Hoi An

Amíg Hanoi nyüzsgő nagyváros, Hoi An egy történelmi városközpontba és köré épült elbűvölő turistacsapda. Maga az óváros a legérdekesebb látványosság: eklektikus kínai-japán-francia-vietnámi exkikötő, árnyas fákkal, színes utcákkal, lampionos hidakkal. Mindebből azonban mi az érkezésünk napján nem sokat láttunk, önhibámon belül, ugyanis én egy másik autentikus ázsiai turistaélmény felderítésével voltam elfoglalva: rosszul lettem. Meg kell vallani, nagyon látványosan adtam elő: azt a részt, amikor a toxikus tengeri herkentyű eluralta a szervezetemet és papírfehér szájjal majdnem elájultam, sikerült a Hanoi-Danang repülőútra időzíteni. Ezzel elértem, hogy a stewardessek Vészhelyzet-stílusban hajoljanak fölém, miközben a gép padlóján fekve próbáltam visszaáramoltatni a vért a fejembe, apám pedig a lábamat tartotta és a pulzusomat számolta. Határozottan menő. Sajnos parádés magánszámom azzal a következménnyel járt, hogy ki kellett hagyjuk az etnográfiai múzeumot Danangban és a vacsorát. 

Másnap azért feltámadtam, hogy megnézhessük a My Son romtemplomot és a már említett óvárost. My Son az egykorvolt királyok saját különbejáratú imádkozóhelye volt, hindu irányultsággal. A szentélyeket vörös agyagtéglából emelték és cement helyett gumifalével ragasztották össze. A domborműveket a már kész épület falába vésték - jó ötlet, csak elrontani nem szabad. Az egész komlexum hatalmas és gyönyörű - lehetett, mielőtt a 90%-át elpusztította az amerikai szőnyegbombázás. Megnéztük, ami maradt, aztán visszamentünk a városba, ahol a kiköpött Tininindzsa-harciteknős idegenvezető elvitt minket egy kínai templomba és néhány régi, szépséges faragásokkal díszített lakóépületbe és kereskedőházba. A templom volt a legszebb, sárkányokkal, tömjénspirálokkal és tengeristenek szobraival. Az utolsó állomáson viszont csapdába ejtettek minket egy népzenei előadással. Nagyon autentikus volt, de a frekvencia és az időtartam kirojtozta kissé az idegeinket. Végül megszöktünk, és inkább sétáltunk egyet a folyóparton, ahol sötétedés után kigyúltak a selyemlampionok, elfeledtedtve a hányattatásokat és az általam látott legszebb ázsiai városkává változtatva Hoi Ant. 

A Leszálló Sárkány Öble

Második Hanoi-i napunkat teljes egészében a városon kívül töltöttük: elautóztunk a Halong öbölbe, megnézni, merre süvített motorcsónakjával Pierce Brosnan a Tomorrow never dies-ban, mint ifjú és snájdig James Bond. A Halong öblöt minden magára valamit adó turista megnézi, akit Hanoiba vet a sors: szép, híres és csak 150 km-re van a várostól. Vagyis négy órára. Reggel persze mi is azt hittük, hogy ez csak két óra, de mivel 60 km/h átlagsebességet nyomtunk a motorokkal, turistabuszokkal, tehenekkel és iskolás gyerekekkel népes "gyorsforgalmi" úton, csak délre jutottunk az öbölbe. Ott viszont már sütött a Nap és villámgyorsan fel is pateroltak minket az egyik hajóra. Volt miből választani, a kikötő zsúfolásig tele volt turistahajókkal, amik sorban futottak ki, mint egy fehérre mázolt tevekaraván. Mindegyik hajó fehér: mint megtudtuk, ez egy tavalyi kormányrendelet, előtte sokszínűek voltak, de az Imázsközpont kiadta az ukázt, hogy idéntől csak fehér színű hajók hagyhatják el a dokkot. Kincstári ízlések és pofonok. Persze a szabál az szabál, így a mi hajónk, a Halong Dream is fehér volt. Besoroltunk a karavába, megtekinteni a (másik nevén) Leszálló Sárkány  Öblét: a régi legenda úgy tartja, hogy a folyóból a tengerbe bemászó sárkány barázdákat húzott a földbe a farkával, amik aztán feltöltődtek vízzel. A geológusok ezzel szemben azt mondják, hogy a régió vetődéssel kialakult mészkőhegységekből áll, amiket többször is elöntött a tenger, mostani állapotuk szerint derékig. Ki-ki higgyen, amiben akar. 

Az öböl mindenesetre tényleg szép: a szigetecskék majdnem érintetlenek, mert senki nem tud ilyen meredek falakon lakni, így zöld dzsungel borítja az összeset. A szigetek között viszont, meglepetésemre, igenis laknak: afféle úszó házak, sőt egész faluk vannak a csendesebb öblökben. Az itt lakó - főleg halász - emberek a hajókon élnek, főznek, és az úszó falu iskolájába járatják a gyerekeiket; az idősebbek tán nem is jártak soha a szárazföldön. A motorcsónakok (és James Bond) megjelenése előtt az őslakosok vitorlás dzsunkákkal közlekedtek, ami ennyi sziget között szép kihívás lehetett a forgolódó szélben. Hajóztunk kicsit, bámészkodtunk, aztán kikötöttünk egy cseppkőbarlangnál. Cirka ötven éve fedezte fel egy halász, mikor valami majmot üldözött, és aztán annyi turistát hozott ide, hogy hajótársaságot alapított a pénzből. Az állam nem is tudott az egészről a '90-es évekig, akkor viszont rögtön lenyúlta a businesst és feltárta a barlangot. Jót is tett vele meg nem is: a barlang tényleg gyönyörű, és most többet lehet belőle látni, viszont a cseppkövek immár színes égőkkel vannak megvilágítva, Disneyland-stílusban. Az eredmény elég érdekes volt, volt, és illett az általános Halong-hangulatba: szép táj, a turizmus által túlpörgetve.

Vespa city

Sötétedés után érkeztünk meg Hanoiba, ezért az első autózáson a hotel felé nem láttunk mást, csak az esti csúcsforgalmat az utakon. Azon viszont volt mit nézni: mindenhol robogók rajzottak, a KRESZt és egymást teljesen figyelmen kívül hagyva. Másnap reggel a világosban még jobban megfigyelhettük őket, amikor elindultunk várost nézni. Hanoi 6 millió lakosára 3 millió kismotor jut, vagyis mindenhol ott vannak: lányok vezetik őket munkába miniszoknyában; családok ülnek rajtuk, pici babák és terhes anyukák is; árusok erdőnyi virágot, 6-7 rekesz Coca-Colát, madárkalitkákat, istennyilát szállítanak velük, de láttunk motorost, aki egy cirka 3 méteres bambuszlétrával lavírozott.

Lámpák csak gyéresen vannak, rendőrt nem látni, de sávokat se nagyon: ha vannak is, ugyanolyan lelki nyugalommal közlekedik mindenki a szembejövőben, mint a sajátjában. Állítólag sok koccanásos baleset adódik, de ezeket igyekeznek gyorsan lerendezni mielőtt megjelennének a fakabátok (akik amúgy is többet foglalkoznak lehallgatással, mint forgalomirányítással). A fokozott titkosrendőri jelenlét oka, hogy Vietnám szolidan kommunista ország. Mindenhol ott vannak a vörös zászlók és a mozgalmi plakátok, a Ho Chi Min emlékműnél pedig tilos fotózni (minek is, elég randa).  Nem is oda mentünk, hanem az első hallásra a nagyvezír csukaszürke mauzóleumánál is érdektelenebbnek tűnő Etnográfiai Múzeumba. Félelmeim alaptalannak bizonyultak: életemben először élveztem a látogatást egy néprajzi múzeumba. Vietnám 54 törzsének (70% Viet, a többi kisebbség) mindennapjaiba nyerhettünk betekintést. Az idegenvezető állította, hogy vidéken még tartják az itt bemutatott életmódot, ami azt jelenti, hogy nem szeretnék egy vietnami faluban lakni. A parasztság cölöpökön álló bambuszkunyhókban lakik, és főleg rizstermeléssel meg szövéssel keresi szűkös betevőjét. A lányok 13-15 évesen mennek férjhez, és rögtön el is kezdik megszülni 7-8 gyereküket. A férfiak élete sem móka-kacagás, a sziklás talajt faekével szántják, a rizst kézisarlóval aratják. Kevés ünnepnapjukon mozi helyett a "waterpuppet show"t élvezhetik, ami nem más, mint tavi bábjáték. Még a halálukban sincs sok köszönet: a sámánnak annyit kell fizetni a kéthetes halotti szertartásért, hogy arra rámegy a család teljes nehezen összekuporgatott rizskészlete. Miután kellőképp sokkolódtunk a múzeumban, elmentünk megnézni egy buddhista-taoista hibrid templomot, amit a városban meglepően nagy számban található tavak egyike mellé építettek. Az eddig látott szentélyekhez képest itt sokkal erősebb a kínai hatás, ami rengeteg lakkozott fában, porcelánban és sárkánymotívumban mutatkozik meg. Mi a templomot fényképeztük, a helyiek minket: akik faluról jöttek fel látogatóba, esetenként a szó szoros értelmében nem láttak még fehérembert. Ez a tendencia megfordult, amikor elértük az 1072-ben (!) alapított egykori egyetemet, a Literature Temple-t: diplomaosztás volt, és a Konfucianusz-szobrok körül nyüzsögtek a selyemingbe-nadrágba öltözött, nagyon kifestett, tízcentis magassarkúban is törpe, babaszépségű, törékeny lányok, valamint a jóval szerényebb öltözetű, de határozottan jóképű végzős srácok.

