Búcsú a civilizációtól

Ha azt hittem volna, hogy fűtetlen szobában aludni és közös csapnál mosakodni már a civilizáció vége, ma kezdem megtanulni, hogy a Himalája még csak most keményít be. Szokásos gyönyörű reggelre ébredtem Namcheban, az előző napi luxus után remek hangulatban: wifihez és forró zuhanyhoz is jutottam tegnap, ennél többet nem is kívánhat az ember. A mai úticél Tengeboche volt. Az ösvény kezdetben kellemesen kanyargott a hegyoldalban, hétágra sütött a Nap, vidáman ballagtunk a hotelben előző nap megismert ad hoc útitársakkal. Az egyik pasas kanadai, az unokaöccsének az a hobbija, hogy megmássza minden kontinens legmagasabb hegyét. A Mount Everestre oxigénpalack nélkül ment, tényleg, minek is az. Nekünk ilyen ambícióink nem voltak, inkább öregesen megpihentünk, amikor elérkeztünk az út második, nehezebb szakaszához: a folyó mellől, ahová alattomban lekanyarogtunk, kellemes másfél órás szerpentin vezetett Tengebocheba. Mindazonáltal így is fél 12kor megérkeztünk: elértük a kitűzött úticélt, és még ebédidő sem volt (Itt jegyezném meg, hogy Bipin megdícsért, hogy jól bírom a tempót és nem lesz velem probléma: büszke voltam magamra, mert amikor meglátott, inkább azt kérdezgette, honnan jutott nekem eszembe pont a legnehezebb túraútvonalra jelentkezni). Megebédeltünk, aztán elbúcsúztunk a többiektől, mert hát 3-4 óra mászás egy napra smafu, és Bipin azt mondta, a következő faluban jobb szállás lesz. Ennek a hírnek örültem, mert Tengeboche, azon felül, hogy szép nagy buddhista kolostora van, nem sokat tud felmutatni, viszont elég barátságtalan. A kolostort megnéztük, bár csak kívülről, mert éppp ebédidő volt, aztán mentünk tovább. Az út Pangboche-ig, ahol végül megálltunk, leginkább egy elvarázsolt erdőre emlékeztetett: nagy rododendronbokrok, fényes zöld levelekkel, az aljzaton moha és lehullott levelek, a fák ágain pedig olyan hosszú halványzöld zuzmószakállak, hogy csak azt lestem, melyik mögül ugrik elő egy hobbit. Pangboche Tengebocheval ellentétben elég nagy, és sok-sok kőfallal körbekerített teraszos föld veszi körül, ahol nyáron krumplit, répát, árpát meg zabot termesztenek. Mostanra már learattak, jakok és varjak turkálták a termés hűlt helyét, a falulakók pedig élvezetesebb elfoglaltságot találtak a földművelésnél: trágyából gyúrtak vastag palacsintaszerűségeket, amiket aztán kiszárítanak és eltesznek tüzelőnek. Ilyenkor elég erősen érzem, hogy az élet kegyesen bánt velem. Akkor is nagyon kegyesnek éreztem a sorsot, amikor megérkeztünk a szállásra, és Bipin megmutatta, hogy kapok egy óriási extra pokrócot éjszakára. Mégis minden fázás ellenére lázadó ötletem támadt: mivel ez a szállás minden folyóvizet nélkülöz, kitaláltam, hogy visszaszaladok az út mentén látott patakhoz, és ott fürdök. Az ilyesmit addig kell végrehajtani, amíg az ember át nem gondolja, mennyire elment az esze: felpakoltam és nekiindultam. Végül szuper helyet találtam, annyira elrejtve az úttól, hogy még a fürdőruhámra se volt szükség (úgyis lassan szárad itt minden). Vacsora előtt még sétáltunk egyet, megtaláltuk a helyi iskolát: fűtés persze nincs benne, de kipróbáltuk az udvaron a libikókát (vasból van, szóval azon se melegszik meg egy szegény nepáli gyerek se, én is odafagytam túracuccban is). Vacsora előtt és után römicsatáztunk, fel se tűnt közben, hogy sötét lett és mindenki fejlámpával közlekedik. Csak amikor el akartam botorkálni a (nem európai) toalett felé, akkor tűnt fel, hogy sehol nincs villany. Hát igen, Namchei luxushoz szokott ostoba turista... koromsötétben, kölcsönlámpával kotortam elő az enyémet, most is az van a fejemen, amíg írok, az extra vastag pokrócba csavarva. Holnap tovább törünk előre a vadonban.