Napsütés

Amikor fél hétkor kidugtam a fejem a hálózsákból, úgy éreztem, tündérmesére ébredtem: kisütött a Nap. Egyszerre csak látni lehetett körbe a hegyeket, amelyeket tegnap elrejtett a köd, és az ég ragyogó kék volt. El is indultunk rögtön, az úticél Namche Bazaar volt, egy helyi visonyokhoz képest nagy város, az Everest régió "kapuja". Az ösvény egy folyómederben kanyargott félútig, hol az egyik, hol a másik parton - a kettőt fémhidacskák kötik össze, amik kb úgy hullámoznak, mint a sárkány várához vezető híd a Shrekben. Lépésenként álltam meg fényképezni, vagy a folyót és a folyóvölgyet, vagy a kis vízeséseket kétoldalt, vagy a hegyeket fenn valahol messze. Ma lehetett először látni magát a Mount Everestet is. Néha kis falucskákon is átmentünk, ahol iskolásgyerekekkel találkoztunk: Bipin elmesélte, hogy itt 10-4-ig tart a tanítás, hogy mindenkinek legyen ideje besétálni reggel. Kíváncsi vagyok mit szóltunk volna, ha anno minden nap két órát kellett volna reggel sétálni a suliig.. Orsi, begyalogolnál minden nap Budaörsről? A völgy végén megálltunk turistabelépőt venni (nemzeti parkba kötelező), ahol találkoztam két franciával, meg egy lengyellel, aki csak franciául beszélt - ki gondolta volna, hogy Nepálban tudom majd használni a franciát... Miután bemutattuk a belépőinket a katonai ellenőrzőponton, nekirugaszkodtunk a hegyoldalnak. Jó meredek mászás volt, még legalább 600 méter szintet kellett emelkedni Namche-ig. Nem csoda, hogy örültem, amikor végre felbukkant a Namche várostábla. A hatórásnak nevezett utat kb négy és fél alatt tettük meg. Azonban korán örömködtem, mert egyszer csak észrevettem, hogy a sálam elmaradt valahol, valahol lejjebb. Visszatrappoltam érte, szerencsére nemhogy nem vitte el senki, de még fel is kötötték egy bokorra, hogy könnyebb legyen megtalálni, de így is kivívtam magamnak plusz fél óra hegymászást. Namche tényleg nagy: védett helyen fekszik egy nyugatra néző patakvölgyben, sok fehér-kék házzal és színes buddhista zászlókkal. Itt leszünk most még egy napig, akklimatizáció céljából (most vagyunk 3440 méteren), utána megyünk tovább. Körülsétáltuk a várost, tele van turistaboltokkal, és vettünk nekem kulacsot, ugyanis végül kiderült, hogy mégis kell, elég érdekes okból. Én úgy képzeltem, veszek majd egy ásványvizes palackot, és azt töltögetem újra forralt vízzel, amit mindenhol lehet kapni. Igen ám, de kiderült, hogy a forralt víz itt forró vizet jelent, vagyis a palack szépen elolvadna tőle. Beszereztünk tehát egy szép kék palackot, megtekintettük a turistacsapdákat (a legjobb a jakszarvas sapka volt), aztán megvacsoráztunk. Kiderült, hogy a nepáliak hagyományosan kézzel esznek (főleg), rizzsel kevert lencselevest és curryt. Kedvem van kipróbálni, bár állítólag csak jobb kézzel szabad enni, szóval bajban leszek.