Lejtmenet

Itt ülök a hegy küszöbén, és rágom ezt a becses fiktív berendezési tárgyat, de csak holnap repülünk, akkor se nagyon korán, mert az első gépekkel azok mehetnek le, akik jó előre lefoglalták és nem csak utólag találták ki, hogy a tervezettnél előbb kívánnak távozni. Kicsit lassan telik az idő, a séta is rövid volt ma is, tegnap is, az idő pedig szomorkás, vagyis a köbgyökvonáson kívül kevés tennivaló akad. Namche még izgalmas volt, rávetettem magam a netre, meg vettem képeslapot. Még a hindu ünnepből is részesültem, jó fél deci rum formájában, amivel az ünnepi vacsorájuk keretében kínáltak meg a Namchei hotelünkben összeverődött túravezetők. A kajából nem kellett egyek, szerencsére, mert elg sok fura színű kecske- meg malachúst tartalmazott. Kathmanduig én már vega maradok inkább. Végül a rummal is megkönyörültek rajtam és nem kellett az egészet megigyam. Másnap leereszkedtünk Phakding-ig, ahol szintén fesztiválhangulat volt: a helyi hinduk pirosra festett rizst kennek a homlokukra az ünnep alkalmából (megkérdeztem, attól ragad, hogy joghurtot is kutyulnak hozzá). Most az egyszer örültem, hogy korán érkeztünk, mert délután leszakadt az eső. Nem áztunk meg, de diningroom-fogságra kárhoztatódtunk egész este. Lukláig aztán már csak 3 óra séta volt, azóta megy a küszöbrágás. Semmittevési agóniámat enyhíti, hogy egy cseh pasas a laptopom rövid használatáért cserébe megvette nekem a wifi access-t. Jótett helyébe jól jártam. Holnap reggel még szeretném levideózni a fel- és leszálló gépeket, aztán, ha jó idő lesz, én is mehetek, pápá Himalája!

Renjo Pass és a '70-es évek slágerei

Örömmel jelenthetem, hogy abszolváltam a harmadik hágót is, ezzel teljesítve a túratervet és meghazudtolva Bipint, aki, ha nem hindu lenne, biztos keresztet vetett volna, amikor két hete meglátott, előre fázva attól, hogy ezt a magashegyben járatlan nőszemélyt kell majd keresztülvonszolnia Nepál hegyes-völgyes tájain. Mondjuk az utolsó hágón tényleg nehezen toltam át magam, pedig nem volt olyan meredek, mint az első kettő. A Renjo "kétlépcsős": miután megmászik az ember egy meredek földcsuszamlást, egy serpenyőszerű katlanba jut, amit nagyon szép vörös sziklák vesznek körül. Ezután kiszemeli a legmeredekebbnek tűnő vörös sziklát nagyjából szemben, és arra is felmászik, az a hágó teteje. Engem nem csak a kéthetes fáradtság akadályozott a virgoncságban, hanem a náthám is. 5000 méter fölött amúgyis gyéresen van oxigén, és ha nem is tudom magamhoz venni orrdugulás okán, akkor négyzetesen csökkenek az esélyeim az életben maradásra. Dehát ez volt az utolsó hágó, csak nem maradhattam örökre a Gokyo tó partján. Utána pedig most már csak lefelé visz az út - hurrá!. A hágó után Lungde-ben éjszakáztunk, ahol a hangosan horkoló francia turistákon kívül semmi más érdekesség nem volt. Viszont Lungde táján kezdtem szövögetni az útvonalmódosító tervemet. Két plusznapot halmoztunk fel, amit elvileg itt kéne előgyelegnünk a hegyek között. Ha viszont kicsit megerőltetem magam a szervezéssel, lejuthatok a hegyről két nappal előbb, és akkor ahelyett, hogy már ismert tájakon unatkoznék, csinálhatok valami szebbet, jobbat, mást. Sokáig mérlegeltem, mert ha előbb megyek le, az némi ráfizetéssel jár, de aztán egyszerűen jött a döntés, érzelmi alapon. Ha arra gondoltam, itt kell kóvályognom Namcheban, elment az életkedvem, viszont arra az ötletre, hogy lemenjek, és csináljak még egy dzsungeltúrát, vagy átlátogassak a Kathmandu melletti másik városba,  széles mosoly terült el a képemen. Végül is semmit csinálni is pazarlás. Az új terv: 26-án repülök Kathmanduba, másnap dzsungelúra a Shiva puri National Park vízeséseihez, utána városlátogatás Bakhtapurba (valami történelmi város a szomszédban) és utolsó nap városnézés Kathmanduban. Ez az a terv, ami, miután kifundáltam, olyan boldoggá tett, hogy a "Born to be alive"-ot énekelve táncikáltam le a hegyről. Ki kívánna ennél többet? 

Cho La Pass és Gokyo Ri: a második hágó és a harmadik csúcs

A Cho La - Dragnag - Gokyo nap méltán pályázhat a legfárasztóbb címre. Azzal kezdtem, hogy éjszaka sikerült kigubóznom a fagybiztos takarógubóból, és megfázott a torkom. Hajnalban indultunk: a Cho La Pass tulajdonképp egy gleccseren vezet át. Minden köhögés ellenére nagyon szép volt, mint egy óriási csúszda, úgy kanyarodott le a hegyről, mi csak az alját kereszteztük. Nem is olyan nehéz sétálni rajta, mivel nem tükörjég, hanem kis kavicsokkal összecementesedett, havas jég. A napszemüveg is igen jól jött, egy fél percre vettem le, de megértettem egyből, miből lesz a hóvakság. A hágó másik oldala nemes egyszerűséggel a "Slippery Path" névre hallgatott, és olyan is volt: gurulós temészetű kövekből álló földcsuszamláson kapaszkodtunk lefele. Ekkorra már eléggé kinyúltam, de még végtelen számú szeszélyes föl-le domb következett, majd egy, a lobucheinél is szélesebb gleccser "meddőhányóján" kellett átvágni, hogy megérkezzünk végre Gokyoba. Gokyo egy gyönyörű kék hegyitó partján fekszik, a legtöbb hotelből nagyon szép rá a kilátás. Sajnos mi nem kaptunk helyet a normális hotelben (első gikszer az út során), és a falu végi kurta kocsmában kellett megszállnunk, ami meglehetősen hideg és huzatos volt. Bátor kalandornő vagy sem, itt kicsit megtörtem, és végül az egyetlen meleg helyen, az ágyamban, takarók alatt olvasva vészeltem át a délutánt némi Strepsils társaságában. Kalandornők is lehetnek náthásak. Mára, ahogy reméltem, minden megszépült: ragyogó napsütésben kapaszkodtunk fel a Gokyo Rire, a tó melletti csúcsra, ahonnan nemcsak a gleccsertavakra, de körbe a csúcsokra is gyönyörű a kilátás. Az út elég meredek volt, még lefelé is fárasztó, leginkább néhány óra oxigénhiányos lépcsőgépezéshez hasonlítható. Délben átköltöztünk a szép, meleg (!) hotelba, ahol jutottam némi internethez és egy meleg zuhanyhoz. A nagyközönség szórakoztatására, a zuhany (az első Namche Bazaar óta) a következőképp működik: az ember lánya fogja kis motyóját, bevonul egy hullámpala bódéba és a falra frissen felakasztott aprócska gázkazánból kinyeri az égetően forró vizet (igaz örömmel forrázva le magát). A műanyag zuhanytálca közvetlenül a szennyvízgödör fölé van függesztve, szigetelés, padló nuku, hát ne tessék ugrálni. És ez a luxusverzió: a másik lehetőség a "bucket shower", vagyis kapsz egy zárt helyiséget, egy vödör melegvizet meg egy széket, aztán boldogulj. Mindenesetre ennyi luxus engem már boldoggá tett, most azt várom, hogy a frissen megismert ausztrál-amerikai lányok visszajöjjenek a sétából, és együtt vacsorázzunk.

Olvadás

A tegnapi este tényleg elég fagyosra sikeredett, meleg vacsorát ugyan kaptam, de az ebédlőben maximum tíz fok lehetett, és akkor azt a kettőt is beleszámoltam, ami kintről jött be. Nem sírtam nagyon, amikor magunk mögött hagytuk a Lobuchei barakkszállást és elindultunk a következő völgy és egy újabb hágó felé. Felé, ugyanis a hágó nem mai feladat volt, megtorpantunk előtte, Dzonglában egy laza kétórás séta után. Az új völgy sokkal keskenyebb, és a benne folyó patakot egy földcsuszamlás lezárta, egy nagyon szép opálos kék tavat alakítva ki. A hágó látszik innen, de az legalább 5 óra mászás, és ebben a keskeny völgyben hamar lemegy a Nap, ezért hagytuk holnapra. Én örültem neki, mert ezen a szálláson kellemes meleg van, és valóságos palota a lobuchei farostlemez-porfészekhez képest. Ráadásul így is túl gyorsak vagyunk: úgy tűnik, marad majd két plusznapunk, amikor visszaérünk Namche Bazaarba. Bipin örül, mert 23-a valami nagy hindu ünnep (nem forradalom, valami más), és így mulathat a barátaival. Én meg majd kitalálom, mit kezdjek magamal - gondolom, élvezem majd, hogy lesz internet és meleg zuhany. Ma a napfényt élveztem, kiolvadtam kicsit a lobuchei jégverem után, annyira, hogy még hajat is mostam a diszkréten jeges patakban. Más feladatom nincs is mára, kivéve, hogy elkalapáljam Bipint römiben; holnap pedig nekivágunk a Cho La Pass-nak Gokyo felé.

Kala Patthar és EBC - szemtől szemben a Mount Everesttel

Ma valóban hatalmasat túráztunk - végigcsináltuk az eltervezett Gorak Shep-Kala Patthar-Everest Base Camp-haza kört. Gorak Shepben tényleg nem volt szállás, valami kanadai katonák elfoglalták az egészet, de örülök, hogy semmit nem kellett kihagyni, mert gyönyörű volt. Ráadásul Bipin is megdícsért, hogy száz turistából egy tud ennyit gyalogolni egy nap - igaz vagy sem, jól esett. Reggel korán indultunk, együtt a hordával: ezen az úton ugyanis óriási a forgalom, az idejövők 80%-a az EBCt akarja elérni, ez a standard túra. Gorak Shepig enyhe az út, de onnan meredek kaptató visz fel a Kala Pattharra, ami fantáziadúsan Fekete Követ jelent hindiül. Lehet azért, mert már hozzászoktam kicsit a klímához (itt állítólag a 50%kal kevesebb az oxigén a levegőben, mint a tengerszinten), de szinte simán felkaptattam a csúcsra, alig kellett megállni. A másik magyarázat, hogy a szél tolt fel a hegyre, ugyanis baromi erősen fújt (sapka, sál, kesztyű). 

Azért kimásztam a legcsúcsára, noha majdnem levitt a szél, de hát hamár odáig eljutottam. Kicsit lejjebb kapaszkodva, szélárnyékban bámészkodni is lehetett: ott emelkedett velem szemben a Mount Everest teljes életnagyságban, az oldaláról lefolyó óriási vastag kékesfehér gleccserekkel, de voltak ott más csúcsok is: az egyik, mint egy hatalmas, hófehér csúszda, a másik tiszta Toblerone-hegy. Lefelé csak félútig követtük a turistaösvényt, aztán Bipin elindult egy "rövidítőúton" az EBC felé. Rövidebb vagy sem, át kellett vágni több szép nagy kőomláson, ahol a csúszós homok váltakozott gurulós kavicsokkal és játszin széthajigált óriássziklákkal. Megúsztuk végül bokatörés nélkül és csatlakoztunk a Base Camp felé áramló menethez. Mikor odaértünk, láthattuk, hogy a Base Camp nem más, mint egy tábla, amit ujjongó turisták vesznek körül, meg kicsivel arrébb néhány sátor. 

Nem is emiatt érte meg odamenni, az igazán gyönyörű a gleccser volt, közvetlenül mellette. A kő szinte egybe van épülve a jéggel, helyenként emelkednek ki jéghegyek és -falak. Bemásztam közéjük, és fényképeztem gleccserpatakot meg méteres jégcsapokat is. A visszafele úton pedig láttunk egy óriási lavinát legördülni az Everest oldaláról: a látvány és a hang is elég ijesztő volt, ahogy mormogott a hótömeg és óriási port kavart. A mi oldalunkon szerencsére csak földcsuszamlások voltak, de azok között is volt olyan, aminél Bipin szólt, hogy gyorsan leszek szíves átmászni rajta, biztos, ami biztos. Visszafelé amúgy is nagyon gyorsan jöttünk, a vérnyomásom magasan tartása volt az egyetlen esélyem arra, hogy ne fagyjak meg. A gleccser mellett amúgy is hideg van, de nagyon erős szél is fújt, úgyhogy majdnem futottunk a hazafelé vezető kétórás úton. Sajnos nem meleg fürdő vagy fűtött szoba felé igyekeztünk, de egy meleg vacsorában még reménykedek. 

Kogna La Pass - first from the Three High Passes

A túrámat azért hívják Three High Passes-nak, mert 3 hágón kelünk át a túra alatt (és 3 csúcsot mászunk meg, csak hogy minden a mesebeli számok szerint menjen). Mára jutott az első. Mivel jókora mászásra számítottunk, már fél hétkor elinultunk, amikor a Nap fénye még csak a csúcsokat érte. Mivel jó hideg volt, Bipin könnyűlovassági tempóban indított fel a hegyre, én meg lihegtem utána ahogy tőlem tellett - meg is jegyezte, hogy úgy veszem a levegőt, mint egy teherhordó jak. Jak vagy sem, felkapaszkodtam valahogy - ez most csak 600 méter szint volt és lankásabb is - és mennyire megérte! Ahogy egyre feljebb mentünk, nem maradt más, csak a havas hegyek körbe, a szél is mintha alattunk lett volna, és tökéletes volt a csönd. A legfurább, hogy az illatok is megszűntek - növény nem nagyon marad meg ilyen magasan. Amikor pedig odaértünk a hágóhoz, és semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy nem akarom még azt is megmászni, egyszerre csak felbukkant előttünk a leggyönyörűbb tó, amit valaha láttam. Egy havas hegy lábánál tökéletesen kék tengerszem, csillogott rajta a napsütés - azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.

 Felkaptattunk a hágóra, onnan is megcsodáltuk, aztán elindultunk lefelé a másik oldalon. Itt Tündérországból az óriások játszóterére kerültünk. Hatalmas sziklák, kőfolyamok, gleccserek voltak ezen az oldalon. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy az elénk terülő széles völgy egyetlen végtelen, óriási gleccser, hatalmas kövekkel a hátán. Mire leértünk a völgybe, a gleccser úgy tornyosult fölénk, mint egy várfal. Csak feljutni rá egy Gellérthegynyi mászás volt, és utána úgy terült előttünk, mint valami különösen nagy és rendezetlen hullámvasútba oltott meddőhányás, a gleccsertavak benne elmentek volna bányatónak. Baktattam a Középföldének beillő tájon hegyikecskével keresztezett nepáli hobbitom után, fel és le. Ha megálltunk, lehetett hallani, hogyan mozog alattunk a gleccser - fantasztikus volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is látok majd.

