Egy kentaur délutánja

A második hét vége felé egy különösen hosszú tereplovaglás után, amit annak ellenére sikerült egy darabban teljesítenem, hogy elég sok lejtmenetet és előrejelzés nélküli vágtázást tartalmazott, Liz meglepett azzal, hogy jutalmul másnap elmehetek egyedül. Korábban még sosem lovagoltam ki egyedül és bár tisztában voltam a megtiszteltetés mértékével, azért kicsit meg is szeppentem. Szerencsére addigra összebarátkoztam a lovacskámmal, és sejtettem, hogy Liz inkább benne bízik, mint bennem. Tuscany egy csodaszép, tapasztalt 13 éves gesztenyepej paripa, aki semmitől nem ijedt meg, se zúgó traktoroktól, se rohangászó tehenektől, se ostoba turistáktól, akik átugratják vele a felszállóemelvényt. Ráadásul kedves volt hozzám: nem kötekedett, amikor bizonytalanul irányítottam, inkább kitalálta, mi lenne a feladat és megcsinálta magától (a rossznyelvek szerint azért volt ilyen készséges, mert velem szinte nyaralt: korábban egy 110 kilós hölgy lovagolta). Egyszóval Liz úgy döntött, hogy bölcs és nyugodt Tuscany segítségével hebrencs Szilvia túl fogja élni a vadont, menjünk hát. Én ebben nem voltam olyan biztos, eléggé izgultam is, de azért másnap délután mégis nekiindultam. 

Tuscany tényleg nagyon jól viselkedett: ugyan látszott rajta, nem nagyon érti, mit kódorgunk kissé céltalanul fel s alá, de nem tiltakozott. Bejártuk a patakmedret, átugrottunk egy kapun, még kicsit vágtáztunk is, aztán jutalmul elvittem egy legelőre, ahol kedvére uzsonnázhatott, amíg én a kilátást fényképeztem. Vacsoraidőben diadalittas Kolombuszként tértem meg, és annak ellenére, hogy ez objektíve nézve egy csekély veszélyértékű kirándulás lehetett, ennek teljesítésére voltam a legbüszkébb. 

Lóból is megárt a sokk

Miután megismertem Lizt, már sejtettem, hogy nem fogok lazsálni ebben a két hétben. Így is lett, a napi 2x2 óra lovaglás és másfél óra csutakolás meg fel-le nyergelés után minden este hullafáradtan rogytam a paplanos ágyikómba, és annak ellenére rögtön elaludtam, hogy a gyatrán szigetelő ablakok résein ujjnyi molylepkék másztak a szobámba, hogy aztán hangosan zörögve repkedjenek reggelig. Valószínűleg a szomszéd réten legelő bocik is bejöhettek volna, akkor sem ébredek fel (akkora ablakrésen be is fértek volna). Ha a szigetelés nem is erősségük az új-zélandiaknak, a lovaglás annál inkább: Liz nagyon profi órákat tartott, ha pedig nem győztem levegővel, kedvesen érdeklődött, hogy akkor most nyaralni jöttem vagy lovagolni. Négyféle kardioedzés volt, ezeket váltogattuk: díjlovaglás, díjugratás, cross-country és terep. 

A díjlovaglás, másik nevén dresszázs a precízióról szól: tudod-e a lovat egy adott ponton (és nem fél méterrrel később) beugratni vágtába, tudsz-e 10,15, 20 méter átmérőjű kört lovagolni, hátrafelé menni, kígyóvonalban ügetni, hátralépés nélkül helyben megfordulni stb. Ez nem túl félelmetes vagy látványos, de ez követeli a legtöbb izommunkát és összeszedettséget. A díjugratás már mókásabb, ez az, amikor színes rudak fölött kell átkergetni a lovat, itt már van akció. Mégsem ez a leglátványosabb, hanem a cross-country, ami gyakorlatilag ugratás terepen (tehát kerítések, farönkök, patak, egyebek fölött). A sima tereplovaglás nyugisabb, olyankor csak megy a ló hegynek-völgynek, lehet nézelődni, hullámzó fűben vágtázni és egyéb giccselemekel mulatni. Mindegyiket élveztem, és ahogy gyűjtöttem a horzsolásokat és kék foltokat, a lovaglási skilljeim is javultak. Egyre több feladatban tudtam részt venni, és amíg az első nap csak pislogtam, ahogy a többiek átugrattak az akadályokon, nemsokára azon kaptam magam, hogy én is repkedek át a kerítések fölött. 

Persze voltak nehézségek; a legviccesebb talán az utolsó előtti díjugratós óra volt. Három kb hatvancentis akadályon kellett átugratni, nem voltak nagyok, de elég éles szögben kellett fordulni közöttük. Egy ügyes lovas ilyenkor kiszámolja az útvonalat, és már az akadály előtt azt nézi, hogy utána merre fog menni. Szilvike persze nem ez a kategória: Szilvike nekirohan, sisakja a szemében, karja-lába szanaszét, és csak az akadály után jön rá, hogy khm, a lóraszálláshoz használatos emelvény (kb 80 cm magas és 60 széles) pont előtte van. Kikerülni elég nehéz lenne, közel van, ló vágtázik, most ugorjam át? Mire ezt végiggondoltam, a ló is arra a következtetésre jutott, hogy itt leginkább ugrani lehet, és ugrott is, nem kicsit. Ahogy földet ért, én persze elszálltam, mint annak a rendje, így jár, aki túl nagyot mer álmodni. Szerencsére a lovacskámnak semmi baja nem lett,  és az biztos, hogy gondoskodtam a csapat aznapi szórakozásáról - kár, hogy én nem láttam. 

Csendes éj 200 decibellel

Egyik este épp a csontjaimat fájlaltam az egész napos lovaglás után, amikor Cayla izgatottan bekopogott, hogy van-e kedvem megnézni a Christmas Light-ot. Mit tudtam én, mi az és hol van, de miért is ne? Úgy képzeltem, hogy a szomszéd városkába megyünk ahol majd a polgármester vagy a TSZ elnök felkapcsolja az égőket a főtéren. Egyszer már jártunk ott, akkor napvilágnál, amikor Caylának kerestünk túrazoknit: a város méreteiről talán jó képet ad, hogy nem volt egy ruhabolt sem, és zoknit sehol nem árultak (végül a hitközségi secondhandben kaptunk egy párat ingyen). Ennek fényében joggal gondoltam, hogy a karácsonyi lámpagyújtás is szolid kisvárosi esemény lesz. Tévedtem, nem a városba mentünk, és szó sem volt ünnepélyes gyertyagyújtásról: a semmi közepén parkoltunk le valahol Christchurch mellett. Üres volt a táj, de a sövényfalak mögött árulkodó diszkófények pásztázták az eget. Először azt hittem, vurstliba tévedtünk, de nem: a bejáratnál a felirat büszkén hirdette, hogy a Christmas Wonderlandben járunk. Beljebb teljes fény- és hangerővel vágott fejbe a culture shock. A néhány négyzetméteres alapterületű installációk annyi kivilágított, motorizált és csillámló karácsonyi giccsdíszt tartalmaztak, mint az összes osztrák tartomány együttvéve. Nem tudtam, hova nézzek: a kéménybe szorult rénszarvasokra, a bálnán lovagló Mikulásra, a tehén alakú karácsonyi égőkre vagy a pingvinekkel hancúrozó piros sálas csirkékre. Az ájtatünnepi cukiságbazár fölött megszámlálhatatlan karácsonyfa színes égődíszei lüktettek a hangszórókból dübörgő metálzene ütemére, érdekes kontrasztot alkotva az alant munkálkodó Mikulásokkal. A kijáratnál az értelmi szerző és tulaj farmer elárulta, hogy a fény- és lézershow a neten is megtekinthető, így megosztanám, Merry Kiwi Christmas to everyone!

A farm, ahol élünk

Megérkeztem hát Far Far Away-be, ahol a kismalac, az üveghegy és társai tartózkodnak és a kiwik a fejükön állnak. Lovaglási kísérletem helyszíne 12 órára van a GMT-től és 17,000 km-re Budapesttől, vagyis otthonról nézve valóban az Isten háta mögött helyezkedik el. Maga a lovarda még helyi viszonylatban is elszigetelt, Christchurchtől 80 km-re fekszik szép zöld hegyek-völgyek-lankák között. Kowhai Farmnak hívják, mivel az alapító nagyszülők negyven éve kezdték a businesst egy lovas vendégházzal egy kowhai fa (spéci kiwi akácfa) tövében. 

A farm azóta is családi vállalkozás, bár szépen kinőtte magát: 90 lovat tartanak, és nem csak a régió összes pónifan kisgyereke jár ide, hanem sok japán és amerikai turista is. Ahogy átautóztunk a birtokon, futólag megpillantottam a legelésző lovakat és az ugrató- meg  a díjlovagló arénát; kezdett úgy festeni, hogy jó helyre jöttem. Chris, akivel korábban leveleztem és aki behozott a reptérről, megmutatta a szobámat: nagy ágy sok puha paplannal, hatalmas, a mezőre és a lovakra néző ablakok és egy óriási bokor futórózsa az ajtó mellett. 

Megállapítottam, hogy valami kifürkészhetetlen okból a helyi VIP suite-ot kaptam, aztán követtem Christ az ebédlőbe, ahol bemutatott a többieknek. Nem voltak sokan, csak a család és három lány, mert épp lement a hétvégi vendégáradat. Chris felesége, Becky egy farmerlány kiadású Cameron Diaznak bizonyult, a két gyerekük ennek megfelelően szőke és nagyon kékszemű (gyerekszerető nőtársaim biztos gügyögő üzemmódba váltottak volna). Cayla, a nagyon kedves kanadai lovász-segéderő lány, két kiwi tinédzser és Pepper, egy öreg labrador egészítették ki a csapatot. 

Azonban a grand finálé még hátra volt: épp megvacsoráztunk, amikor megérkezett a főnökasszony. Bár közel jár a hetvenhez, nem hiszem, hogy valaha valaki "Granny"-nek merte volna szólítani a McGalagony-szerű hölgyet, aki azonnal uralta a helyiséget, amint belépett. A Kowhai Farm úrnője vesébe látó tekintetével engem is azonnal felmért, de nem fecsérelte az idejét udvarias smalltalkra. Az a típus volt, aki három dolgot csinál egyszerre, miközben semmi nem kerüli el a figyelmét, finoman ironikus kritikája előtt pedig gyenge nádszálakként hajolt meg az egész udvartartás. Ámulattal vegyes érdeklődéssel figyeltem félelmetes hatékonyságát és rögtön a bűvkörébe kerültem. Az elkövetkező két hétben nekem is ő parancsolt, de nem bántam. Aki ismer, sejtheti, hogy inkább csodáltam elegánsan cinikus humorát, kimeríthetetlen tudását és maximalizmusát: jobb tanárt nem is kívánhattam volna. Megint csak jó szerencse kísért és jó helyre kerültem: már csak annyi dolgom volt, hogy bírjam izomzattal.

Deltavidék

Már egyszer találkoztunk a Mekong folyóval, Laoszban hajóztunk rajta a felső szakaszon, most megnéztük a másik végét. Saigontól nem messze ömlik 9 ágra bomolva a dél-kínai tengerbe, ezért Kilenc Sárkány torkolatnak is hívják (a vietnamiak se vacakolnak sokat, itt mindent sárkányokról neveznek el). A delta területe természetesen óriási, az egyes ágak több km szélesek is lehetnek, ezért a mi programunk csupán egy kis területre szorítkozott, ahol a vízen egy úszó nagybani piacot, a szárazföldön pedig különböző őstermelőket lehetett meglátogatni. 

A piac itt tulajdonképp mindenhonnan összeverődött bárkákat jelent: a tulajdonosok reggel 6 felé indulnak a falujukból (azért ilyen "későn", mert már van motor és nem kell evezni) és akkor mennek haza, ha mindent eladtak. Ki-ki az orrba kiakasztott termékmintával jelzi, hogy mit árul, ezektől eltekintve a hajók egyforma traktormotorral hajtott fabárkák, az orrukra pedig szemeket festenek, hogy elriasszák a krokodilokat (holott már évekkel ezelőtt elriadt az összes, golyó által). A hajósok közül sokan állítólag egész évben a vízen vannak, csak újévkor van egy szabadnapjuk, mint Bolygó Hollandinak, amit a családjukkal tölthetnek. Ehhez képest a víz mellett lakó szárazföldi patkányok élete rózsásnak tűnhet, noha nem az. Árvízzel ugyan nem kell küzdeniük, de például meginni nem tudják a sárbarna folyóvizet (viszont abban kell fürödni meg mosni, pedig nincs szennyvízelvezetés). 

Sosem találtam volna ki, de esővizet isznak, amit a monszunidőszakban gyűjtenek be és hatalmas agyagkorsókban tárolják egész évben. Csekély vigasz, hogy csak akkor kezdik gyűjteni a vizet, amikor az első néhány zápor már lemosta a tetőt... Ezután az itallap után a koszt királyinak tűnik, pedig csak gyümölcs és rizs, ez utóbbi minden formában: rizslepény, rizspapír, pattogatott rizs, karamellás rizskeksz, rizspálinka. Ezeket meg lehetett kóstolni a folyóparton sétálva, úgy osztják, mint a Tesco áruházban az újfajta sajtos krékert a standokról, csak ez valószínűleg nem KERMI által bevizsgált. A helyiek végtelenül kedvesen kínálgatják a portékájukat, majdnem sajnáltuk, hogy nem volt szükségünk legyezőre, kókuszdióból készült táskára vagy hímzett férfiingre. Cserébe mindent megkóstoltunk, amit ránktukmáltak, remélve, hogy este vacsorázni megyünk majd és nem gyomormosásra. Visszafelé autózva (szédítő 80 km/h-val az autópályán), ismét és nem utoljára azon filozofáltunk, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy olyan országba szülessen az ember, ahol iható a csapvíz - egyáltalán, van csap. Kontrasztos élmény volt megérkezni a hotelba este, ahol szólt a Stilenacht és a személyzet karácsonyfát díszített a hallban. Good bye, Vietnam, good morning, Santa Claus! 

Játsszunk katonásdit: enyém a tank, tiéd a csúzli

Cu Chi falu és környéke, ahová másnap ellátogattunk, a vietkong ellenállás egyik leghíresebb központja. Alig 40 km-re van Saigontól, a déli erők fellegvárától, de 20 éven át kitartott. A siker titka, hogy az ellenállók egy 120 km hosszú alagútrendszerben rejtőztek, innen indítva gerillatámadásokat a dél-vietnami és az amerikai csapatok ellen. A bejáratok gondosan álcázták, a 100x60 cm-es járatokban pedig az apró vietnamiak is csak kúszva tudtak közlekedni. Ha mégis bejutott volna az ellenség, szennylével fertőzött bambuszkarókra, mérgeskígyókra és még mérgesebb, elszánt vietkongokra számíthatott. A fegyvereket vagy az amerikaiktól lopták, vagy helyben fabrikálták: a kétségbeesés kőkorszaki, de ravasz és kegyetlen eszközöket szült, amik arra voltak kifejlesztve, hogy csak megsebesítsék, de ne öljék meg az ellenséget, így további erőforrásokat foglalva le a gyógyításra. A végtagok felhasítására, eltörésére vagy épp felületes kibelezésre specializált csapdák mind megtekinthetők egy parkosított dzsungelkertben Cu Chi mellett, ide vitt minket az idegenvezető. A jól ápolt emlékhely szofthorror Disneyland-hangulatú: jókat lehet borzongani a szögekkel kivert csapdákat látva, de azért vigyáznak a turisták mimózalelkére és inkább a hősiességet, a hazaszeretetet és a bajtársiasságot domborítják a borzalmak helyett. Takaros szoborcsoportok illusztrálják a vietkong háborús mindennapokat: hogyan gyártottak gumiabroncsból cipőket és bombamaradványokból kézigránátot; hogyan főztek a föld alatt maniókagyökeret ebédre; miként ásták kézzel és kéziásóval az alagutakat; hol tartották a bajtársi-elvtársi gyűléseket (ahol azért mindenki eltakarta az arcát). Megtekintettük a kommunista háborús propagandafilmet is, amelynek tanúsága szerint a helyiek egész addig békésen termesztgették a gyümölcsöt, amíg egy nap fel nem bukkantak az amerikaiak és le nem bombázták a papayát a fáról; ekkor a nép, persze jogosan, kaszát-kapát-mérgeskígyót ragadott, hogy megvédje otthonát a behatolók ellen. 

Propaganda és kommunisták ide vagy oda, nehéz megindokolni, mit kerestek itt tulajdonképp a GI Joe-k. Nyugaton azt tanítják, hogy a demokratikus világot védték a vörösöktől (miként most védik az iszlámtól). Közelebbről nézve inkább úgy látszik, hogy játszótérnek használták, ahol kipróbálhatták kedvenc fegyvereiket: MI16-os géppuskát, Patton tankot, napalmot, B-52eseket, gyomirtókat. Persze ez nyilván nem az odavezérelt 18 évesek ötlete volt, az amerikai és francia kormányok egyezkedtek a dél-vietnami vezetőkkel. Mindeközben a harctéren mindenki rosszul járt, nemzetiségétől függetlenül. És persze a vietnamiak jártak sokkal rosszabbul, hiszen a civilek is bevonódtak, sőt: kifejezett célja volt az amerikaiaknak a vietnami gazdaság megsemmisítése ("we will bomb them back into the stone age" mondta kedvesen az egyik vezérkari tiszt). A bombázások és mészárlások valósághű képeit a Cu Chi-i Disneylandben nem lehet látni, ehhez a War Remnants Museum-ba kell menni Saigonba. Minket érdekelt, így elmentünk, bár figyelmeztettek, hogy "it is not for the faint-hearted". 

Itt már tényleg nem sminkeltek: főleg fényképeket lehet látni, de az pont elég volt. A háborús mészárlásokról készült képek is borzalmasak, de még sokkolóbb volt számomra az Agent Orange nevű gyomirtó áldozatainak szentelt tárlat. A szétlocsolt 74 millió liter fenoxil alapú szer nyomán többezer nyomorék gyerek született; sokan most tinédzserek vagy az én korosztályom, csak épp nekik hiányzik mindkét lábuk, a szemeik vagy a fél arcuk. Kíváncsi vagyok, hálásak e, hogy Uncle John(son) megmentette őket a kommunizmustól. 

KRESZtürelmi zóna

Minden tiszteletem a véleményszabadságé, utólag mégis fura, hogy az utazási iroda "elbűvölő régi francia gyarmati városka"-ként jellemezte Saigont. A város - hivatalos nevén Ho Chi Minh city - lakosainak száma ugyanis kicsit több, mint egész Magyarországé, és annyi robogó furikázik benne, hogy négyes sorokban egymás mögé állítva elérnének Budapesttől Londonig. Persze ha felcsapom egyszer is a wikipédiát, rájöttem volna, hogy a romantikus leírás nyüzsgő iparvárost takar, de lustaságom megvédte az illúzióimat. Miután megérkeztünk és szembesültünk a város méreteivel, elindultunk sétálni, hátha mégis találunk egy ex-gyarmati városmagot. 

Már este volt, úgyhogy csak felfedeztünk kicsit a másnapi idegenvezetés előtt. A közlekedés még Hanoit is felülmúlta: itt soha senki nem ad előnyt senkinek, és a zebrák csak viccből vannak felfestve. Akinek szíve nem elég bátor begyalogolni a folyamatosan áramló forgalomba, remélve, hogy a motorosok majd kikerülik, az készüljön fel, hogy az úttestnek azon az oldalán öregszik meg, ahol született. A nyomoronc, lámpához és KRESZhez szokott európaiakat külön turistarendőrök kísérik át az úton, lollipopman-style: nem tenne jót az idegenforgalomnak, ha elhullanának. Hátrányos helyzetű fehér ember létünkre néhány tachikardiás átkelés után mégis sikerült bejutnunk a központba. 

Franciás belvárost végül nem leltünk, de belebotlottunk egy megmászható felhőkarcolóba. Fellifteztünk a nyíló lótusz ihlette épület skydeckjére, ahonnan futurisztikus kilátás nyílt a kivilágított Saigonra. Mint másnap kiderült, a város így volt a legszebb: madártávlatból, éjszaka. A világosban megtekintett turisztikai látványosságok, jelesen az ijesztően szocreál Reunification Palace, a koloniál Főposta és egy neogótikusnak nevezett, de (re-)reneszánsznak látszó templom, minden lelkesedésünk ellenére is a közepesen gyorsan felejthető kategóriába tartoztak. Az ezeréves Hanoi-val szemben Ho chi minh city alig 200 éves, így építészetében annyi a megtekintésre érdemes épület, mint egy átlag amerikai városban. Mégsem kellett stupák hiányában halálra shoppingolnom magam (bár azt is megpróbáltam): inkább bevetettük magunkat Vietnám háborús múltjába.