Néhányukkal még utolsó állomásunkon, a Kard-tónál is találkoztunk. A tó a helyi Artúr-legendáról kapta a nevét: a mongol betöréseket a császár egy varázskarddal verte vissza, amit egy óriásteknős hozott fel neki a tó fenekéről. A csata után a király visszaszolgáltatta a kardot, ami állítólag ma is a tó fenekén hever, a teknőssel együtt. Gyanús, hogy a kard csak legenda, de a teknős igaz: tényleg úszkál valahol egy két méteres, 250 kilós darab az amúgy elég koszos vízben. A látványosságok megtekintése után az óvárosban kódorogtunk: a lakosokat figyelni sokkal érdekesebb volt, mint a köveket meg tavakat.

Öreg nénik varrógéppel, suszterek satuval és ragasztóval ültek a járdaszélen. Láttunk open-air borbélyt, a szalonja egy kerítésre akasztott tükörből és egy székből állt. A dologtalanok leállított motorjuk ülésén törökülésben pihentek, vagy a járda közepén ültek műanyagszékeken. A közterületen ülés és/vagy evés amúgy is tömegsport: egész családok vacsoráztak az aszfalton, a háziasszonyok a küszöbre állított széntűzhelyeken főzték a rizses akármit a parkoló motorok tövében. Mindez azonban nem zavaró: Vespa citynek pont az a varázsa, hogy az utcán él.

Szép állat az elefánt

A laosziak többsége mezőgazdasági és fakitermelési célokra használja az elefántját, ha van neki. Tekintve, hogy szegény dumbók ezt nem élvezik, noha elvileg védendő állatok, az állam próbálja rábeszélni elefánttulajdonos polgárait, hogy nyergeljenek át az idegenforgalomra. Mi ma megpróbáltunk hozzájárulni a turisztikai üzletág izmosításához és befizettünk egy elefántogolásra. Attól eltekintve, hogy az elefánt nagyobb, mint a ló, elég hasonlóan működik. Viszont sokkal kényelmetlenebb: mivel hatalmasakat lép, a szegény turista zsákként himbálódzik a hátára szerelt padon, lábait az elefánt gyéren szőrös vállán nyugtatva. Az elefánt ugyanis szőrös (nekem ez meglepetés volt): nem olyan simabőrű, mint pl az orrszarvú, hanem erős, bár ritkás fekete szőrszálak borítják a testét, meg lehetett simogatni, amikor felszálltunk.

Körbecammogtunk a dzsungelben, megetettük a kiselefántot banánnal (héjastul szereti), aztán közlekedési eszközt váltottuk és átcsónakáztunk a Mekong másik oldalára megnézni a Buddhabarlangot. Itt kb 4000 szobrocska található a szent emberről, kőből, fából, aranyból, mindenféle. A barlangban a buddhisták térfoglalása előtt Phi folyamistent imádták, innen jött az ötlet, hogy idepakolják a szobrokat. Miután kibámészkodtuk magunkat, újból hajóra kaptunk, most hosszabb útra vállalkozva: a Mekongon csónakáztunk vissza Luang Prabangba. Eddigre kisütött a Nap, így a viszonylag sekély és szétterülő, az iszaptól vöröses színű folyó szépen csillogott a napsütésben, míg a partjain tömör falat alkotott a harsogó zöld dzsungel.Egy óra hajókázás után a külvárosban szálltunk partra, hogy megtekintsük a helyi kézművestelepet. Főleg szőnek, sálakat, futókat, falidíszeket, fából készült szövőszékeken. A másik népszerű iparág a papírkészítés: pálmából, bambuszból, sőt, elefánttrágyából is gyúrnak merített papírt, ebből készülnek az éjszakánként a várost bevilágító lampionok. A trágyapapírnál is extrémebb termék a rizswhiskey, amibe skorpiót, kobrát vagy százlábút is palackoznak (a százlábús változat a helyi viagra, azután akár ötször is...). Mi most kihagytuk a vásárlási lehetőséget, és a reptér felé vettük az irányt: a következő állomás Hanoi lesz.

Napnyugtától napkeltéig

Bangkok után a következő állomás Laosz egykori fővárosa, Luang Prabang volt (a jelenlegi főváros Vientián). Míg Thaiföld boldog parlamentáris monarchia, Laoszban a '70-es évek óta kommunizmus dúl, kíváncsian vártuk a különbségeket. Először mégsem a rendszerbeli eltérés volt szembetűnő, inkább a táj: a nyüzsgő tízmilliós Bangkok után a dzsungel közepébe érkeztünk egy 30 ezer lelket számláló faluba. Ahogy megkaptuk a vízumunkat, máris nyakon csípett minket az idegenvezetőnk, hogy időben feltuszkoljon a város melletti dombra és még elcsípjük a naplementét a Mekong folyó felett. Sikerült: ahogy odaértünk, a Nap előtört a felhők mögül és aranyhidat rajzolt a folyókanyarulatra, mi pedig (sokszáz más turistával vállvetve) lelkesen fényképeztünk. Mikor lement a Nap, a turisták leszivárogtak a hegy aljába, ahol ilyenkor kinyit a Nightmarket, a legnagyobb helyi turistacsapda. Végigsétáltunk, megtekintettük a sálakat és faragott elefántokat, csodálkozva konstatálva közben, hogy az itteni árusok teljesen csöndben vannak. Ha megszólalnak is, halkan beszélnek, nem erőszakoskodnak és soha nem kiabálnak utánad. 

A piac után továbbsétáltunk a hangulatos főutcán, amit színes lampionok erdeje világított meg. Az idegenvezető egy laoszi specialitásokat kínáló étterembe terelt minket: kóstoltunk borostyánlevest (ivy soup, nem tudom, milyen növény volt benne), banánlevélbe csomagolt gőzölt halat és csípős papayasalátát. Vacsora után mentünk aludni, egyrészt, mert itt 11kor minden bezár, még a diszkók is, másrészt mert ötkor keltünk másnap, hogy megnézzük a szerzetesek reggeli menetét. A helyi buddhista szerzetesek ugyanis minden reggel átvonulnak a városon ételt koldulva. A lakók mindenfélét dobálnak a narancssárga ruhás szent emberek vállára akasztott edényekbe: főleg ragadós rizst marékszám, de gyümölcsöt, kekszet, csokoládét, sőt, pénzt is (thai bhatot, dollárt és lao kipet vegyesen). A szerzetesek a reggeli séta után összeöntik és elosztják egymás közt a zsákmányt - személy szerint nem irigyelem őket, hogy összetapogatott rizst kell enniük, amiből előzőleg bankókat halásztak ki, de szegényeknek nem nagyon van választásuk. Helyiek és turisták vegyesen állnak/térdelnek sorban hajnalban az út mentén amíg a majd' 300 szerzetes elvonul, és mindegyikük táljába dobnak valamit. Ez a műsor amúgy minden lao városban lemegy, Luang Prabang azért különleges, mert a helyi kolostorban az átlagosnál több szerzetes lakik (meg mert az UNESCO felvette a várost a világörökségek listájára).

Ezután megnéztünk több vatot: a "vat" szó templomot jelent, és egy szentélyeket, stupákat és a szerzetesek lakásait tartalmazó komplexumot értenek alatta. Nekem a harmadik tetszett a legjobban, ahol a falakat miniatűr buddhaszobrok borították, kb 10 000 darab, mind a hívek ajándékai. A következőben csak egy szobor volt, de az elég impresszív: 54 kiló színaranyból öntötték (ez a Pra Bang Buddha, amiről a város a nevét kapta). Mégsem a buddhák voltak a legérdekesebbek, hanem a titokzatos, sárkányfejű gerendaszerűségek, amilyeneket korábban nem láttam még. Kiderült, hogy szent vízcsövek: a buddhista újév napján ezekből folyatnak vizet a buddhaszobrokra rituális mosdatás keretében, hogy megtisztítsák őket az előző év bűneitől. A templomok után következett a néhai királyi palota, ma már múzeum. Kicsit lepukkant gyarmati udvarházra hasonlít, kivéve, hogy a belsejében egészségtelen mennyiségű aranyfüsttel futtatott és vörösre festett díszítés van (ez a színkombináció amúgy a szentélyekre is jellemző).

A várost ezzel meg is néztük: a következő állomás egy 20 km-re lévő vízesés volt, ahová kanyargós utacska vezetett a tikfaültetvényeken át. Noha erős hányingerrel küzdöttem mire kiszálltunk az autóból, így is megérte: a vízesés világoskéken zubogott lefelé mészkőágyában, kicsit, mint a Pamukkale, csak ezt gyönyörűen zöldellő dzsungel és ágas-bogas léggyökereket tekergető sudár fák vették körül. Több kisvízesés is volt, még fürödni is lehetett alattuk a katlanokban, a legnagyobbhoz a végén pedig egész közel lehetett sétálni. Mi nem fürödtünk, mert eddigre erősen kiütközött rajtunk az alváshiány, csak nézelődtünk és fényképeztünk, aztán visszavonultunk a hotelba elintézni végre az ausztrál vízumomat. Az ezt követő esti kulináris kísérletem ma banánrügy-salátát (mint a szagtalan póréhagyma) és szezámmagos szárított folyami algát (finom!) tartalmazott; apám maradt a csirkénél. 

Cserepes stupák, aranybuddhák és óvszerek minden mennyiségben

 

Reggel frissen gyorsan pattantunk, mert már várt az idegenvezető hölgyemény, hogy bemutassa nekünk Bangkok csodáit. A piacon kezdtük, ahol a hagyományos zöldség- és gyümölcskínálat mellett rengeteg volt a virág. Az árusok jázminból, banánlevélből és rózsaszirmokból fűztek koszorúkat, amiket jéggel tartottak frissen, valamint egy hetekig eltartható gömböcvirágból készítettek bonyolult építményeket. Az előbbiek esküvőkor használatosak, az utóbbiak pedig főleg temetésen jönnek jól, errefelé a holttestet ugyanis egy hétig pácolják a ravatalon. A következő állomás a hatalmas Fekvő Buddha szobor volt. A legenda szerint Buddha egy hegyi óriást lenyűgözend növelte meg magát átmenetileg. Sikerült impresszív méretet öltenie, a szobor legalábbis hatalmas, alig fér a köréépített szentélybe. Bár minden turista lelkesen fotózza, nekem a szobornál sokkal jobban tetszettek a hihetetlenül finoman megrajzolt és arannyal kontúrozott festmények a falon, valamint az ajtókon és a Buddha talpán látható gyöngyházmozaikok. 

Kívül, a szentély körül egész stupapark található, valamint egy afféle szabadtéri orvosi egyetem: különböző masszázstechnikákat és jógapózokat ábrázoló rajzok és szobrok vannak a komplexum kertjében, amikből több száz éve bárki tanulhat, aki eljön idáig - meglepően felvilágosult. A stupák itt nem olyanok, mint Nepálban: míg azok fehérek és viszonylag egyszerűek voltak, az ittenieket cserépdarabokból kirakott minták borítják. A szentélyépületeket üvegmozaik és arany díszíti, szintén jóval hivalkodóbb a nepáli fa- és kőfaragásoknál.

 A legdíszesebb a következő állomásunk volt, a folyó másik oldalán álló Hajnaltemplom, egy óriási, több százezer cserépdarabbal díszített épület. A törött teáscsészék és tányérok bedolgozásának ötlete állítólag onnan jött, hogy a Kínából hajón importált porcelánok közül sok darabokban érkezett meg. A Kínával való élénk kereskedelem további bizonyítékai a mindenhol látható kőszobrok, amelyek egykor ballasztként kerültek a selymet szállító hajókra. 

Ma ezek a kőkatonák, sárkányok és sellők a stupák bejáratát őrzik, buddhák és szerzetesek aranyszobrainak társaságában. Megtudtuk, hogy utóbbiak közül csakis azok a slank, nagyfülű alakok számítanak Buddhának, amelyikeknek van hajuk és a fejük tetején ott a megvilágosodás lángja. A kövér, kopasz kis alak, amit otthon lehet kapni a kínai boltban, valójában nem Buddha: ő egy szerzetes, aki régen zavarbaejtően hasonlított Buddhára, ezért elkezdett plasztikai műtétért imádkozni. Meghallgatásra talált, így lett kövér, kopasz és boldog. Felmásztunk a Hajnaltemplom majdnem függőleges lépcsőin, megcsodáltuk a falba épített teáscsészéket és a kilátást, aztán leereszkedtünk vissza a komphoz. A hajó majdnem olyan kalandos, mint a tuk-tuk: a kamionmotorral hajtott longboatok és úszóház-szerűségek magas, össze-vissza futkározó hullámokat vernek az amúgy nem túl széles folyón. Régen, még a metró és a motortaxik előtt, a közlekedés főleg a csatornákon zajlott Bangkokban, de mára már egyre többet temetnek be és inkább utakat építenek. A maradék csatornákon turistákat hajóztatnak, a helyiek pedig mosnak benne vagy horgásszák a nyüzsgő halakat. 

A parton a száradni kiakasztott színes gatyák mellett zászlók is lógnak minden házon: a thai piros-fehér-kék (nemzet-buddhizmus-királyság) és a királyi sárga. IX. Ráma amúgy 65 éve uralkodik töretlen népszerűségben, lazán lepipálva ezzel Erzsébetet. Hamár ennyi szó esett az uralkodóról, következő célpontként a palotába vezetett az utunk. Érdekes módon amíg a szentélyekbe elég volt egy vállkendő, a palota külső udvarának megtekintéséhez hosszúnadrágot és pulóvert kellett húzzak a negyven fokban. Így is megérte: benn fantasztikusan gyönyörű festett-aranyozott mozaikkal díszített csillogó épületek, stupák és szobrok hada fogadott minket. A bejáratot őrző zöldarcú démonkirályon és az ötfejű naga kígyón túljutva megtekinthettük a Smaragdbuddhát. A 66 centis szobor egy óriási, aranyozott tikfatrón tetején csücsül egy szentélyben, ami vetekszik a Sixtusi kápolnával. Őbuddhasága valóban zöld, noha jáde és nem smaragd. Aranyruháját évszakonként váltják; most monszunszerelésben volt, de van nyári és téli szettje is, a király vagy a trónörökös öltözteti mindig, nagy ceremónia kíséretében. 

A szobrot valahol Észak-Thaiföldön találták, véletlenül: a villám belecsapott egy szentélybe, amitől egy ronda stukkóbuddha leugrott az oltárról és eltörte az orrát, felfedve, hogy kérges gipszkülseje csinos jádebelsőt takar. Mire mindezt megnéztük, én kicsit rosszul lettem a melegtől a pulóveremben. Szerencsére az utolsó program, az Aranydomb, frissítőbb volt: ez egy mesterséges kupacra épített, aranymozaikkal borított stupa, amit virágos bokrok, vízesésben fürdő Földanyák, szerzetesforma kertitörpék és szárnyaslábú nőalakok kellemesítettek. A szentély Buddha-hamvakat őriz, bár azt persze nem lehet látni. Meg lehet viszont kongatni a gongokat (minél hangosabban vered, annál több szerencsét hoz) és megtekinthetők a buddha-szobrocskák, amikre a hívők leheletnyi aranylemezkéket ragasztanak, remélve, hogy Buddha meggyógyítja azt a testrészüket, amelyikre a lemezt nyomták. 

Ezek aztán különlegesen szép látványt nyújtanak, ahogy a szobrok körül libegnek a szélben. Hazafelé megint bekerültünk a csúcsforgalomba, ezért másfél óra volt, mire elvánszorogtunk a hotelig, de még nem rogytunk össze: feltétlenül meg akartuk tekinteni ugyanis a Cabbages & Condoms éttermet. A név onnan, hogy a tulaj kezdte anno elsőként népszerűsíteni a fogamzásgátlást Thaiföldön. Az étterem mestersége címere: a színes lámpák mellett kotonokból épített szobrok, óvszerlufik és egyéb gumiszuvenírek hangulatosítják az enteriőrt. Az amúgy diszkrét és királyfélő thai népség fővárosában váratlan meglepetésként hatott a lényegretörő dekoráció: emlékezetes befejezése volt a napnak.

Meet me in Bangkok

Épp amikor harmadjára próbáltam pozíciót változtatni, hogy a kényelmes fekvés illúzióját keltsem a bangkoki reptér fémszékein, miközben mellettem egy hölgy a hajcsavaróit tekerte be, megjött a várva várt sms: apám is épségben landolt, hamarosan találkozunk! Mikor előkerült, elindultunk a hotel felé, ami számomra maga volt a luxus netovábbja: meleg víz, wifi, légkondi, miniszappan és sehol egy csótány. Sokáig mégse maradtunk: miután kiörültem magam, elmentünk sétálni, utcai árusok között szlalomozva nem létező járdákon és átláthatatlan kereszteződésekben a hotel környékén. Este messzebbre merészkedtünk: felfedezői kíváncsiságtól hajtva a helyi Chinatownba mentünk vacsorázni. 

Az izgalmakat fokozandó tuk-tukba (motoros bringóhintóra hajazó közlekedési eszköz) szálltunk taxi helyett. Bepréselődtünk a vászontető alá, és a tuk-tuk kilőtt a forgalomba. Ha volt is rajta indexlámpa, a sofőr biztos nem használta, kiszámíthatatlan gázfröccsökkel ugrált sávról sávra. Ijesztő hatékonysága ellenére is lépésben haladtunk a két-három perces piros lámpákkal és energetikusan hadonászó rendőrökkel hiábavalóan szabályozni próbált esti csúcsforgalomban. Thaiföld autóparkjának 70%-a bangkoki rendszámot visel; a forgalomból úgy tűnt, mindet használják is, és néhányan vidékről is feljöttek. Az egyetlen hatékony közlekedési eszköz ebben a városban a motor; motortaxik is vannak, de azt nem vállaltuk be. Inkább ültünk a tuk-tukban, nézelődtünk és nyeltük a kipufógázt közvetlen közelről, míg végre megérkeztünk a kínai negyedbe. 

Megérte a szénmonoxid-bevitelt: igazi pezsgő, zsúfolt, zajos, színes-szagos ázsiai belvárosba kerültünk. A járdát elfoglalták az éttermek és a boltok, a leállósávot pedig az utcai árusok. Akinek bírja a gyomra a magas kosztartalmú ételeket, vehetett gránátalmát, mangót, jackfruitot, grillezett halat, bébipolipot, rántott csirkét, tán még kutyahúst is a gurulós kocsikról. A közértek is vad választékot kínáltak: szárítotthal-ropi, aszalt tamarind, algachips és egyéb, azonosíthatatlan csemegék. A várható bélbetegségek kúrálására rengeteg patika kínálgatott teákat, szárított virágot és terméseket, haranggyümölcsöt, gombákat, patkányfarkat. Miután kinézelődtük magunkat, beültünk egy higiénikusnak látszó kínai étterembe és elvesztünk a furcsa kínálatban. Apám végül maradt a biztonságos rántottcsirkénél, de én megkóstoltam a madárfészek-levest, a párolt fafülgombát, a rákollót és a tápiókát. A legizgalmasabbnak a leves hangzott - elvileg madárnyálból készült fészket oldanak fel a főzővízben - de az eredmény tisztára olyan volt, mint egy enyhén aszpikos csirkeaprólék-leves. Egy illúzió halála.