2012. november 19.

Istenek, buddhák és inkarnációk

Az utolsó teljes napomra Nepálban  kathmandui városnézés volt előirányozva, idegenvezetővel - semmi egyéni csatangolás busszal, sofőrt és autót is kaptam. A négy legfontosabb látványosságot néztük meg: a Majom-templomot, a főteret a régi királyi palotával, Pashupatit, a hinduk szent helyét, és a Samdeling Stupát, ami a világ legnagyobb stupája. A Majom-templom a város nyugati felében egy dombon áll, igazából nem egy templom, hanem egy több szentélyből álló komplexum, amelyek egy stupát vesznek körül. Valóban sok a majom - ha nem a szemétre és a kajára jönnek, akkor lehet, hogy igaz a legenda, és a helyi szent brahmán fején ugráló tetvekből lettek sok száz évvel ezelőtt. A stupa buddhista kegyhely, kinéztre fehér dómszerűség a tetején süvegszerű toronnyal. Mindegyik stupa valami szent tárgy fölé épül (a Majom-templom esetében ez egy óriási sugárzó lótusz volt - állítólag), a csúcsukról színes imazászlók lógnak, és körbe imamalmok vannak építve a falukba.


A stupákat csak az óramutató járásával megegyezően szabad megkerülni. A templomhegy tele volt emberekkel, lévén, hogy most volt a nagy fesztivál. A hinduk ilyenkor állatot (többnyire kecskét, de ez csereszavatos) áldoznak, pirosra festett rizst kennek a homlokukra (hogy megnyissák a harmadik szemüket) és frissen csíráztatott árpát fonnak a hajukba. A fesztivál egy hetes, főleg családi ünnep, ezért nagyon sokan hazamennek a falujukba, Kathmandu egészen kiürül. Az imahelyeken persze ilyenkor is sokan vannak, mécseseket gyújtanak és ételáldozatot visznek az isteneknek. Errefelé békésen keverednek a hindu és a buddhista szertartások.
Nyúztam az idegenvezetőt, hogy vágjon rendet az istenek káoszában, és végül sikerült megértenem az alapokat. A hinduknak 3 fő istenük van, a Teremtő, a Védelmező és a Pusztító. Ezeknek kismillió leszármazottja, alistene és inkarnációja van, akik jellemzően akkor jelennek meg, ha rendet kell vágni a Földön. Ezenfelül vannak még a démonok, szintén nagy számban és mindenféle alakban (főleg állatalakban), az istenek inkarnációinak feladata ezeket kibelezéssel, lefejezéssel és egyéb módszerekkel kordában tartani, de az egyszerű hindu hívő a démonoknak is áldoz. Ilyen démon például az elefántfejű Ghanesa (szerintem hozzá többeknek volt szerencséje már a gyarmatáru-boltban), aki addig eszegette az emberek gyerekeit, amíg Shiva el nem magyarázta neki, hogy ez elég kiborító a szegény hívek számára. A hölgyemény (nődémonról van szó, a hinduk nem soviniszták) beleegyezett, hogy abbahagyja a gyerekzabálást, azzal a feltétellel, hogy mindenki, aki imádkozni megy valamelyik istenhez, előtte neki mutat be ételáldozatot, nehogy gyerekek híján éhen maradjon. A Majom-templomnál a szentélye előtt egymást tipró hívek számából ítélve jó üzletet kötött.

 
A laikus számára nehéz megállapítani, hogy a tömegben ki a hindu és ki a buddhista, mert a Buddha-szobrok jól megférnek az elefánt- és kígyóistenek szentélyeivel. A buddhisták, mint megtudtam, a maguk részéről a Buddhákban (többes szám!) hisznek. Vannak a minden felett álló szuperbuddhák, belőlük van öt, ebből négynek van női párja is (counterpart, nem feleség, ami szerintem nagyon liberális). Ezen felül átlag tízezer évenként születik egy inkarnálódott Buddha, de az egyszerűség kedvéért ezekből csak hármat tartanak számon: a volt buddhát, a jelenlegit és az eljövendőt. A volt buddhát mindig meztelenül és egyenes hajjal ábrázolják, a jelenlegi göndör hajú és lótuszülni szokott (ez a "klasszikus"), a jövőbeli pedig széken ül és összefogja a mutató- és hüvelykujjait. Persze az alapbuddhákon kívül még rengeteg van, a buddhizmus irányzatai főleg attól függenek, hogy ki melyik inkarnációt ismeri el.   
Mire mindezt megtudtam, már rég magunk mögött hagytuk a Majom-templomot és jócskán a főtéren jártunk. Itt a történelmi tudatlanságomat oszlatta el a vezetőm: ciki, de számomra csak most derült ki, hogy Nepál egész 2003-ig volt királyság. A kékvérű família 2001-ig töretlenül uralkodott, amikor is valamelyik őrült családtag lemészárolta az összes trónörököst. Jobb híján megkoronáztak valami nagybácsit, de azt végül két évvel később lemondatták, és azóta is szomorúan csücsül a luxusvillájában valahol vidéken. A palotából múzeum lett, de azt nem néztük végig, inkább elmentünk Pashupatiba, ahol a hinduk égetik a halottaikat a szent Bagmati folyó mellett. 


A Bagmati egyike a hinduk négy szent folyójának, legalább olyan fontos, mint a Gangesz, noha negyedakkora sincs. Pashupati egy nagy vallási komplexum, templomokkal, szentélyekkel, kolostorokkal, kórházzal és szabadtéri krematóriummal. Ha egy hindu meghal, néhány órán (!) belül el kell égetni, mégpedig a fiának kell a halott szájához érintenie a fáklyát. Emiatt bármelyik nepálinak joga van csapot-papot, munkát, akármit azonnal otthagyni, ha meghal valamelyik rokona. A legidősebb fiú az égetés után 12 napig folyamatosan böjtöl és gyászol, és utána is havonta áldozatot kell bemutatnia egy éven keresztül. A halott csak azokat a dolgokat használhatja a túlvilágon, amiket a fiú áldozatként felajánl (vagyis odaad a papnak), ezért noha a hamvasztás gyakorlatilag ingyen van, a feláldozott kaja, ruhák és bútor egy kisebb vagyont tesznek ki. Elhanyagolni mindezt mégsem tanácsos, mert akkor a társadalom azonnal kiközösíti a renitens ateistát. A hinduk amúgy csak mérsékelten hisznek a reinkarnációban, szerintük csak minden 8 és fél milliomodik életben születünk embernek. A "ne taposd el a csigát és következő életedben Porsche-d lesz" hozzáállás inkább a buddhistákra jellemző. Hamvasztani viszont inkább a hinduk hamvasztanak: a buddhisták, a halott horoszkópjától függően, vagy eltemetik, vagy elégetik, vagy feldarabolják és a keselyűknek adják a holttestet. Őszintén szólva bár a keselyűs változat elég durván hangzik, az se tetszett jobban, hogy a család a lelkes turisták fényképezőgép-csattogtatása kíséretében gyújtotta meg szegény rokont, majd miután leégett a máglya, a papok kotorták a szemetes folyóba a maradékot. A városnézés utolsó állomása sokkal kellemesebb volt: a Samdeling Stupa, a világ legnagyobb stupája egy elzárt kör alakú terecske közepén üldögél, amit gyönyörű kolostorok vesznek körbe és a levegőben fűszerek és tömjén illata szálldos. Maga a stupa hófehér (valami okos Tom Sawywer kitalálta, hogy bűnbánati céllal és kompenzáció fejében a hívők újrameszelhetik a stupát), kivéve, ahol szent sáfrányos vízzel lett lelöttyintve; színes zászlók erdeje lóg róla és aranyszínű toronysisakja alól szigorú tekintetű szemek tekintenek a négy égtáj felé. 


Noha a zarándokok többsége állítólag a stupához jön, a szent hely körül sétálók többet néznek a kör külső- mint a belső oldala felé, a külső ív ugyanis tele van mandalákat, sálakat, tőröket, lakatokat és motoros imamalmokat áruló boltokkal. A monostorok viszont valóban lenyűgözőek, rengeteg aranydíszítéssel, szivárványszínű festményekkel és lótusz alakú csillárokkal. Zúgott a fejem az új információk tengerétől, mire mindent körbejártunk, de nagyon örültem, hogy legalább az alapokat sikerült felfognom. Európában hajlamos az ember azt hinni, hogy a kétszáznegyvenharmadik Szűzmária-szobor után már nem lehet újat mutatni, itt viszont le kell vedleni a "mindenki tudja mi a Karácsony" arroganciát, és előröl kezdeni az egészet. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a liberális neveltetése alatt milyen bebetonozott nyugati-keresztény kulturális alapok vannak - ha csak annyit ért el a mai túra, hogy ezeket megbolygatta kicsit, máris többet adott, mint öt néprajzi múzeum.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése