A repülőről lekászálódva 25 fok és egy tábla fogadott,
miszerint Nepálban található a világ legmagasabb hegye és a világ
legalacsonyabb embere. Azt is megtudhattam, hogy az országban 250 (!) 6000
m-nél magasabb csúcs található, és vízkészlete a világon a második legnagyobb,
Brazília után. Ehhez képest én két hétig nem fogok fürdeni... kaptam egy szép
stemplit az útlevelembe a víg és kissé szórakozott vízumos bácsiktól, majd a
többi hegymászóaspiránssal, valamint a nyugati világ jótét lelkeivel együtt
beléptünk Nepálba (legalább annyi Terézanyu fordul meg itt, mint csúcsvadász -
a maradék gyarmati álmokat kergető angolszász nyugdíjas). Ahogy elmartam a
bőröndömet és a nyomuló taxisok között szlalomozva megtaláltam a Suryát, a
túraszervezőmet, tudatosodott bennem, hogy Nepálban a fehér elefánt - én
vagyok. Magas, szőke és rikítóan turista, jobban nem is különbözhetnék a mokány
kun lovasokra emlékeztető nepáliaktól. Mindenképp fehér, de sokkal inkább
elefánt, mint holló, mert ugyan megbámulják a magamfajtát, de semmiképp nem
megyek újdonságszámba a korábban említett terézanyuk és nyugdíjasok mellett.
Énelefántságomat bezsuppolták tehát egy autóba, ahol hiába kerestem a
biztonsági övet, és nekivágtunk a forgalomnak, ami akkor is kaotikus lett
volna, ha nem a bal oldalon vezetnek. A benyomásaim elmélyítésével azonban meg
kellett várni a délutánt, előtte bejelentkeztünk a hotelbe és megbeszéltük a
programot - a gép következő nap indul is Luklára! Amikor Surya végül
elpályázott, magamra hagyva a szobakulccsal, egy térképpel és némi frissen
lehívott rúpiával, az első dolgom a nagy, izgalmas és ismeretlen városban - a
reggeli volt. Már-már ebédnek is nevezhetem, hiszen fél 12kor következett be, és
minden morzsáját megérdemeltnek éreztem, tekintve, hogy előző nap este 8kor
nyammogtam el az utolsó repülős szendvicset. Ezután viszont tényleg
kimerészkedtem az utcára, térképpel, fényképezőgéppel - ha már elefánt, legyen
kövér. Nem én voltam az egyetlen. Minden sikátor tele volt szőnyeget,
vasrudakat, kosár földet, üvegpohárban teát cipelő emberekkel. A boltok az
utcára folytak, a turistanegyed kellős közepében voltam, noha a legismertebb
kellékek hiányoztak: se árcédulák, se képeslapok, se üvöltő rapzene a
boltokban. Egyáltalán, itt a dudákon kívül senki és semmi nem hangos, azok
viszont fülsiketítőek. További meghatározó elemek a mindenhol lengedező
magasfeszültségű kábelek és a por - az őslakosok nagy része szájkendőt hord.
Természetesen azonnal elvesztettem magam a keskeny utcákon, de időnkét
rábukkantam egy-egy azonosítható pontra (amikor is mindig rájöttem, hogy totál
nem arra megyek, mint gondoltam). Ennek ellenére egy óra sétálgatás után
sikerrel eljutottam kitűzött célomhoz, a királyi palotához. A királyt már rég
elűzték, csak a fegyveres őrök, a szögesdrót és a gyönyörű park maradtak - ez
utóbbit már bezárták, későn érkeztem. Nagyon nem bánom, elvileg a palota is
szerepel majd az utolsó napomra tervezett városnézés programjában.
Visszasétáltam inkább a hotelhez (megtaláltam!), átpakoltam a cuccaimat,
bepróbálkoztam a wifivel (sajnos pont most épp kivételesen nem működik, Miss),
és kiélveztem a folyó vizet - persze hideg, dehát ideje elkezdeni hozzászokni.
A szobám egyébként óriási, fogócskázni lehet benne - vagy inkább bújócskázni,
tekintve, hogy az egész hodályban csak egy szerény villanykörte pislákol, a
csillárok és villanykapcsolók armadája ellenére. Szerencsére ma este egyéb
vágyam sincs, mint vízszintesen és sötétben aludni - holnap pedig kora reggel
vár a hegy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése