Wanaka után az utolsó hágón, a Haast Pass-on is áttöfögtünk nyugat felé és megérkeztünk a West Coastra. Az idő kicsit elszomorodott, de így is izgalmas programok vártak ránk: kajakozással kezdtünk, a kiwirezervátumban folytattuk, aztán megnéztünk az esőerdei Franz Joseph gleccsert és finisben a tengerparti naplementét Hokitikában. A kajakozás a gleccser mellett volt, de nem gleccsertóban, hanem hagyományosban, amit csillámosfekete negró-színűre festett a humusz és a tannin. Kis túrakajakokat kaptunk, ezekkel eveztünk át a tavon és be egy lápos sziget közepébe vezető csatornán, aminek két oldalán páfrányok és lándzsavirágok álltak őrt. Ha nem csapkodtunk nagyon kétségbeesetten az evezőkkel, a virágok, fák és a távoli hegyek is tükröződtek a mozdulatlan vízfelszínen.
Kiwiket itt nem láttunk (bár vannak, a szigetecske madárrezervátum), csak kacsákat, a kiwihez be kellett menni a városba a Wildlife Centre-be. Itt keltetik és nevelik a legkisebb fajta kiwi, a rowi csibéit, mivel vadon túl sokat irtanak ki közülük a betelepített hermelinek. Egészen közelről megnézhettük a bébi-rowikat, és az idegenvezető a kiwi maori legendáját is elmesélte. Eszerint réges-régen a maori főisten összehívta Új-Zéland madarait, és a segítségüket kérte, hogy védjék meg az erdőket, mert férgek hada pusztította a fákat. "Nagy áldozatot kérek tőletek" - mondta - "mert amelyikőtök igent mond, annak mostantól az erdő talaján kell élnie, örökös csendben és sötétben". A madarak húzódoztak a feladattól. A tui nem akart lemondani a napfényről és a szárnyairól; a szárcsának nem volt ínyére bevizezni a lábait; a kakukk azt állította, nem ér rá, mert a fészkét kell építse. A kiwi azonban nagyon szerette Új-Zéland szépséges tájait, és sajnálta az erdőket, ezért önként jelentkezett. "Ugye tudod, hogy ezentúl nem látod majd a napfényt, le kell mondj a repülésről, éneklésről és a színes tollakról?" kérdezte az isten, de a kiwit nem lehetett megingatni. Önfeláldozásával ő lett Új-Zéland legkedvesebb madara, míg az isten a többieket megbüntette: a tui gyávasága jeléül azóta fehér tollakat visel a torkán; a szárcsának a mocsárban kell élnie, ahol örökké vizes a lába; a kakukk pedig nem építhet fészket, azóta is más madarakéra szorul. A kiwi töretlen népszerűségét elnézve akár igaz is lehet a legenda.
Mielőtt továbbindultunk volna Hokitika felé, megálltunk a harmadik látávnyosságnál, a gleccsernél. Egy gleccser magában is szép, fehér, kék, jeges meg minden, de a Franz Joseph ennél többet is tud: a lába egy páfrányos-mohás őserdőbe ér, és a völgy két oldalán hatalmas vízesések zúdulnak le a patakmederbe. Bár Nepálban sok gleccsert láttam, a virágzó erdő és a huszonöt fok a közvetlenül jégnyelv aljánál újdonság volt. Ezzel az élménnyel búcsúztunk a Franz Josephtől és indultunk tovább. Estére megint beborult az ég: Hokitikába érkezve nem is nagyon kapaszkodtunk, hogy lássuk a naplementét a Tasmán-tenger fölött, úgyis az egész felhőben volt, inkább megbújtunk a lakókocsiban. Valami gyanús rózsaszín fény mégis kicsalt minket a pirítós mellől kicsit később: a Nap kikandikált a felhők alól, és az egész ég aranyvörösen lángolt, még a hullámok és a homok is rózsaszínű fényben úsztak. Igazi West Coast élmény, ahogy a turista elképzeli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése