Lazy day

Ma későn keltem, nem siettünk sehova, a következő város, Dingboche, csak pár órás sétára volt. Különben sem siettem kimászni az ágyból, a vastag pokrócnak hála nagyon jól aludtam. Szép kényelmesen reggeliztünk, ma kipróbáltam a "tibeti kenyeret" ami leginkább egy nem zsíros lángosra hasonlít. Összességében a nepáli ételek finomak, de nem túl sokfélék, és egyre feljebb a hegyen nyilván egyre szűkebb a kínálat. Tészta van, és rizs, ez az alap: ezeket lehet enni répával, káposztával, krumplival, néha borsóval, és spenóttal is. A kedvenc leveseim a noodle soup (mint az otthoni zacskós, szerintem ez is zacskós) és a sherpa stew, amiben a tészta és a zöldségek mellett krumpli is van. Főételnek van chow mein (ez mindig akkora adag, hogy nem tudom megenni), ebben a sült tészta mellett zöldség van, sült tojás és esetleg hús. Húst amúgy nem ajánlott enni, mert a völgyből hozzák: minél messzebb vagy a hegyen, annál hosszabb a szállítási idő, és a hordárok nem hűtőszekrényben cipelik a hátukon, csak á la nature, nejlonzacsiban. Ha a tésztát megunná az ember, lehet sült rizst is enni, vagy a másik kedvencemet, a nepáli tálat, ami főtt rizs zöldségcurryvel, lencselevessel és savanyított csípős zöldségekkel. Itt véget is ér a felsorolás, legalább is ami a hegyi kosztot illeti. A reggeli lángos után elindultunk Dingboche felé. Gyönyörűen sütött a nap, virágok voltak mindenfelé, lent a völgyben a folyó kanyargott. Folyton megálltam fényképezni meg kimászni, felmászni, lemászni különböző érdekes sziklákra. Még az andalgós tempóval is jóval ebéd előtt érkeztünk Dingbochéba, ezért csak ejtőztünk a napon a hotel előtt. Miután magamhoz vettem a mai adag noodle soupot, megmásztuk a szomszéd dombot, hogy megnézzük, merre vezet holnap az út. Amikor a felhők eltakarták a napot, mint minden délután, lejöttünk és elkövettem mai hőstettemet: hajat mostam. Otthon ez nem kihívás, de ittt az udvaron, a hideg vizet vödörből öntve a fejemre máris érdekesebb. Szerencsére ma estére két pokrócom is van.

Búcsú a civilizációtól

Ha azt hittem volna, hogy fűtetlen szobában aludni és közös csapnál mosakodni már a civilizáció vége, ma kezdem megtanulni, hogy a Himalája még csak most keményít be. Szokásos gyönyörű reggelre ébredtem Namcheban, az előző napi luxus után remek hangulatban: wifihez és forró zuhanyhoz is jutottam tegnap, ennél többet nem is kívánhat az ember. A mai úticél Tengeboche volt. Az ösvény kezdetben kellemesen kanyargott a hegyoldalban, hétágra sütött a Nap, vidáman ballagtunk a hotelben előző nap megismert ad hoc útitársakkal. Az egyik pasas kanadai, az unokaöccsének az a hobbija, hogy megmássza minden kontinens legmagasabb hegyét. A Mount Everestre oxigénpalack nélkül ment, tényleg, minek is az. Nekünk ilyen ambícióink nem voltak, inkább öregesen megpihentünk, amikor elérkeztünk az út második, nehezebb szakaszához: a folyó mellől, ahová alattomban lekanyarogtunk, kellemes másfél órás szerpentin vezetett Tengebocheba. Mindazonáltal így is fél 12kor megérkeztünk: elértük a kitűzött úticélt, és még ebédidő sem volt (Itt jegyezném meg, hogy Bipin megdícsért, hogy jól bírom a tempót és nem lesz velem probléma: büszke voltam magamra, mert amikor meglátott, inkább azt kérdezgette, honnan jutott nekem eszembe pont a legnehezebb túraútvonalra jelentkezni). Megebédeltünk, aztán elbúcsúztunk a többiektől, mert hát 3-4 óra mászás egy napra smafu, és Bipin azt mondta, a következő faluban jobb szállás lesz. Ennek a hírnek örültem, mert Tengeboche, azon felül, hogy szép nagy buddhista kolostora van, nem sokat tud felmutatni, viszont elég barátságtalan. A kolostort megnéztük, bár csak kívülről, mert éppp ebédidő volt, aztán mentünk tovább. Az út Pangboche-ig, ahol végül megálltunk, leginkább egy elvarázsolt erdőre emlékeztetett: nagy rododendronbokrok, fényes zöld levelekkel, az aljzaton moha és lehullott levelek, a fák ágain pedig olyan hosszú halványzöld zuzmószakállak, hogy csak azt lestem, melyik mögül ugrik elő egy hobbit. Pangboche Tengebocheval ellentétben elég nagy, és sok-sok kőfallal körbekerített teraszos föld veszi körül, ahol nyáron krumplit, répát, árpát meg zabot termesztenek. Mostanra már learattak, jakok és varjak turkálták a termés hűlt helyét, a falulakók pedig élvezetesebb elfoglaltságot találtak a földművelésnél: trágyából gyúrtak vastag palacsintaszerűségeket, amiket aztán kiszárítanak és eltesznek tüzelőnek. Ilyenkor elég erősen érzem, hogy az élet kegyesen bánt velem. Akkor is nagyon kegyesnek éreztem a sorsot, amikor megérkeztünk a szállásra, és Bipin megmutatta, hogy kapok egy óriási extra pokrócot éjszakára. Mégis minden fázás ellenére lázadó ötletem támadt: mivel ez a szállás minden folyóvizet nélkülöz, kitaláltam, hogy visszaszaladok az út mentén látott patakhoz, és ott fürdök. Az ilyesmit addig kell végrehajtani, amíg az ember át nem gondolja, mennyire elment az esze: felpakoltam és nekiindultam. Végül szuper helyet találtam, annyira elrejtve az úttól, hogy még a fürdőruhámra se volt szükség (úgyis lassan szárad itt minden). Vacsora előtt még sétáltunk egyet, megtaláltuk a helyi iskolát: fűtés persze nincs benne, de kipróbáltuk az udvaron a libikókát (vasból van, szóval azon se melegszik meg egy szegény nepáli gyerek se, én is odafagytam túracuccban is). Vacsora előtt és után römicsatáztunk, fel se tűnt közben, hogy sötét lett és mindenki fejlámpával közlekedik. Csak amikor el akartam botorkálni a (nem európai) toalett felé, akkor tűnt fel, hogy sehol nincs villany. Hát igen, Namchei luxushoz szokott ostoba turista... koromsötétben, kölcsönlámpával kotortam elő az enyémet, most is az van a fejemen, amíg írok, az extra vastag pokrócba csavarva. Holnap tovább törünk előre a vadonban.

L'or et le noir

Ezzel a címmel nem egy belvárosi étteremre gondolok, az ornitológiai élményeimet hivatott bevezetni, csak még fenntartom kicsit a feszültséget, mielőtt elárulom, mire utal. Ma a környéken kirándultunk, csak lazán. Reggeli után megnéztük a helyi piacot, ami az ittlakóknak van és nem a turistáknak. Főleg a városból felhozott dolgokat lehet kapni, Coca-Colát, szerszámokat, műanyag lapátot, elvétve egy két banánt, citromot, almát, de alig. Nagyon tetszettek a pöfeteggombára hasonlító fehér golyók, amiket alkoholerjesztéshez használnak (kémikusok, any idea?). Ezután elhagytuk a falut és elindultunk a kilátópont felé. Itt rengeteg nyüzsgött a címben említett fekete madarakból: Bipin ragaszkodott hozzá, hogy varjak, de beazonosítottam, holló volt mind, csak nehéz elhinni, olyan sokan vannak, reggel egy pont az ablakomban trancsírozott fel valami szemétdarabot. Az igazi csoda viszont ezután következett: aranysasokat láttunk, nem is egyet, hanem hármat! A falu fölött keringtek, valamivel alattunk, még le is tudtam fényképezni. Sose gondoltam volna, hogy nem csak madárkönyvben fogok ilyet látni.... Ezután még feljebb kapaszkodtunk, és elértük a kilátópontot. Gyönyörű idő volt, láttuk körbe az összes hegyet, a Mount Everestet is. Bipin elárulta, hogy onnan lehet felismerni, hogy mindig "felhőben" van: olyan erősen fúj rajta a szél, hogy sosem fagy meg a hó, ezért mindig lehet látni porhavat a levegőben. Miután kibámészkodtuk magunkat, tovább lődörögtünk, felmásztam a sziklákra és legörögtem a hegyoldalon, fantasztikus volt a táj piros és kék virágokkal. Láttuk a világ legmagasabban lévő hotelét is: gazdag japán turisták járnak oda helikopterrel, és a szobák az Everestre néznek. Ehhez képest egy éjszaka "csak" 150 dollár... Ebédidőre vissza is értünk a hotelhez, ma már nem is megyünk sehova: délutáni programnak a sherpamúzeum, zuhanyzás és esetleg, ha szerencsém van, wifi van előirányozva.

Napsütés

Amikor fél hétkor kidugtam a fejem a hálózsákból, úgy éreztem, tündérmesére ébredtem: kisütött a Nap. Egyszerre csak látni lehetett körbe a hegyeket, amelyeket tegnap elrejtett a köd, és az ég ragyogó kék volt. El is indultunk rögtön, az úticél Namche Bazaar volt, egy helyi visonyokhoz képest nagy város, az Everest régió "kapuja". Az ösvény egy folyómederben kanyargott félútig, hol az egyik, hol a másik parton - a kettőt fémhidacskák kötik össze, amik kb úgy hullámoznak, mint a sárkány várához vezető híd a Shrekben. Lépésenként álltam meg fényképezni, vagy a folyót és a folyóvölgyet, vagy a kis vízeséseket kétoldalt, vagy a hegyeket fenn valahol messze. Ma lehetett először látni magát a Mount Everestet is. Néha kis falucskákon is átmentünk, ahol iskolásgyerekekkel találkoztunk: Bipin elmesélte, hogy itt 10-4-ig tart a tanítás, hogy mindenkinek legyen ideje besétálni reggel. Kíváncsi vagyok mit szóltunk volna, ha anno minden nap két órát kellett volna reggel sétálni a suliig.. Orsi, begyalogolnál minden nap Budaörsről? A völgy végén megálltunk turistabelépőt venni (nemzeti parkba kötelező), ahol találkoztam két franciával, meg egy lengyellel, aki csak franciául beszélt - ki gondolta volna, hogy Nepálban tudom majd használni a franciát... Miután bemutattuk a belépőinket a katonai ellenőrzőponton, nekirugaszkodtunk a hegyoldalnak. Jó meredek mászás volt, még legalább 600 méter szintet kellett emelkedni Namche-ig. Nem csoda, hogy örültem, amikor végre felbukkant a Namche várostábla. A hatórásnak nevezett utat kb négy és fél alatt tettük meg. Azonban korán örömködtem, mert egyszer csak észrevettem, hogy a sálam elmaradt valahol, valahol lejjebb. Visszatrappoltam érte, szerencsére nemhogy nem vitte el senki, de még fel is kötötték egy bokorra, hogy könnyebb legyen megtalálni, de így is kivívtam magamnak plusz fél óra hegymászást. Namche tényleg nagy: védett helyen fekszik egy nyugatra néző patakvölgyben, sok fehér-kék házzal és színes buddhista zászlókkal. Itt leszünk most még egy napig, akklimatizáció céljából (most vagyunk 3440 méteren), utána megyünk tovább. Körülsétáltuk a várost, tele van turistaboltokkal, és vettünk nekem kulacsot, ugyanis végül kiderült, hogy mégis kell, elég érdekes okból. Én úgy képzeltem, veszek majd egy ásványvizes palackot, és azt töltögetem újra forralt vízzel, amit mindenhol lehet kapni. Igen ám, de kiderült, hogy a forralt víz itt forró vizet jelent, vagyis a palack szépen elolvadna tőle. Beszereztünk tehát egy szép kék palackot, megtekintettük a turistacsapdákat (a legjobb a jakszarvas sapka volt), aztán megvacsoráztunk. Kiderült, hogy a nepáliak hagyományosan kézzel esznek (főleg), rizzsel kevert lencselevest és curryt. Kedvem van kipróbálni, bár állítólag csak jobb kézzel szabad enni, szóval bajban leszek.

Lukla, a frászpont

Valahogy fel kell jutni a hegyre - ezért lelkileg igyekeztem felkészülni arra, hogyan is fogunk landolni a világ második legveszélyesebbnek kikiáltott, extra rövid repterén. Aztán nem is a landolás volt a legsokkolóbb, mint később kiderült. Reggel azonban még jóleső tudatlanságban indultam a reptérre, immáron már a túravezetőmmel, Bipinnel. Jó is, hogy ott volt, mert a Katmandu Domestic Airport semmiféle általam ismert reptérre nem hasonlít, a templom lehetett ilyen, ahonnan Jézus dühödten kikergette az árusokat. Kis standok jelzik  légitársaságokat (igen, Yeti Airlines is van! Azonfelül Buddha és Sita Airlineok is, bár mi az uncsi Tarával utaztunk), az utasok és csomagjaik pedig minden rendszer nélkül nyüzsögnek körülöttük. Utasfelvétel, check in, indulásjelző táblák nem léteznek, időnként valaki elordítja magát, hogy megyik gép utasai mehetnek a security check-re. Nekünk jóval tovább kellett várnunk az eredetileg 09:30ra saccolt indulásnál, viszont jól telt az idő, mert összeismerkedtem egy kanadai francia házaspárral, akik a nászútjukra jöttek ide. Kiderült, hogy egy észak-kanadai nikkelbányában mérnökök, és beutazták a fél világot, többek között  egyszer leautóztak Alaszkától Chiléig. Nem rossz élet, bár a nikkelbányában elég hideg lehet. 11 körül ők elmentek a miénk előtti járattal - nekünk kb fél órával később kellett volna indulnunk. Azonban a felhők úgy kavarogtak Lukla fölött, hogy minket elhalasztottak bizonytalan időre. Végül szerencsénk volt, két órával később felszállhattunk. Beültünk a buszba (eredeti Tata) és kidöcögtünk a repülőhöz. Ez volt a pont, ahol erősen kezdtem hányni a keresztet, ugyanis a kedves kis tákolmánynak propellerei voltak, és összességében úgy nézett ki, mintha a Közlekedési Múzeum "Az ember meghódítja az eget - a kezdetek" című kiállításáról szökött volna. A pilótafülke nyitott volt, úgyhogy láthattuk az ősrégi műszerfalat, és a féket, ami tényleg egy plafonra szerelt BKV-kapaszkodónak látszott. Miközben én megbántam összes bűneimet, kitöfögtünk a kifutóra és csodák-csodája felemelkedtünk. Onnantól a látvány gyönyörű volt: smaragzöld, hatalmas hegyek és felhőtornyok. A leszálllás nem is tűnt olyan vészesnek és főleg nagyon gyorsan túl voltunk rajta. Végre megérkeztünk tehát a hegyre! Nem is vesztegettük az időt, rögtön nekivágtunk az első szakasznak, ami 3 óra séta volt, a hegyoldalon másztunk vízmosásból vízmosásba, a folyásirányra keresztben. Kíváncsi lennék, ki hogy képzeli a himalájai turistautakat; nekem meglepő volt, hogy kb egy faluról falura vezető kövekkel kirakott földútról van szó, amit sűrűn borít a jaktrágya. Sok a turista is, de legalább annyi a hordár, akik hatalmas csomagokkal kapaszkodnak felfele: többnek is simán összeszámoltam 10 sörösrekeszt a hátán. Bipin szerint a testsúlyuk (szerény 50 kg átlagban) két-háromszorosát tudják vinni, vagyis simán 100-120 kilóval battyognak.. A mi 3 órás sétánk a kishátizsákkal ehhez képest cserkészkirándulás volt. Tényleg nem volt fárasztó egyébként, bár elég gyorsan mentünk. Gondolom, feljebb nehezebb lesz majd, akkor majd nem ugrálok ilyen vígan. 5 óra körül megérkeztünk a szállásra, ahol persze zuhany csak elenyészően van, viszont van egy ágy, ami csak az enyém. Vettünk térképet, hogy tudjam követni, merre járunk, és kártyát, hogy ne untassuk egymást. Bipin gyorsabban keveri a kártyát, mint SNP, és tanított nekem egy új játékot, miközben a vacsorára vártunk. Holnap fél nyolckor indulunk, az már fárasztóbb, 6 órás túra lesz, 800 m szintemelkedéssel. 

A kathmandui fehér elefánt

A repülőről lekászálódva 25 fok és egy tábla fogadott, miszerint Nepálban található a világ legmagasabb hegye és a világ legalacsonyabb embere. Azt is megtudhattam, hogy az országban 250 (!) 6000 m-nél magasabb csúcs található, és vízkészlete a világon a második legnagyobb, Brazília után. Ehhez képest én két hétig nem fogok fürdeni... kaptam egy szép stemplit az útlevelembe a víg és kissé szórakozott vízumos bácsiktól, majd a többi hegymászóaspiránssal, valamint a nyugati világ jótét lelkeivel együtt beléptünk Nepálba (legalább annyi Terézanyu fordul meg itt, mint csúcsvadász - a maradék gyarmati álmokat kergető angolszász nyugdíjas). Ahogy elmartam a bőröndömet és a nyomuló taxisok között szlalomozva megtaláltam a Suryát, a túraszervezőmet, tudatosodott bennem, hogy Nepálban a fehér elefánt - én vagyok. Magas, szőke és rikítóan turista, jobban nem is különbözhetnék a mokány kun lovasokra emlékeztető nepáliaktól. Mindenképp fehér, de sokkal inkább elefánt, mint holló, mert ugyan megbámulják a magamfajtát, de semmiképp nem megyek újdonságszámba a korábban említett terézanyuk és nyugdíjasok mellett. Énelefántságomat bezsuppolták tehát egy autóba, ahol hiába kerestem a biztonsági övet, és nekivágtunk a forgalomnak, ami akkor is kaotikus lett volna, ha nem a bal oldalon vezetnek. A benyomásaim elmélyítésével azonban meg kellett várni a délutánt, előtte bejelentkeztünk a hotelbe és megbeszéltük a programot - a gép következő nap indul is Luklára! Amikor Surya végül elpályázott, magamra hagyva a szobakulccsal, egy térképpel és némi frissen lehívott rúpiával, az első dolgom a nagy, izgalmas és ismeretlen városban - a reggeli volt. Már-már ebédnek is nevezhetem, hiszen fél 12kor következett be, és minden morzsáját megérdemeltnek éreztem, tekintve, hogy előző nap este 8kor nyammogtam el az utolsó repülős szendvicset. Ezután viszont tényleg kimerészkedtem az utcára, térképpel, fényképezőgéppel - ha már elefánt, legyen kövér. Nem én voltam az egyetlen. Minden sikátor tele volt szőnyeget, vasrudakat, kosár földet, üvegpohárban teát cipelő emberekkel. A boltok az utcára folytak, a turistanegyed kellős közepében voltam, noha a legismertebb kellékek hiányoztak: se árcédulák, se képeslapok, se üvöltő rapzene a boltokban. Egyáltalán, itt a dudákon kívül senki és semmi nem hangos, azok viszont fülsiketítőek. További meghatározó elemek a mindenhol lengedező magasfeszültségű kábelek és a por - az őslakosok nagy része szájkendőt hord. Természetesen azonnal elvesztettem magam a keskeny utcákon, de időnkét rábukkantam egy-egy azonosítható pontra (amikor is mindig rájöttem, hogy totál nem arra megyek, mint gondoltam). Ennek ellenére egy óra sétálgatás után sikerrel eljutottam kitűzött célomhoz, a királyi palotához. A királyt már rég elűzték, csak a fegyveres őrök, a szögesdrót és a gyönyörű park maradtak - ez utóbbit már bezárták, későn érkeztem. Nagyon nem bánom, elvileg a palota is szerepel majd az utolsó napomra tervezett városnézés programjában. Visszasétáltam inkább a hotelhez (megtaláltam!), átpakoltam a cuccaimat, bepróbálkoztam a wifivel (sajnos pont most épp kivételesen nem működik, Miss), és kiélveztem a folyó vizet - persze hideg, dehát ideje elkezdeni hozzászokni. A szobám egyébként óriási, fogócskázni lehet benne - vagy inkább bújócskázni, tekintve, hogy az egész hodályban csak egy szerény villanykörte pislákol, a csillárok és villanykapcsolók armadája ellenére. Szerencsére ma este egyéb vágyam sincs, mint vízszintesen és sötétben aludni - holnap pedig kora reggel vár a hegy!

Repterek minden mennyiségben

Október 9-én repülőnapot tartottam. Ferihegyen kezdtem, ahol a csomag körüli problémázás annyi ideig tartott, hogy csak átsuhantam a terminálon, alig volt időm a mögöttem sorbaálló kanadai emigráns bácsi siránkozásait hallgatnom. Szerencsére a repülőn nem mellé kerültem, így végigalhattam az utat Frankfurtig - jól esett a hajnali búcsúfutás után. Frankfurtban egy óra volt a transzferre, ez az utazási irodában még soknak tűnt, itt arra volt elég, hogy áttrappoljak a végtelen hosszú terminálon és belihegjek annak a sornak a végére, amelyikben a legtöbb száris és turbános ember állt. Jól tippeltem, tényleg a Delhi-i járatot csekkolták be, és nem is akármilyen gépre: egy hatalmas, kétemeletes monstrumba tereltek be minket, egy 747/8-asba, ahogy a kapitány büszkén tájékoztatott minket (járműbarát ismerőseimet talán meghatja ez a részlet). Én csak azt érzékeltem, hogy alig bírt felszállni: úgy emelkedett, mint egy pukkadásig jóllakott keselyű, azt vártam már, mikor kezd el kétségbeesetten csapkodni a szárnyaival. Végül a fizika minden törvényszerűsége ellenére elértük az utazómagasságot, és onnantól már csak 7 óra filmnézés választott el az Indra Gandhi International Airporttól. Ha azt hittem, Frankfurt nagy, az indiaiak tartogattak meglepetéseket. A transzferre várva a terminál központi részén aludtam egy reptéri viszonylatban kényelmes kanapén (egyáltalán, kanapé és nem szék!), gondolván, hogy a 7es kapu nem lehet messze. Ehhez képest 77esnek éreztem, mire elsétáltam odáig, és rögtön boardoltunk is - még félig aludtam, így nem esett nehezemre az elkövetkező két órára is hibernálnom magam. Kathmanduba megérkezvén azonban ideje volt aktivizálódnom.