Miután megismertem Lizt, már sejtettem, hogy nem fogok lazsálni ebben a két hétben. Így is lett, a napi 2x2 óra lovaglás és másfél óra csutakolás meg fel-le nyergelés után minden este hullafáradtan rogytam a paplanos ágyikómba, és annak ellenére rögtön elaludtam, hogy a gyatrán szigetelő ablakok résein ujjnyi molylepkék másztak a szobámba, hogy aztán hangosan zörögve repkedjenek reggelig. Valószínűleg a szomszéd réten legelő bocik is bejöhettek volna, akkor sem ébredek fel (akkora ablakrésen be is fértek volna). Ha a szigetelés nem is erősségük az új-zélandiaknak, a lovaglás annál inkább: Liz nagyon profi órákat tartott, ha pedig nem győztem levegővel, kedvesen érdeklődött, hogy akkor most nyaralni jöttem vagy lovagolni. Négyféle kardioedzés volt, ezeket váltogattuk: díjlovaglás, díjugratás, cross-country és terep.
A díjlovaglás, másik nevén dresszázs a precízióról szól: tudod-e a lovat egy adott ponton (és nem fél méterrrel később) beugratni vágtába, tudsz-e 10,15, 20 méter átmérőjű kört lovagolni, hátrafelé menni, kígyóvonalban ügetni, hátralépés nélkül helyben megfordulni stb. Ez nem túl félelmetes vagy látványos, de ez követeli a legtöbb izommunkát és összeszedettséget. A díjugratás már mókásabb, ez az, amikor színes rudak fölött kell átkergetni a lovat, itt már van akció. Mégsem ez a leglátványosabb, hanem a cross-country, ami gyakorlatilag ugratás terepen (tehát kerítések, farönkök, patak, egyebek fölött). A sima tereplovaglás nyugisabb, olyankor csak megy a ló hegynek-völgynek, lehet nézelődni, hullámzó fűben vágtázni és egyéb giccselemekel mulatni. Mindegyiket élveztem, és ahogy gyűjtöttem a horzsolásokat és kék foltokat, a lovaglási skilljeim is javultak. Egyre több feladatban tudtam részt venni, és amíg az első nap csak pislogtam, ahogy a többiek átugrattak az akadályokon, nemsokára azon kaptam magam, hogy én is repkedek át a kerítések fölött.
Persze voltak nehézségek; a legviccesebb talán az utolsó előtti díjugratós óra volt. Három kb hatvancentis akadályon kellett átugratni, nem voltak nagyok, de elég éles szögben kellett fordulni közöttük. Egy ügyes lovas ilyenkor kiszámolja az útvonalat, és már az akadály előtt azt nézi, hogy utána merre fog menni. Szilvike persze nem ez a kategória: Szilvike nekirohan, sisakja a szemében, karja-lába szanaszét, és csak az akadály után jön rá, hogy khm, a lóraszálláshoz használatos emelvény (kb 80 cm magas és 60 széles) pont előtte van. Kikerülni elég nehéz lenne, közel van, ló vágtázik, most ugorjam át? Mire ezt végiggondoltam, a ló is arra a következtetésre jutott, hogy itt leginkább ugrani lehet, és ugrott is, nem kicsit. Ahogy földet ért, én persze elszálltam, mint annak a rendje, így jár, aki túl nagyot mer álmodni. Szerencsére a lovacskámnak semmi baja nem lett, és az biztos, hogy gondoskodtam a csapat aznapi szórakozásáról - kár, hogy én nem láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése