Október 9-én repülőnapot tartottam. Ferihegyen
kezdtem, ahol a csomag körüli problémázás annyi ideig tartott, hogy csak
átsuhantam a terminálon, alig volt időm a mögöttem sorbaálló kanadai emigráns
bácsi siránkozásait hallgatnom. Szerencsére a repülőn nem mellé kerültem, így
végigalhattam az utat Frankfurtig - jól esett a hajnali búcsúfutás után.
Frankfurtban egy óra volt a transzferre, ez az utazási irodában még soknak
tűnt, itt arra volt elég, hogy áttrappoljak a végtelen hosszú terminálon és
belihegjek annak a sornak a végére, amelyikben a legtöbb száris és turbános
ember állt. Jól tippeltem, tényleg a Delhi-i járatot csekkolták be, és nem is
akármilyen gépre: egy hatalmas, kétemeletes monstrumba tereltek be minket, egy
747/8-asba, ahogy a kapitány büszkén tájékoztatott minket (járműbarát
ismerőseimet talán meghatja ez a részlet). Én csak azt érzékeltem, hogy alig
bírt felszállni: úgy emelkedett, mint egy pukkadásig jóllakott keselyű, azt
vártam már, mikor kezd el kétségbeesetten csapkodni a szárnyaival. Végül a
fizika minden törvényszerűsége ellenére elértük az utazómagasságot, és onnantól
már csak 7 óra filmnézés választott el az Indra Gandhi International
Airporttól. Ha azt hittem, Frankfurt nagy, az indiaiak tartogattak
meglepetéseket. A transzferre várva a terminál központi részén aludtam egy
reptéri viszonylatban kényelmes kanapén (egyáltalán, kanapé és nem szék!),
gondolván, hogy a 7es kapu nem lehet messze. Ehhez képest 77esnek éreztem, mire
elsétáltam odáig, és rögtön boardoltunk is - még félig aludtam, így nem esett
nehezemre az elkövetkező két órára is hibernálnom magam. Kathmanduba megérkezvén
azonban ideje volt aktivizálódnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése