem a mosodába. Rendkívül büdös és poros cuccaim nagy részét ugyanis rögtön bezsuppoltam a laundry bag-be, holnap szabadulnak, remélhetőleg frissen és illatosan, mire én visszatérek a dzsungeltúrából. A holnapi úticél a Shivapuri National Park, ahol állítólag vízesések, egzotikus madarak és egyéb szépségek várnak - meg Surya szerint útonállók is. Remélem, ez utóbbi nem igaz... mindenesetre lehet, inkább a hotelben hagyom majd a rubintokkal kihányt ünnepi kacagányomat. 

Lejtmenet

Itt ülök a hegy küszöbén, és rágom ezt a becses fiktív berendezési tárgyat, de csak holnap repülünk, akkor se nagyon korán, mert az első gépekkel azok mehetnek le, akik jó előre lefoglalták és nem csak utólag találták ki, hogy a tervezettnél előbb kívánnak távozni. Kicsit lassan telik az idő, a séta is rövid volt ma is, tegnap is, az idő pedig szomorkás, vagyis a köbgyökvonáson kívül kevés tennivaló akad. Namche még izgalmas volt, rávetettem magam a netre, meg vettem képeslapot. Még a hindu ünnepből is részesültem, jó fél deci rum formájában, amivel az ünnepi vacsorájuk keretében kínáltak meg a Namchei hotelünkben összeverődött túravezetők. A kajából nem kellett egyek, szerencsére, mert elg sok fura színű kecske- meg malachúst tartalmazott. Kathmanduig én már vega maradok inkább. Végül a rummal is megkönyörültek rajtam és nem kellett az egészet megigyam. Másnap leereszkedtünk Phakding-ig, ahol szintén fesztiválhangulat volt: a helyi hinduk pirosra festett rizst kennek a homlokukra az ünnep alkalmából (megkérdeztem, attól ragad, hogy joghurtot is kutyulnak hozzá). Most az egyszer örültem, hogy korán érkeztünk, mert délután leszakadt az eső. Nem áztunk meg, de diningroom-fogságra kárhoztatódtunk egész este. Lukláig aztán már csak 3 óra séta volt, azóta megy a küszöbrágás. Semmittevési agóniámat enyhíti, hogy egy cseh pasas a laptopom rövid használatáért cserébe megvette nekem a wifi access-t. Jótett helyébe jól jártam. Holnap reggel még szeretném levideózni a fel- és leszálló gépeket, aztán, ha jó idő lesz, én is mehetek, pápá Himalája!

Renjo Pass és a '70-es évek slágerei

Örömmel jelenthetem, hogy abszolváltam a harmadik hágót is, ezzel teljesítve a túratervet és meghazudtolva Bipint, aki, ha nem hindu lenne, biztos keresztet vetett volna, amikor két hete meglátott, előre fázva attól, hogy ezt a magashegyben járatlan nőszemélyt kell majd keresztülvonszolnia Nepál hegyes-völgyes tájain. Mondjuk az utolsó hágón tényleg nehezen toltam át magam, pedig nem volt olyan meredek, mint az első kettő. A Renjo "kétlépcsős": miután megmászik az ember egy meredek földcsuszamlást, egy serpenyőszerű katlanba jut, amit nagyon szép vörös sziklák vesznek körül. Ezután kiszemeli a legmeredekebbnek tűnő vörös sziklát nagyjából szemben, és arra is felmászik, az a hágó teteje. Engem nem csak a kéthetes fáradtság akadályozott a virgoncságban, hanem a náthám is. 5000 méter fölött amúgyis gyéresen van oxigén, és ha nem is tudom magamhoz venni orrdugulás okán, akkor négyzetesen csökkenek az esélyeim az életben maradásra. Dehát ez volt az utolsó hágó, csak nem maradhattam örökre a Gokyo tó partján. Utána pedig most már csak lefelé visz az út - hurrá!. A hágó után Lungde-ben éjszakáztunk, ahol a hangosan horkoló francia turistákon kívül semmi más érdekesség nem volt. Viszont Lungde táján kezdtem szövögetni az útvonalmódosító tervemet. Két plusznapot halmoztunk fel, amit elvileg itt kéne előgyelegnünk a hegyek között. Ha viszont kicsit megerőltetem magam a szervezéssel, lejuthatok a hegyről két nappal előbb, és akkor ahelyett, hogy már ismert tájakon unatkoznék, csinálhatok valami szebbet, jobbat, mást. Sokáig mérlegeltem, mert ha előbb megyek le, az némi ráfizetéssel jár, de aztán egyszerűen jött a döntés, érzelmi alapon. Ha arra gondoltam, itt kell kóvályognom Namcheban, elment az életkedvem, viszont arra az ötletre, hogy lemenjek, és csináljak még egy dzsungeltúrát, vagy átlátogassak a Kathmandu melletti másik városba,  széles mosoly terült el a képemen. Végül is semmit csinálni is pazarlás. Az új terv: 26-án repülök Kathmanduba, másnap dzsungelúra a Shiva puri National Park vízeséseihez, utána városlátogatás Bakhtapurba (valami történelmi város a szomszédban) és utolsó nap városnézés Kathmanduban. Ez az a terv, ami, miután kifundáltam, olyan boldoggá tett, hogy a "Born to be alive"-ot énekelve táncikáltam le a hegyről. Ki kívánna ennél többet? 

Olvadás

A tegnapi este tényleg elég fagyosra sikeredett, meleg vacsorát ugyan kaptam, de az ebédlőben maximum tíz fok lehetett, és akkor azt a kettőt is beleszámoltam, ami kintről jött be. Nem sírtam nagyon, amikor magunk mögött hagytuk a Lobuchei barakkszállást és elindultunk a következő völgy és egy újabb hágó felé. Felé, ugyanis a hágó nem mai feladat volt, megtorpantunk előtte, Dzonglában egy laza kétórás séta után. Az új völgy sokkal keskenyebb, és a benne folyó patakot egy földcsuszamlás lezárta, egy nagyon szép opálos kék tavat alakítva ki. A hágó látszik innen, de az legalább 5 óra mászás, és ebben a keskeny völgyben hamar lemegy a Nap, ezért hagytuk holnapra. Én örültem neki, mert ezen a szálláson kellemes meleg van, és valóságos palota a lobuchei farostlemez-porfészekhez képest. Ráadásul így is túl gyorsak vagyunk: úgy tűnik, marad majd két plusznapunk, amikor visszaérünk Namche Bazaarba. Bipin örül, mert 23-a valami nagy hindu ünnep (nem forradalom, valami más), és így mulathat a barátaival. Én meg majd kitalálom, mit kezdjek magamal - gondolom, élvezem majd, hogy lesz internet és meleg zuhany. Ma a napfényt élveztem, kiolvadtam kicsit a lobuchei jégverem után, annyira, hogy még hajat is mostam a diszkréten jeges patakban. Más feladatom nincs is mára, kivéve, hogy elkalapáljam Bipint römiben; holnap pedig nekivágunk a Cho La Pass-nak Gokyo felé.

Kala Patthar és EBC - szemtől szemben a Mount Everesttel

Ma valóban hatalmasat túráztunk - végigcsináltuk az eltervezett Gorak Shep-Kala Patthar-Everest Base Camp-haza kört. Gorak Shepben tényleg nem volt szállás, valami kanadai katonák elfoglalták az egészet, de örülök, hogy semmit nem kellett kihagyni, mert gyönyörű volt. Ráadásul Bipin is megdícsért, hogy száz turistából egy tud ennyit gyalogolni egy nap - igaz vagy sem, jól esett. Reggel korán indultunk, együtt a hordával: ezen az úton ugyanis óriási a forgalom, az idejövők 80%-a az EBCt akarja elérni, ez a standard túra. Gorak Shepig enyhe az út, de onnan meredek kaptató visz fel a Kala Pattharra, ami fantáziadúsan Fekete Követ jelent hindiül. Lehet azért, mert már hozzászoktam kicsit a klímához (itt állítólag a 50%kal kevesebb az oxigén a levegőben, mint a tengerszinten), de szinte simán felkaptattam a csúcsra, alig kellett megállni. A másik magyarázat, hogy a szél tolt fel a hegyre, ugyanis baromi erősen fújt (sapka, sál, kesztyű). 

Azért kimásztam a legcsúcsára, noha majdnem levitt a szél, de hát hamár odáig eljutottam. Kicsit lejjebb kapaszkodva, szélárnyékban bámészkodni is lehetett: ott emelkedett velem szemben a Mount Everest teljes életnagyságban, az oldaláról lefolyó óriási vastag kékesfehér gleccserekkel, de voltak ott más csúcsok is: az egyik, mint egy hatalmas, hófehér csúszda, a másik tiszta Toblerone-hegy. Lefelé csak félútig követtük a turistaösvényt, aztán Bipin elindult egy "rövidítőúton" az EBC felé. Rövidebb vagy sem, át kellett vágni több szép nagy kőomláson, ahol a csúszós homok váltakozott gurulós kavicsokkal és játszin széthajigált óriássziklákkal. Megúsztuk végül bokatörés nélkül és csatlakoztunk a Base Camp felé áramló menethez. Mikor odaértünk, láthattuk, hogy a Base Camp nem más, mint egy tábla, amit ujjongó turisták vesznek körül, meg kicsivel arrébb néhány sátor. 

Nem is emiatt érte meg odamenni, az igazán gyönyörű a gleccser volt, közvetlenül mellette. A kő szinte egybe van épülve a jéggel, helyenként emelkednek ki jéghegyek és -falak. Bemásztam közéjük, és fényképeztem gleccserpatakot meg méteres jégcsapokat is. A visszafele úton pedig láttunk egy óriási lavinát legördülni az Everest oldaláról: a látvány és a hang is elég ijesztő volt, ahogy mormogott a hótömeg és óriási port kavart. A mi oldalunkon szerencsére csak földcsuszamlások voltak, de azok között is volt olyan, aminél Bipin szólt, hogy gyorsan leszek szíves átmászni rajta, biztos, ami biztos. Visszafelé amúgy is nagyon gyorsan jöttünk, a vérnyomásom magasan tartása volt az egyetlen esélyem arra, hogy ne fagyjak meg. A gleccser mellett amúgy is hideg van, de nagyon erős szél is fújt, úgyhogy majdnem futottunk a hazafelé vezető kétórás úton. Sajnos nem meleg fürdő vagy fűtött szoba felé igyekeztünk, de egy meleg vacsorában még reménykedek. 

Kogna La Pass - first from the Three High Passes

A túrámat azért hívják Three High Passes-nak, mert 3 hágón kelünk át a túra alatt (és 3 csúcsot mászunk meg, csak hogy minden a mesebeli számok szerint menjen). Mára jutott az első. Mivel jókora mászásra számítottunk, már fél hétkor elinultunk, amikor a Nap fénye még csak a csúcsokat érte. Mivel jó hideg volt, Bipin könnyűlovassági tempóban indított fel a hegyre, én meg lihegtem utána ahogy tőlem tellett - meg is jegyezte, hogy úgy veszem a levegőt, mint egy teherhordó jak. Jak vagy sem, felkapaszkodtam valahogy - ez most csak 600 méter szint volt és lankásabb is - és mennyire megérte! Ahogy egyre feljebb mentünk, nem maradt más, csak a havas hegyek körbe, a szél is mintha alattunk lett volna, és tökéletes volt a csönd. A legfurább, hogy az illatok is megszűntek - növény nem nagyon marad meg ilyen magasan. Amikor pedig odaértünk a hágóhoz, és semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy nem akarom még azt is megmászni, egyszerre csak felbukkant előttünk a leggyönyörűbb tó, amit valaha láttam. Egy havas hegy lábánál tökéletesen kék tengerszem, csillogott rajta a napsütés - azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.

 Felkaptattunk a hágóra, onnan is megcsodáltuk, aztán elindultunk lefelé a másik oldalon. Itt Tündérországból az óriások játszóterére kerültünk. Hatalmas sziklák, kőfolyamok, gleccserek voltak ezen az oldalon. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy az elénk terülő széles völgy egyetlen végtelen, óriási gleccser, hatalmas kövekkel a hátán. Mire leértünk a völgybe, a gleccser úgy tornyosult fölénk, mint egy várfal. Csak feljutni rá egy Gellérthegynyi mászás volt, és utána úgy terült előttünk, mint valami különösen nagy és rendezetlen hullámvasútba oltott meddőhányás, a gleccsertavak benne elmentek volna bányatónak. Baktattam a Középföldének beillő tájon hegyikecskével keresztezett nepáli hobbitom után, fel és le. Ha megálltunk, lehetett hallani, hogyan mozog alattunk a gleccser - fantasztikus volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is látok majd.

 A gleccser másik oldalán megérkeztünk végre Lobucheba, mai úticélunkhoz. Itt véget érnek a természeti szépségek: a szállás minden eddiginél kietlenebb, a törött ablakon sajnos befúj a szél és a szobák leginkább barakkokra emlékeztetnek, furnérfallal és kartonpapír tetővel, de még ezért is hálás lehetek, mert elértük az EBC-t (Everest Base Camp trek) és itt óriási a forgalom, alig van szoba. Holnap nem is alszunk Gorak Shep-ben, mint ahogy terveztük, mert nincs szoba, ide jövünk vissza - elég kemény túra lesz, mert egybe kell zsúfolnunk emiatt a Kala Patthar megmászását és az Everest Base Camp meglátogatását. Nem nagyon vágyom vissza erre a szállásra holnap éjszakára is, de jobb, mint a semmi. Különben is szerencsésnek mondhatom magam, hogy semmi bajom nincsen a hidegen kívül. A "faluban" sétálva összefutottunk a kanadai hapsival, akivel még Namche Bazaarban találkoztunk, és elmesélte, hogy a kollégáját mentőhelikopter vitte el, olyannyira rosszul lett a magasságtól. A szomszéd szobában lakó izraeli srác se tudja folytatni, ő is hány és fáj a feje. Ehhez képest nekem csak a kezeim dagadtak be, ennyi gondolom szinte kötelező.

Chukkung Ri (5500 m)

Reggel még gyanútlanul keltem, könnyű napra számítva. Sokáig is alhattam, és még reggeli előtt a legmeglepőbb dolog az volt, hogy az összes vödörbe, csapba befagyott a víz, és az ablakom belülről volt jégvirágos. Zabkásaevés közben (ez a lekváros pirítós alternatívája, ezt a kettőt váltogatom reggelente) azonban Bipin beavatott, hogy mégis megmásszuk a Chukkung Rit már ma. Ez az út során a legmagasabb pont, a Mount Everest base camp is alacsonyabban van 200 méterrel. A séta Chukkungig nagyon laza volt, végig a folyómederben ment és alig emelkedett, körbe a hegyek viszont fantasztikus látványt nyújtottak, és reggel lévén megint hétágra sütött a Nap. Chukkungba érve lepakoltunk, és egy teaszünet után neki is vágtunk a hegynek. A vendégház 4730 m-en van, ezért kb 800 méter szintet kellett mászni. Ez normál körülmények között nem sok, de ilyen magasan nagyon hamar kifulladtam. Többször megálltunk pihenni, de így is nagyon lassan tudtam csak caplatni. A kilátás viszont gyönyörű volt: itt már semmi nincs, csak kövek, zuzmó és jég, hatalmas csúcsok emelkednek mindeny irányban a felhők fölé, embert alig látni. A szél mintha másképp fújna, a hangokat is furcsán hallani, már ha hallani valamit, mert jellemzően mozdulatlan és üres a táj. A legutolsó szakaszon föl a csúcsra már egyedül másztam, Bipin megvárt lenn, ő már felmászott elégszer. Az út itt gyakorlatilag eltűnik, szikláról sziklára küzdöttem fel magamat valami makacs akarattól vezérelve, mert baromi fárasztó volt. A látvány a hegycsúcsról viszont mindent megért. Leírni nem is nagyon tudom, de csináltam egy körpanoráma-videót (mea culpa utólag, hogy anno azt mondtam, a fényképezőgépre nem kell kamera). Leereszkedni már sokkal könnyebb volt, és bár viszonylag gyorsan mentünk, a fejem nem fájdult meg. Mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, hogy ekkorát másztam és még mosdottam is az udvaron a vödörnél, pedig olyan hideg van, hogy a folyó partja végig jeges. A mai dining room-ot sokkal jobban fűtik, ezért kellemes melegben tudtunk ádáz römicsatát vívni vacsora után (egyszer sikerült nyernem! Bipin sajnos nagyon jó). 

Lazy day

Ma későn keltem, nem siettünk sehova, a következő város, Dingboche, csak pár órás sétára volt. Különben sem siettem kimászni az ágyból, a vastag pokrócnak hála nagyon jól aludtam. Szép kényelmesen reggeliztünk, ma kipróbáltam a "tibeti kenyeret" ami leginkább egy nem zsíros lángosra hasonlít. Összességében a nepáli ételek finomak, de nem túl sokfélék, és egyre feljebb a hegyen nyilván egyre szűkebb a kínálat. Tészta van, és rizs, ez az alap: ezeket lehet enni répával, káposztával, krumplival, néha borsóval, és spenóttal is. A kedvenc leveseim a noodle soup (mint az otthoni zacskós, szerintem ez is zacskós) és a sherpa stew, amiben a tészta és a zöldségek mellett krumpli is van. Főételnek van chow mein (ez mindig akkora adag, hogy nem tudom megenni), ebben a sült tészta mellett zöldség van, sült tojás és esetleg hús. Húst amúgy nem ajánlott enni, mert a völgyből hozzák: minél messzebb vagy a hegyen, annál hosszabb a szállítási idő, és a hordárok nem hűtőszekrényben cipelik a hátukon, csak á la nature, nejlonzacsiban. Ha a tésztát megunná az ember, lehet sült rizst is enni, vagy a másik kedvencemet, a nepáli tálat, ami főtt rizs zöldségcurryvel, lencselevessel és savanyított csípős zöldségekkel. Itt véget is ér a felsorolás, legalább is ami a hegyi kosztot illeti. A reggeli lángos után elindultunk Dingboche felé. Gyönyörűen sütött a nap, virágok voltak mindenfelé, lent a völgyben a folyó kanyargott. Folyton megálltam fényképezni meg kimászni, felmászni, lemászni különböző érdekes sziklákra. Még az andalgós tempóval is jóval ebéd előtt érkeztünk Dingbochéba, ezért csak ejtőztünk a napon a hotel előtt. Miután magamhoz vettem a mai adag noodle soupot, megmásztuk a szomszéd dombot, hogy megnézzük, merre vezet holnap az út. Amikor a felhők eltakarták a napot, mint minden délután, lejöttünk és elkövettem mai hőstettemet: hajat mostam. Otthon ez nem kihívás, de ittt az udvaron, a hideg vizet vödörből öntve a fejemre máris érdekesebb. Szerencsére ma estére két pokrócom is van.

Búcsú a civilizációtól

Ha azt hittem volna, hogy fűtetlen szobában aludni és közös csapnál mosakodni már a civilizáció vége, ma kezdem megtanulni, hogy a Himalája még csak most keményít be. Szokásos gyönyörű reggelre ébredtem Namcheban, az előző napi luxus után remek hangulatban: wifihez és forró zuhanyhoz is jutottam tegnap, ennél többet nem is kívánhat az ember. A mai úticél Tengeboche volt. Az ösvény kezdetben kellemesen kanyargott a hegyoldalban, hétágra sütött a Nap, vidáman ballagtunk a hotelben előző nap megismert ad hoc útitársakkal. Az egyik pasas kanadai, az unokaöccsének az a hobbija, hogy megmássza minden kontinens legmagasabb hegyét. A Mount Everestre oxigénpalack nélkül ment, tényleg, minek is az. Nekünk ilyen ambícióink nem voltak, inkább öregesen megpihentünk, amikor elérkeztünk az út második, nehezebb szakaszához: a folyó mellől, ahová alattomban lekanyarogtunk, kellemes másfél órás szerpentin vezetett Tengebocheba. Mindazonáltal így is fél 12kor megérkeztünk: elértük a kitűzött úticélt, és még ebédidő sem volt (Itt jegyezném meg, hogy Bipin megdícsért, hogy jól bírom a tempót és nem lesz velem probléma: büszke voltam magamra, mert amikor meglátott, inkább azt kérdezgette, honnan jutott nekem eszembe pont a legnehezebb túraútvonalra jelentkezni). Megebédeltünk, aztán elbúcsúztunk a többiektől, mert hát 3-4 óra mászás egy napra smafu, és Bipin azt mondta, a következő faluban jobb szállás lesz. Ennek a hírnek örültem, mert Tengeboche, azon felül, hogy szép nagy buddhista kolostora van, nem sokat tud felmutatni, viszont elég barátságtalan. A kolostort megnéztük, bár csak kívülről, mert éppp ebédidő volt, aztán mentünk tovább. Az út Pangboche-ig, ahol végül megálltunk, leginkább egy elvarázsolt erdőre emlékeztetett: nagy rododendronbokrok, fényes zöld levelekkel, az aljzaton moha és lehullott levelek, a fák ágain pedig olyan hosszú halványzöld zuzmószakállak, hogy csak azt lestem, melyik mögül ugrik elő egy hobbit. Pangboche Tengebocheval ellentétben elég nagy, és sok-sok kőfallal körbekerített teraszos föld veszi körül, ahol nyáron krumplit, répát, árpát meg zabot termesztenek. Mostanra már learattak, jakok és varjak turkálták a termés hűlt helyét, a falulakók pedig élvezetesebb elfoglaltságot találtak a földművelésnél: trágyából gyúrtak vastag palacsintaszerűségeket, amiket aztán kiszárítanak és eltesznek tüzelőnek. Ilyenkor elég erősen érzem, hogy az élet kegyesen bánt velem. Akkor is nagyon kegyesnek éreztem a sorsot, amikor megérkeztünk a szállásra, és Bipin megmutatta, hogy kapok egy óriási extra pokrócot éjszakára. Mégis minden fázás ellenére lázadó ötletem támadt: mivel ez a szállás minden folyóvizet nélkülöz, kitaláltam, hogy visszaszaladok az út mentén látott patakhoz, és ott fürdök. Az ilyesmit addig kell végrehajtani, amíg az ember át nem gondolja, mennyire elment az esze: felpakoltam és nekiindultam. Végül szuper helyet találtam, annyira elrejtve az úttól, hogy még a fürdőruhámra se volt szükség (úgyis lassan szárad itt minden). Vacsora előtt még sétáltunk egyet, megtaláltuk a helyi iskolát: fűtés persze nincs benne, de kipróbáltuk az udvaron a libikókát (vasból van, szóval azon se melegszik meg egy szegény nepáli gyerek se, én is odafagytam túracuccban is). Vacsora előtt és után römicsatáztunk, fel se tűnt közben, hogy sötét lett és mindenki fejlámpával közlekedik. Csak amikor el akartam botorkálni a (nem európai) toalett felé, akkor tűnt fel, hogy sehol nincs villany. Hát igen, Namchei luxushoz szokott ostoba turista... koromsötétben, kölcsönlámpával kotortam elő az enyémet, most is az van a fejemen, amíg írok, az extra vastag pokrócba csavarva. Holnap tovább törünk előre a vadonban.

L'or et le noir

Ezzel a címmel nem egy belvárosi étteremre gondolok, az ornitológiai élményeimet hivatott bevezetni, csak még fenntartom kicsit a feszültséget, mielőtt elárulom, mire utal. Ma a környéken kirándultunk, csak lazán. Reggeli után megnéztük a helyi piacot, ami az ittlakóknak van és nem a turistáknak. Főleg a városból felhozott dolgokat lehet kapni, Coca-Colát, szerszámokat, műanyag lapátot, elvétve egy két banánt, citromot, almát, de alig. Nagyon tetszettek a pöfeteggombára hasonlító fehér golyók, amiket alkoholerjesztéshez használnak (kémikusok, any idea?). Ezután elhagytuk a falut és elindultunk a kilátópont felé. Itt rengeteg nyüzsgött a címben említett fekete madarakból: Bipin ragaszkodott hozzá, hogy varjak, de beazonosítottam, holló volt mind, csak nehéz elhinni, olyan sokan vannak, reggel egy pont az ablakomban trancsírozott fel valami szemétdarabot. Az igazi csoda viszont ezután következett: aranysasokat láttunk, nem is egyet, hanem hármat! A falu fölött keringtek, valamivel alattunk, még le is tudtam fényképezni. Sose gondoltam volna, hogy nem csak madárkönyvben fogok ilyet látni.... Ezután még feljebb kapaszkodtunk, és elértük a kilátópontot. Gyönyörű idő volt, láttuk körbe az összes hegyet, a Mount Everestet is. Bipin elárulta, hogy onnan lehet felismerni, hogy mindig "felhőben" van: olyan erősen fúj rajta a szél, hogy sosem fagy meg a hó, ezért mindig lehet látni porhavat a levegőben. Miután kibámészkodtuk magunkat, tovább lődörögtünk, felmásztam a sziklákra és legörögtem a hegyoldalon, fantasztikus volt a táj piros és kék virágokkal. Láttuk a világ legmagasabban lévő hotelét is: gazdag japán turisták járnak oda helikopterrel, és a szobák az Everestre néznek. Ehhez képest egy éjszaka "csak" 150 dollár... Ebédidőre vissza is értünk a hotelhez, ma már nem is megyünk sehova: délutáni programnak a sherpamúzeum, zuhanyzás és esetleg, ha szerencsém van, wifi van előirányozva.

Napsütés

Amikor fél hétkor kidugtam a fejem a hálózsákból, úgy éreztem, tündérmesére ébredtem: kisütött a Nap. Egyszerre csak látni lehetett körbe a hegyeket, amelyeket tegnap elrejtett a köd, és az ég ragyogó kék volt. El is indultunk rögtön, az úticél Namche Bazaar volt, egy helyi visonyokhoz képest nagy város, az Everest régió "kapuja". Az ösvény egy folyómederben kanyargott félútig, hol az egyik, hol a másik parton - a kettőt fémhidacskák kötik össze, amik kb úgy hullámoznak, mint a sárkány várához vezető híd a Shrekben. Lépésenként álltam meg fényképezni, vagy a folyót és a folyóvölgyet, vagy a kis vízeséseket kétoldalt, vagy a hegyeket fenn valahol messze. Ma lehetett először látni magát a Mount Everestet is. Néha kis falucskákon is átmentünk, ahol iskolásgyerekekkel találkoztunk: Bipin elmesélte, hogy itt 10-4-ig tart a tanítás, hogy mindenkinek legyen ideje besétálni reggel. Kíváncsi vagyok mit szóltunk volna, ha anno minden nap két órát kellett volna reggel sétálni a suliig.. Orsi, begyalogolnál minden nap Budaörsről? A völgy végén megálltunk turistabelépőt venni (nemzeti parkba kötelező), ahol találkoztam két franciával, meg egy lengyellel, aki csak franciául beszélt - ki gondolta volna, hogy Nepálban tudom majd használni a franciát... Miután bemutattuk a belépőinket a katonai ellenőrzőponton, nekirugaszkodtunk a hegyoldalnak. Jó meredek mászás volt, még legalább 600 méter szintet kellett emelkedni Namche-ig. Nem csoda, hogy örültem, amikor végre felbukkant a Namche várostábla. A hatórásnak nevezett utat kb négy és fél alatt tettük meg. Azonban korán örömködtem, mert egyszer csak észrevettem, hogy a sálam elmaradt valahol, valahol lejjebb. Visszatrappoltam érte, szerencsére nemhogy nem vitte el senki, de még fel is kötötték egy bokorra, hogy könnyebb legyen megtalálni, de így is kivívtam magamnak plusz fél óra hegymászást. Namche tényleg nagy: védett helyen fekszik egy nyugatra néző patakvölgyben, sok fehér-kék házzal és színes buddhista zászlókkal. Itt leszünk most még egy napig, akklimatizáció céljából (most vagyunk 3440 méteren), utána megyünk tovább. Körülsétáltuk a várost, tele van turistaboltokkal, és vettünk nekem kulacsot, ugyanis végül kiderült, hogy mégis kell, elég érdekes okból. Én úgy képzeltem, veszek majd egy ásványvizes palackot, és azt töltögetem újra forralt vízzel, amit mindenhol lehet kapni. Igen ám, de kiderült, hogy a forralt víz itt forró vizet jelent, vagyis a palack szépen elolvadna tőle. Beszereztünk tehát egy szép kék palackot, megtekintettük a turistacsapdákat (a legjobb a jakszarvas sapka volt), aztán megvacsoráztunk. Kiderült, hogy a nepáliak hagyományosan kézzel esznek (főleg), rizzsel kevert lencselevest és curryt. Kedvem van kipróbálni, bár állítólag csak jobb kézzel szabad enni, szóval bajban leszek.

Lukla, a frászpont

Valahogy fel kell jutni a hegyre - ezért lelkileg igyekeztem felkészülni arra, hogyan is fogunk landolni a világ második legveszélyesebbnek kikiáltott, extra rövid repterén. Aztán nem is a landolás volt a legsokkolóbb, mint később kiderült. Reggel azonban még jóleső tudatlanságban indultam a reptérre, immáron már a túravezetőmmel, Bipinnel. Jó is, hogy ott volt, mert a Katmandu Domestic Airport semmiféle általam ismert reptérre nem hasonlít, a templom lehetett ilyen, ahonnan Jézus dühödten kikergette az árusokat. Kis standok jelzik  légitársaságokat (igen, Yeti Airlines is van! Azonfelül Buddha és Sita Airlineok is, bár mi az uncsi Tarával utaztunk), az utasok és csomagjaik pedig minden rendszer nélkül nyüzsögnek körülöttük. Utasfelvétel, check in, indulásjelző táblák nem léteznek, időnként valaki elordítja magát, hogy megyik gép utasai mehetnek a security check-re. Nekünk jóval tovább kellett várnunk az eredetileg 09:30ra saccolt indulásnál, viszont jól telt az idő, mert összeismerkedtem egy kanadai francia házaspárral, akik a nászútjukra jöttek ide. Kiderült, hogy egy észak-kanadai nikkelbányában mérnökök, és beutazták a fél világot, többek között  egyszer leautóztak Alaszkától Chiléig. Nem rossz élet, bár a nikkelbányában elég hideg lehet. 11 körül ők elmentek a miénk előtti járattal - nekünk kb fél órával később kellett volna indulnunk. Azonban a felhők úgy kavarogtak Lukla fölött, hogy minket elhalasztottak bizonytalan időre. Végül szerencsénk volt, két órával később felszállhattunk. Beültünk a buszba (eredeti Tata) és kidöcögtünk a repülőhöz. Ez volt a pont, ahol erősen kezdtem hányni a keresztet, ugyanis a kedves kis tákolmánynak propellerei voltak, és összességében úgy nézett ki, mintha a Közlekedési Múzeum "Az ember meghódítja az eget - a kezdetek" című kiállításáról szökött volna. A pilótafülke nyitott volt, úgyhogy láthattuk az ősrégi műszerfalat, és a féket, ami tényleg egy plafonra szerelt BKV-kapaszkodónak látszott. Miközben én megbántam összes bűneimet, kitöfögtünk a kifutóra és csodák-csodája felemelkedtünk. Onnantól a látvány gyönyörű volt: smaragzöld, hatalmas hegyek és felhőtornyok. A leszálllás nem is tűnt olyan vészesnek és főleg nagyon gyorsan túl voltunk rajta. Végre megérkeztünk tehát a hegyre! Nem is vesztegettük az időt, rögtön nekivágtunk az első szakasznak, ami 3 óra séta volt, a hegyoldalon másztunk vízmosásból vízmosásba, a folyásirányra keresztben. Kíváncsi lennék, ki hogy képzeli a himalájai turistautakat; nekem meglepő volt, hogy kb egy faluról falura vezető kövekkel kirakott földútról van szó, amit sűrűn borít a jaktrágya. Sok a turista is, de legalább annyi a hordár, akik hatalmas csomagokkal kapaszkodnak felfele: többnek is simán összeszámoltam 10 sörösrekeszt a hátán. Bipin szerint a testsúlyuk (szerény 50 kg átlagban) két-háromszorosát tudják vinni, vagyis simán 100-120 kilóval battyognak.. A mi 3 órás sétánk a kishátizsákkal ehhez képest cserkészkirándulás volt. Tényleg nem volt fárasztó egyébként, bár elég gyorsan mentünk. Gondolom, feljebb nehezebb lesz majd, akkor majd nem ugrálok ilyen vígan. 5 óra körül megérkeztünk a szállásra, ahol persze zuhany csak elenyészően van, viszont van egy ágy, ami csak az enyém. Vettünk térképet, hogy tudjam követni, merre járunk, és kártyát, hogy ne untassuk egymást. Bipin gyorsabban keveri a kártyát, mint SNP, és tanított nekem egy új játékot, miközben a vacsorára vártunk. Holnap fél nyolckor indulunk, az már fárasztóbb, 6 órás túra lesz, 800 m szintemelkedéssel.