 A gleccser másik oldalán megérkeztünk végre Lobucheba, mai úticélunkhoz. Itt véget érnek a természeti szépségek: a szállás minden eddiginél kietlenebb, a törött ablakon sajnos befúj a szél és a szobák leginkább barakkokra emlékeztetnek, furnérfallal és kartonpapír tetővel, de még ezért is hálás lehetek, mert elértük az EBC-t (Everest Base Camp trek) és itt óriási a forgalom, alig van szoba. Holnap nem is alszunk Gorak Shep-ben, mint ahogy terveztük, mert nincs szoba, ide jövünk vissza - elég kemény túra lesz, mert egybe kell zsúfolnunk emiatt a Kala Patthar megmászását és az Everest Base Camp meglátogatását. Nem nagyon vágyom vissza erre a szállásra holnap éjszakára is, de jobb, mint a semmi. Különben is szerencsésnek mondhatom magam, hogy semmi bajom nincsen a hidegen kívül. A "faluban" sétálva összefutottunk a kanadai hapsival, akivel még Namche Bazaarban találkoztunk, és elmesélte, hogy a kollégáját mentőhelikopter vitte el, olyannyira rosszul lett a magasságtól. A szomszéd szobában lakó izraeli srác se tudja folytatni, ő is hány és fáj a feje. Ehhez képest nekem csak a kezeim dagadtak be, ennyi gondolom szinte kötelező.

Chukkung Ri (5500 m)

Reggel még gyanútlanul keltem, könnyű napra számítva. Sokáig is alhattam, és még reggeli előtt a legmeglepőbb dolog az volt, hogy az összes vödörbe, csapba befagyott a víz, és az ablakom belülről volt jégvirágos. Zabkásaevés közben (ez a lekváros pirítós alternatívája, ezt a kettőt váltogatom reggelente) azonban Bipin beavatott, hogy mégis megmásszuk a Chukkung Rit már ma. Ez az út során a legmagasabb pont, a Mount Everest base camp is alacsonyabban van 200 méterrel. A séta Chukkungig nagyon laza volt, végig a folyómederben ment és alig emelkedett, körbe a hegyek viszont fantasztikus látványt nyújtottak, és reggel lévén megint hétágra sütött a Nap. Chukkungba érve lepakoltunk, és egy teaszünet után neki is vágtunk a hegynek. A vendégház 4730 m-en van, ezért kb 800 méter szintet kellett mászni. Ez normál körülmények között nem sok, de ilyen magasan nagyon hamar kifulladtam. Többször megálltunk pihenni, de így is nagyon lassan tudtam csak caplatni. A kilátás viszont gyönyörű volt: itt már semmi nincs, csak kövek, zuzmó és jég, hatalmas csúcsok emelkednek mindeny irányban a felhők fölé, embert alig látni. A szél mintha másképp fújna, a hangokat is furcsán hallani, már ha hallani valamit, mert jellemzően mozdulatlan és üres a táj. A legutolsó szakaszon föl a csúcsra már egyedül másztam, Bipin megvárt lenn, ő már felmászott elégszer. Az út itt gyakorlatilag eltűnik, szikláról sziklára küzdöttem fel magamat valami makacs akarattól vezérelve, mert baromi fárasztó volt. A látvány a hegycsúcsról viszont mindent megért. Leírni nem is nagyon tudom, de csináltam egy körpanoráma-videót (mea culpa utólag, hogy anno azt mondtam, a fényképezőgépre nem kell kamera). Leereszkedni már sokkal könnyebb volt, és bár viszonylag gyorsan mentünk, a fejem nem fájdult meg. Mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, hogy ekkorát másztam és még mosdottam is az udvaron a vödörnél, pedig olyan hideg van, hogy a folyó partja végig jeges. A mai dining room-ot sokkal jobban fűtik, ezért kellemes melegben tudtunk ádáz römicsatát vívni vacsora után (egyszer sikerült nyernem! Bipin sajnos nagyon jó).