3,2,1 skydive!

Másfél éve dédelgetem a lökött ötletet, hogy egyszer még földet érés előtt szeretnék kiszállni egy repülőből. Mivel általában félresomfordálok, amikor mások a kamikáze-csúszda vagy a hullámvasút körül tömörülnek, mert nem szeretek zuhanni, a családom elég furán nézett rám, amikor egyszer csak bejelentkeztem egy 12,000 lábról induló szabadeséses ugrásra.  Én se tudom, mi ütött belém, de egyszer csak ott ültem a queenstowni skydive centrum irodájában, és írtam alá, hogy teljesen az én felelősségem, hogy erre vállalkoztam. Ezután vitt is sorstársaimmal együtt a kisbusz a város melletti mezőre, ahol a hangár állt. A cég elképesztően profi volt, minden nagyon olajozottan ment és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem sok idő maradt félni. Megérkezéskor rögtön tereltek befele a hangárba, és ránk adták az overallt, hevedert, sapkát és kesztyűt. Ezután megérkeztek a Tandem Masterek, vagyis akik kiugranak velünk/helyettünk a gépből. A legtöbbjük stílusosan ejtőernyővel ereszkedett közénk, az előző ugrásból. Itt csak olyanok dolgozhatnak, akik legalább ötezret ugrottak már, de a többség ennek a duplájánál tart, sőt olyan is van, aki már húszezernél jár. Rövid safety demo következett: eszerint nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fejet felszegve, lábat felemelve hason feküdjünk a levegőn, és  mosolyogjunk. Ahogy ezt tisztáztuk, indult is a gép. Nyolcan ültünk a padlón egymás ölében, három turista, három oktató és két fényképész. 

A tó meg a hegyek gyönyörűek voltak fentről a napsütésben, de nem élvezhettük sokáig a sétarepülést: ahogy felértünk 4000 méterre, az ajtóhoz legközelebb ülő instruktor a semmi szélére lavírozott a hozzáláncolt turistával és kivetette magát. Mi sem időztünk sokáig, Nick, az én oktatóm határozottan odalökdösött az ajtóhoz, én előírásosan felszegtem a fejem (addig se kellett lefele nézni), ő pedig meghintáztatott minket és ugrott is, mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben. Fantasztikus volt: egyáltalán nem éreztem, hogy zuhannék (pedig kétszázzal mentünk), inkább mintha lebegtünk volna, csak nagyon nehéz volt mozogni a süvítő szélben. 45 másodperc után elértük az 5000 lábat, ahol Nick kinyitotta az ernyőt (kinyílt!) és elkezdtünk spirálvonalban ereszkedni a reptér felé. Nézdegéltem a tájat, lóbáltam a lábam, örültem, hogy élek, bár a spirálzás ijesztőbb érzés volt, mint a szabadesés; kicsit olyan, mint a körhinta a vidámparkban, és pont annyira hányingeres. Leértünk, mielőtt bepánikolhattam volna, Nick talajt fogott, aztán engem is letett remegő lábaimra, és vége is volt. Repüléssel együtt 20 percig tartott az egész, és nem is volt nagyon félelmetes, talán mert nem tűnt valósnak. Ha nem lennének fényképek, lehet, azt hinném, álmodtam az egészet: mindesetre szép álom volt. 

Queenstown

A Mount Cook-tól  Queenstown felé a Kawarau Gorge-on át vezet az út. Lakókocsis turista ritkán örül a hegyi szerpentinnek, de itt mégse panaszkodtunk, talán mert leesett állal nehéz beszélni. Gyönyörű volt a táj, kopár csúcsú, zöld füves oldalú hegyek kétoldalt, középen pedig szürke kavicságyon rohant az égkék folyó, rózsaszín-lila virágoktól szegélyezve. A giccset csak egy-egy vízesés vagy legelésző őzek enyhítették. Queenstown maga egy hosszú, Z alakú tó partján fekszik, ide igyekeztünk a folyóval együtt. Ez a tó a Tekapo-val ellentétben sötétkék, és a hatalmas hegyek közvetlenül a vízből nőnek ki. A legenda szerint régen egy óriás aludt itt a mederben, de ez nyugtalanította a környéken élő maorikat, ezért egy éjjel rágyújtották az ágyát. Ahogy az óriás égett, a hó megolvadt a hegyeken, lefolyt és kialakította a tavat, meg kioltotta a tüzet. Szegény gigászunk harmadfokú égési sérülésein ez már nem segített, meghalt, de a szíve nem égett el, azóta is dobog a tó közepén, fura, 50 percenként változó árapályt okozva. Igaz kell legyen a történet, mert a vízszint tényleg óránként változik. 

Persze nem csak erre épül az idegenforgalom, télen síelni lehet, nyáron (ugyanazt a sífelvonót használva) bobozni, zipline-on csúszni, downhill biciklizni vagy bungee jumpingolni. Ez a két utóbbi verzió elég durva, de a bobot és a zipline-t (alias flying fox) kipróbáltuk. 2-3 méter magasan, fenyőfák között süvít a repülő róka: a kevésbé félős turisták megpróbálhatnak fejjel lefelé utazni vele. Nem ijesztő, de nem is könnyű: három próbálkozásból kétszer csak a hanyattfekvő "döglött teknős" pózig jutottunk. 

A hegyről leérve a sífelvonó aljában nem az Ausztriában megszokott hütte várja a turistákat, hanem egy Kiwicentrum, ahol meg lehet nézni élőben Új-Zéland nemzeti madarát. A kiwi egy röpképtelen, gombócforma madár hosszú csőrrel. Éjszaka közlekedik, rovarokat túr ki a talajból, mint egy hangyászsün, de bogyókat is eszik. Gyorsabban tud futni, mint az ember, cserébe szárnya annyi sincs, mint egy pingvinnek. Viszont van csontveleje, ez semelyik másik madárfajnak nincs, és félkilós tojásokat rak, ami rekord a testméretéhez képest. Mindehhez ráadásul a kiwik olyan mókásan sétálnak, mint a kultúréhes nénik a múzeumban; nem csoda, hogy az Új-Zélandiak a szívükbe fogadták őket. Mi is ellágyult szemekkel néztük a bogárlakomába merült, fontoskodva sürgölődő kiwit, aki viszont egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy 17 ezer km-t utaztunk a kedvéért. Egy idő után meg is unt minket és hátat fordított, jelezve, hogy az audenciának vége: vettük az adást, és távoztunk. Hamarosan a várost is ott kellett hagyni, noha Queenstown-ban még akármennyi időt el tudtam volna tölteni: gyönyörű tó, szép város, sok jóféle sör, vitorlások, futóösvény a víz partján - a világvége jobb helyen nem is találhatott volna. 

Heaven is a place on Earth

Rotoruából egy óra alatt átrepültünk a déli szigetre (már egész otthonosan mozgok a Christchurch-i reptéren), ahol átvettük a lakókocsit, aztán vártunk Mónira és Cathalra, hogy ők is befussanak Sydney-ből. A terv szerint 11 napot töltünk együtt, ami alatt két autóval furikázunk körbe: a miénk a nagyobb, összkomfortos, az övék inkább csak alvásra jó, de mindenki beteheti a sörét a mi hűtőnkbe. Amikor megjöttek, elindultunk az első állomás, a Lake Tekapo felé. Christchurch környéke sík, sok zöld mezővel és napsütéssel, a Lake Tekapo viszont gleccsertó a hegyek között. Egyre felhősebb és hűvösebb lett, ahogy mentünk felfele, de amikor odaértünk, a lemenő Nap pont áttört az esőfelhőkön, rózsaszín párát terítve a dombokra és szivárványt rajzolva az út fölé. 

Nem hittük volna, hogy ennél is lehet szebb, amíg meg nem láttuk a tavat. Tiszta kéken nyújtózott a havas hegyekig, a felénk eső partján pedig a fenyők és a nyírfák alatt kék-rózsaszín-fehér virágok egész erdeje borította a talajt. Szóhoz sem jutottunk, olyan gyönyörű volt, pedig ez még csak este volt, felhős időben; másnap reggel kisütött a Nap. A tó ciánkékre váltott, visszatükrözve az eget, körülötte pedig a zöldfüves domboldalon vadrózsa nyílt és annyi nyuszi ugrándozott mintha húsvét lenne, nem karácsony. Ilyen szépet elképzelni is nehéz. Futás közben megcsodáltam kora reggeli fényben, aztán amíg a többiek sétáltak, Orsi meg én elmentünk egy tónéző lovastúrára. A lovak békésen ballagtak velünk (kivéve Orsié, az ő lovának egyéni elképzelései voltak, de hugicám megregulázta), lehetett fényképezni a kacsákat, a hullámzó füvet, virágzó bokrokat, kék tavat (attól ilyen hihetetlenül kék, hogy a fény megtörik a vízben lebegő kőporon, ami a gleccserből olvadt a vízbe). 

Az idillt csak a túrára a szülei által elhurcolt, lovaktól rettegő  kislány időnkénti sikoltozása törte meg, miszerint ő moströgtön meghal (pedig még volt egy nap a világvágéig). Végül mégis mindannyian túléltünk, és a délutánt napozással-fürdéssel töltöttük (a tó 13-14 fokos, vagyis kicsit bele lehet menni). Estére átgurultunk a Mount Cook melletti táborhelyre (én vezettem! baloldalt, manuális váltóval, jobbkormányos lakókocsit!), ahol újabb szépséges naplemente várt ránk, ahogy a rózsaszín felhők átbuktak a Mount Cook csúcsán. Zárásként még megnéztük az Edmund Hillary múzeumot is (nem tudtam, hogy Hillary új-zélandi volt, se azt, hogy 2 méter magas), aztán gyönyörű napunkkal eltelve elvackoltunk a lakókocsiban.   

Őslények országa és Shrek mocsara

Yellowstone és Izland mellett Új-Zéland a világ harmadik nagy geotermikusan aktív régiója, Mordort sem véletlenül költöztették ide. Rotorua környékén egymást érik a gőzt köpő, kénköves nemzeti parkok (mindegyiknek megjegyezhetetlenül hosszú maori neve van), ezeket derítettük fel az elmúlt két napban, a lightostól haladva a hard core felé. Az elsőről, Waimangu-ról nekem még a Virágzó Völgy jutott eszembe: sok-sok páfrány, virágzó manukabokrok, rózsaszín mályva és aranysárga akác nőtték be a völgyet és a szépen kéklő tavacskák partját. A meglepő az volt, hogy a kékellő tengerszemek enyhén gőzölögtek, és közelebb menve az is látszódott, hogy finoman bugyborékolnak, a parti iszapra pedig kirakódott a kénes só. Mégsem a tipikus erdei tisztás... A víz ráadásul letális Széchenyi-fürdő szagot is árasztott, még nagyobbá téve a kontrasztot a virágzó erdővel. Az egyik percben az ember egy normális erdei úton sétál, zümmögnek a méhek, majd a következő kanyarban elborítja a kénköves köd, és az út melletti sziklákon meggrillezhetné a steaket vacsorára (lehet, ezért hagyományos maori étel a kövön sütött hús?). 

A virágzó "szoft" gejzírpark után következett a level 2, a Waiotapu National Park. Itt már sárgára és rozsdabarnára színeződött sziklák, sőt, rozsdaszín mohával borított fenyők uralják a parkot virágok helyett, a tavak pedig vulkáni hamutól feketék vagy kéntől rikító sárgák. A fő látványosság itt azonban mégsem a füstölgő talaj, a sarat pöfögő katlanok, vagy a 80 fokos vízesés, hanem Lady Knox őkisasszonysága, a környék legnagyobb gejzíre. Mivel magától kissé szeleburdi a hölgy, nem olyan pontosan tör ki, mint az Old Faithful, a turisták kedvéért megrendszabályozták, minden napra egy kitörést időzítve. A kitörés katalizálása egyszerű és nagyszerű (még a környékre fakitermelési munkára rendelt fegyencek kísérletezték ki száz éve): szappant kell dobni a kráterbe. Így a kétkamrás gejzír felső felében lévő 90 fokos víz felbuborékosodik, csökken a nyomása, és az alatta lévő 170 fokos ki tud emelkedni - nyáron 10-15, esős évszakokban akár 20 méter magasra. 

A napi fizikalecke után még eggyel közelebb merészkedtünk a kénköves pokolhoz, szó szerint: következő állomásunk maga a Hell's Gate volt. A vonzó nevet G B Shaw adta utunk harmadik parkjának. A maorik eredetileg Hurutini hercegnőről nevezték el, aki bevetette magát az egyik kráterbe, mert a férje nem volt vele elég tisztelettudó (furi Új-Zélandi prefeminista mozgalom lehetett). Nem szép halál, mivel a tavak többségében fekete sár bugyog, Shrek és Fiona valami hasonló helyen lehettek nászúton. Orsival mi is kipróbáltuk a sárfürdőt, persze nem a halálos verziót: a túra végén bele lehetett ülni egy iszapos és/vagy egy kénes medencébe a helyi open-air spa-ban (csak annyira volt spa, mint egy cserkésztábori zuhanyzó, de a sár volt az igazi lényeg). Csúszós-iszapos-szagos vízben fürdeni elég dagonyázós élmény, de állítólag nagyon egészséges. Számunkra az egyetlen érzékelhető hatása az volt, hogy Orsinak megfeketedtek a fülbevalói.

Családegyesítési program

Kedvenc hugicámat akkor láttam utoljára, amikor betolták Pesten a térdsebészet műtőjébe, apámat pedig amikor felszállt a hazafelé tartó gépre a saigoni reptéren. Most egyszerre csak ott vártak rám mindketten, amikor kiszálltam a liftből egy random aucklandi hotelben, far, far away. Nekik 36 órát kellett repülni, nekem csak egyet, vagyis ők sokkal gyűröttebbek voltak, amikor másnap elindultunk lelkesen hadaró idegenvezetőnkkel felfedezni a várost. Auckland másfél millió lakosa ötször annyi négyzetkilométeren terpeszkedik, mint a kétmillió budapesti - itt csak az nem lakik kertes házban, akinek agorafóbiája van. Ettől a város kellemes lakókörnyezet, de nézegetni nincs mit rajta, hacsak valaki nem érdeklődik különösen a 20. századi angolszász kertvárosi építészet iránt. Noha semmi sem lehetetlen, én még nem találkoztam turistával, aki erre izgult volna. Mi is inkább a tengerpart felé vettük az irányt, ami sziklákkal, szörfösökkel és őserdővel kecsegtetett. Jól  választottunk: a parti út pálmák, páfrányok és óriásfenyők között kanyargott (elég élesen, és a rossz oldalon, de ettől igyekeztünk eltekinteni), szépséges kilátással a fekete homokos öblökre. 

A mi úticélunk a Piha Beach volt, egy széles, kétkaréjos öböl, közepén a Lion's Rock nevű sziklával, amire fel is lehetett mászni, kilátás végett. Másztunk, fényképeztünk; december lévén nyári virágpompában állt a tengerpart és nyüzsögtek a szörfösök a meleg - értsd 17 fokos - tengerben. Miután kimulattuk magunkat, visszaautóztunk a városba megnézni a maori múzeumot. Az idegenvezetőnk teljesen odavolt, hogy a parton mászkálás miatt lecsúsztunk a maori néptáncbemutatóról. Mi nem bántuk annyira, különösen, mivel apámban még élénken éltek a Vietnámban elszenvedett népzenei élmények. Inkább megcsodáltuk a különleges fa- jáde és csontfaragványokat, amik nagyrészt kagylószemű, kinyújtott nyelvű harcosokat ábrázoltak. Ezután utolsó állomásként felmásztunk a Mount Victoria nevű kialudt vulkánra az öböl bejáratánál, amit a kiwi kormány a második világháború alatt titkos erődítménnyé alakított, hogy legyen honnan ágyúzni, ha betörnének a szovjetek. Az ágyúkat már leszerelték, csak a 360 fokos kilátás maradt az öböl vitorlásaira és vicces mérgesgomba alakú szellőzők. Auckland és környéke végül nagyon kellemesnek bizonyult, annak ellenére, hogy mindenki élénken bizonygatta, milyen ronda, de holnap azért autózunk tovább Rotorua felé. 

Egy kentaur délutánja

A második hét vége felé egy különösen hosszú tereplovaglás után, amit annak ellenére sikerült egy darabban teljesítenem, hogy elég sok lejtmenetet és előrejelzés nélküli vágtázást tartalmazott, Liz meglepett azzal, hogy jutalmul másnap elmehetek egyedül. Korábban még sosem lovagoltam ki egyedül és bár tisztában voltam a megtiszteltetés mértékével, azért kicsit meg is szeppentem. Szerencsére addigra összebarátkoztam a lovacskámmal, és sejtettem, hogy Liz inkább benne bízik, mint bennem. Tuscany egy csodaszép, tapasztalt 13 éves gesztenyepej paripa, aki semmitől nem ijedt meg, se zúgó traktoroktól, se rohangászó tehenektől, se ostoba turistáktól, akik átugratják vele a felszállóemelvényt. Ráadásul kedves volt hozzám: nem kötekedett, amikor bizonytalanul irányítottam, inkább kitalálta, mi lenne a feladat és megcsinálta magától (a rossznyelvek szerint azért volt ilyen készséges, mert velem szinte nyaralt: korábban egy 110 kilós hölgy lovagolta). Egyszóval Liz úgy döntött, hogy bölcs és nyugodt Tuscany segítségével hebrencs Szilvia túl fogja élni a vadont, menjünk hát. Én ebben nem voltam olyan biztos, eléggé izgultam is, de azért másnap délután mégis nekiindultam. 

Tuscany tényleg nagyon jól viselkedett: ugyan látszott rajta, nem nagyon érti, mit kódorgunk kissé céltalanul fel s alá, de nem tiltakozott. Bejártuk a patakmedret, átugrottunk egy kapun, még kicsit vágtáztunk is, aztán jutalmul elvittem egy legelőre, ahol kedvére uzsonnázhatott, amíg én a kilátást fényképeztem. Vacsoraidőben diadalittas Kolombuszként tértem meg, és annak ellenére, hogy ez objektíve nézve egy csekély veszélyértékű kirándulás lehetett, ennek teljesítésére voltam a legbüszkébb. 

Lóból is megárt a sokk

Miután megismertem Lizt, már sejtettem, hogy nem fogok lazsálni ebben a két hétben. Így is lett, a napi 2x2 óra lovaglás és másfél óra csutakolás meg fel-le nyergelés után minden este hullafáradtan rogytam a paplanos ágyikómba, és annak ellenére rögtön elaludtam, hogy a gyatrán szigetelő ablakok résein ujjnyi molylepkék másztak a szobámba, hogy aztán hangosan zörögve repkedjenek reggelig. Valószínűleg a szomszéd réten legelő bocik is bejöhettek volna, akkor sem ébredek fel (akkora ablakrésen be is fértek volna). Ha a szigetelés nem is erősségük az új-zélandiaknak, a lovaglás annál inkább: Liz nagyon profi órákat tartott, ha pedig nem győztem levegővel, kedvesen érdeklődött, hogy akkor most nyaralni jöttem vagy lovagolni. Négyféle kardioedzés volt, ezeket váltogattuk: díjlovaglás, díjugratás, cross-country és terep. 

A díjlovaglás, másik nevén dresszázs a precízióról szól: tudod-e a lovat egy adott ponton (és nem fél méterrrel később) beugratni vágtába, tudsz-e 10,15, 20 méter átmérőjű kört lovagolni, hátrafelé menni, kígyóvonalban ügetni, hátralépés nélkül helyben megfordulni stb. Ez nem túl félelmetes vagy látványos, de ez követeli a legtöbb izommunkát és összeszedettséget. A díjugratás már mókásabb, ez az, amikor színes rudak fölött kell átkergetni a lovat, itt már van akció. Mégsem ez a leglátványosabb, hanem a cross-country, ami gyakorlatilag ugratás terepen (tehát kerítések, farönkök, patak, egyebek fölött). A sima tereplovaglás nyugisabb, olyankor csak megy a ló hegynek-völgynek, lehet nézelődni, hullámzó fűben vágtázni és egyéb giccselemekel mulatni. Mindegyiket élveztem, és ahogy gyűjtöttem a horzsolásokat és kék foltokat, a lovaglási skilljeim is javultak. Egyre több feladatban tudtam részt venni, és amíg az első nap csak pislogtam, ahogy a többiek átugrattak az akadályokon, nemsokára azon kaptam magam, hogy én is repkedek át a kerítések fölött. 

Persze voltak nehézségek; a legviccesebb talán az utolsó előtti díjugratós óra volt. Három kb hatvancentis akadályon kellett átugratni, nem voltak nagyok, de elég éles szögben kellett fordulni közöttük. Egy ügyes lovas ilyenkor kiszámolja az útvonalat, és már az akadály előtt azt nézi, hogy utána merre fog menni. Szilvike persze nem ez a kategória: Szilvike nekirohan, sisakja a szemében, karja-lába szanaszét, és csak az akadály után jön rá, hogy khm, a lóraszálláshoz használatos emelvény (kb 80 cm magas és 60 széles) pont előtte van. Kikerülni elég nehéz lenne, közel van, ló vágtázik, most ugorjam át? Mire ezt végiggondoltam, a ló is arra a következtetésre jutott, hogy itt leginkább ugrani lehet, és ugrott is, nem kicsit. Ahogy földet ért, én persze elszálltam, mint annak a rendje, így jár, aki túl nagyot mer álmodni. Szerencsére a lovacskámnak semmi baja nem lett,  és az biztos, hogy gondoskodtam a csapat aznapi szórakozásáról - kár, hogy én nem láttam.