Lukla, a frászpont

Valahogy fel kell jutni a hegyre - ezért lelkileg igyekeztem felkészülni arra, hogyan is fogunk landolni a világ második legveszélyesebbnek kikiáltott, extra rövid repterén. Aztán nem is a landolás volt a legsokkolóbb, mint később kiderült. Reggel azonban még jóleső tudatlanságban indultam a reptérre, immáron már a túravezetőmmel, Bipinnel. Jó is, hogy ott volt, mert a Katmandu Domestic Airport semmiféle általam ismert reptérre nem hasonlít, a templom lehetett ilyen, ahonnan Jézus dühödten kikergette az árusokat. Kis standok jelzik  légitársaságokat (igen, Yeti Airlines is van! Azonfelül Buddha és Sita Airlineok is, bár mi az uncsi Tarával utaztunk), az utasok és csomagjaik pedig minden rendszer nélkül nyüzsögnek körülöttük. Utasfelvétel, check in, indulásjelző táblák nem léteznek, időnként valaki elordítja magát, hogy megyik gép utasai mehetnek a security check-re. Nekünk jóval tovább kellett várnunk az eredetileg 09:30ra saccolt indulásnál, viszont jól telt az idő, mert összeismerkedtem egy kanadai francia házaspárral, akik a nászútjukra jöttek ide. Kiderült, hogy egy észak-kanadai nikkelbányában mérnökök, és beutazták a fél világot, többek között  egyszer leautóztak Alaszkától Chiléig. Nem rossz élet, bár a nikkelbányában elég hideg lehet. 11 körül ők elmentek a miénk előtti járattal - nekünk kb fél órával később kellett volna indulnunk. Azonban a felhők úgy kavarogtak Lukla fölött, hogy minket elhalasztottak bizonytalan időre. Végül szerencsénk volt, két órával később felszállhattunk. Beültünk a buszba (eredeti Tata) és kidöcögtünk a repülőhöz. Ez volt a pont, ahol erősen kezdtem hányni a keresztet, ugyanis a kedves kis tákolmánynak propellerei voltak, és összességében úgy nézett ki, mintha a Közlekedési Múzeum "Az ember meghódítja az eget - a kezdetek" című kiállításáról szökött volna. A pilótafülke nyitott volt, úgyhogy láthattuk az ősrégi műszerfalat, és a féket, ami tényleg egy plafonra szerelt BKV-kapaszkodónak látszott. Miközben én megbántam összes bűneimet, kitöfögtünk a kifutóra és csodák-csodája felemelkedtünk. Onnantól a látvány gyönyörű volt: smaragzöld, hatalmas hegyek és felhőtornyok. A leszálllás nem is tűnt olyan vészesnek és főleg nagyon gyorsan túl voltunk rajta. Végre megérkeztünk tehát a hegyre! Nem is vesztegettük az időt, rögtön nekivágtunk az első szakasznak, ami 3 óra séta volt, a hegyoldalon másztunk vízmosásból vízmosásba, a folyásirányra keresztben. Kíváncsi lennék, ki hogy képzeli a himalájai turistautakat; nekem meglepő volt, hogy kb egy faluról falura vezető kövekkel kirakott földútról van szó, amit sűrűn borít a jaktrágya. Sok a turista is, de legalább annyi a hordár, akik hatalmas csomagokkal kapaszkodnak felfele: többnek is simán összeszámoltam 10 sörösrekeszt a hátán. Bipin szerint a testsúlyuk (szerény 50 kg átlagban) két-háromszorosát tudják vinni, vagyis simán 100-120 kilóval battyognak.. A mi 3 órás sétánk a kishátizsákkal ehhez képest cserkészkirándulás volt. Tényleg nem volt fárasztó egyébként, bár elég gyorsan mentünk. Gondolom, feljebb nehezebb lesz majd, akkor majd nem ugrálok ilyen vígan. 5 óra körül megérkeztünk a szállásra, ahol persze zuhany csak elenyészően van, viszont van egy ágy, ami csak az enyém. Vettünk térképet, hogy tudjam követni, merre járunk, és kártyát, hogy ne untassuk egymást. Bipin gyorsabban keveri a kártyát, mint SNP, és tanított nekem egy új játékot, miközben a vacsorára vártunk. Holnap fél nyolckor indulunk, az már fárasztóbb, 6 órás túra lesz, 800 m szintemelkedéssel.