Másfél éve dédelgetem a lökött ötletet, hogy egyszer még földet érés előtt szeretnék kiszállni egy repülőből. Mivel általában félresomfordálok, amikor mások a kamikáze-csúszda vagy a hullámvasút körül tömörülnek, mert nem szeretek zuhanni, a családom elég furán nézett rám, amikor egyszer csak bejelentkeztem egy 12,000 lábról induló szabadeséses ugrásra. Én se tudom, mi ütött belém, de egyszer csak ott ültem a queenstowni skydive centrum irodájában, és írtam alá, hogy teljesen az én felelősségem, hogy erre vállalkoztam. Ezután vitt is sorstársaimmal együtt a kisbusz a város melletti mezőre, ahol a hangár állt. A cég elképesztően profi volt, minden nagyon olajozottan ment és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem sok idő maradt félni. Megérkezéskor rögtön tereltek befele a hangárba, és ránk adták az overallt, hevedert, sapkát és kesztyűt. Ezután megérkeztek a Tandem Masterek, vagyis akik kiugranak velünk/helyettünk a gépből. A legtöbbjük stílusosan ejtőernyővel ereszkedett közénk, az előző ugrásból. Itt csak olyanok dolgozhatnak, akik legalább ötezret ugrottak már, de a többség ennek a duplájánál tart, sőt olyan is van, aki már húszezernél jár. Rövid safety demo következett: eszerint nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fejet felszegve, lábat felemelve hason feküdjünk a levegőn, és mosolyogjunk. Ahogy ezt tisztáztuk, indult is a gép. Nyolcan ültünk a padlón egymás ölében, három turista, három oktató és két fényképész.
A tó meg a hegyek gyönyörűek voltak fentről a napsütésben, de nem élvezhettük sokáig a sétarepülést: ahogy felértünk 4000 méterre, az ajtóhoz legközelebb ülő instruktor a semmi szélére lavírozott a hozzáláncolt turistával és kivetette magát. Mi sem időztünk sokáig, Nick, az én oktatóm határozottan odalökdösött az ajtóhoz, én előírásosan felszegtem a fejem (addig se kellett lefele nézni), ő pedig meghintáztatott minket és ugrott is, mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben. Fantasztikus volt: egyáltalán nem éreztem, hogy zuhannék (pedig kétszázzal mentünk), inkább mintha lebegtünk volna, csak nagyon nehéz volt mozogni a süvítő szélben. 45 másodperc után elértük az 5000 lábat, ahol Nick kinyitotta az ernyőt (kinyílt!) és elkezdtünk spirálvonalban ereszkedni a reptér felé. Nézdegéltem a tájat, lóbáltam a lábam, örültem, hogy élek, bár a spirálzás ijesztőbb érzés volt, mint a szabadesés; kicsit olyan, mint a körhinta a vidámparkban, és pont annyira hányingeres. Leértünk, mielőtt bepánikolhattam volna, Nick talajt fogott, aztán engem is letett remegő lábaimra, és vége is volt. Repüléssel együtt 20 percig tartott az egész, és nem is volt nagyon félelmetes, talán mert nem tűnt valósnak. Ha nem lennének fényképek, lehet, azt hinném, álmodtam az egészet: mindesetre szép álom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése