Az elutazásom előtti hetekben életem fontos részét képezte a
pakolás. Legalább négyszer költözködtem, ijesztő térfogatú ruhát, cipőt,
tusfürdőt, fényképezőgépet, gumikacsát, sárga kalocsnit hurcolva
szemeteszsákokban. Szeretteim gyakori kérdéseinek listáján előkelő helyen
szerepelt az "És mi lesz a cuccoddal?". Azt én is szerettem volna
tudni. A szobámat elborító zsákok, táskák és zacskók számát és méretét tekintve
lehetetlennek tűnt, hogy egy teherhajónál kisebb eszközzel költözködjek, azt
viszont nem lehet felvinni a repülőre, és a himalájai sherpa sem veszi a
hátára. Így hát félre kellett tegyem a hisztit, hogy rendet vágjak a káoszban.
Első lépéskén kétfelé szedtem a holmimat: egy világotlátósra meg egy
sydeny-esre. Az előbbit viszem magammal, az utóbbira kellett megoldást találni.
Azonban kétbőröndnyi holmit átküldeni a világ másik végére vagy nehézkes, vagy
baromi drága. A Posta max 10 kg-ot szállít, a DHL vagy 300 ezer forintot kér 60
kg-ért, a költöztető cégek válaszra se méltattak, mivel nem akartam a dédi
zongoráját is behajózni. Zsákutcás helyzet, kivéve ha... kivéve ha az ember
rokonai Sydney felé jártukban utána hozzák a csomagjait. Az apám és a hugicám
decemberben kijönnek ugyanis Új-Zélandra, ezért azt találtuk ki, hogy a
majd-csak-sydneyben-fog-kelleni, civilizált ruháimat, egyebeimet ők hozzák, és
- a legszebb - Melbourne-ben, a transzfernél lepasszolják a nővéremnek.
Fejenkét 30 kg csomag tartozik a repülőjegyükhöz: ebbe a keretbe, noha én
hittem a legkevésbé, egy pakolással töltött vasárnap és némi megszokott
Szilvi-féle idegtépés után minden befért, kalocsni included (bár az nem biztos,
hogy önfeláldozó családtagjaim egy öltözet ruhánál többet tudnak majd saját
maguknak csomagolni). Jómagam elegánsan, túracuccomat egy szál barbie-rózsaszín
bőröndbe rejtve lejtettem kedden a repülőtérre, betartva az engedélyezett 20
kg-ot. Azt gondoltam, minimum én vagyok a csomagguru. Ámde Miss Csomagguru rögtön
Ferihegyen megakadt (lehet, hogy inkább Vecsés felé kellett volna fordulni?).
Kiderült ugyanis, hogy a beszállókártyáimat csak Új-Delhi-ig tudják kiadni (a
Lufthansa csak odáig vitt, utána a Jetairwaysre bíztak), és ezért a bőröndömre
nem tudnak Katmandu cetlit ragasztani, csak Új-Delhiset. Ez viszont azt
jelentette volna, hogy Delhiben nekem ki kell csekkolnom, megszerezni a
csomagomat és visszacsekkolni. Nekem viszont nincs indiai vízumom - anélkül
pedig nem engednek ki. Tiszta Terminál... végül a csomagkezelők hosszas
fejtörés után kézzel írták meg a bőröndcetlimet, keresztet vetettek rá, rám is,
és a lelkemre kötötték, hogy minden állomáson kérdezzek utána, megvan-e még.
Ezek után azt hittem, sose látom többé a fogkefémet, de kellemes csalódás ért:
minden átszállásnál biztosítottak, hogy megvana bőröndöm, és a kathmandui reptéren
valóban ott is forgott a szalagon furcsa postacsomagok és bálák között,
porosan, de egyben. Sárgakalocsni-mission part 1 completed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése