Koh Yao Noi

Az elmúlt napok kavargása, a folyamatos keresgélés, térképen mutogatás, a reptéri hotelek, taxik és buszok után olyan volt megérkezni a szigetre, mintha egy mesébe csöppentem volna. Onnantól kezdve, hogy kihajóztunk Phuketről a világoskék tengerre a dzsungelsapkát viselő vörös-fekete szigetek és sziklák közé, a táj egy képeslapra hasonlít, olyanra, amilyeneket az ember az utazási irodák kirakatában lát, de igazából soha nem hitte volna, hogy tényleg létezik.

 Természetesen a tengerpart fehér homokos-pálmafás, a kikötőből a jógaközpontba vivő utat pedig mindenhol színes virágokkal teli bokrok és gumifa-erdők szegélyezik. Mikor megérkeztem, bemutattak új lakóhelyemnek, ami egy bungaló a tenger partján, egyike a tucatnyi házikónak, amelyek a központi étkezőt és a jógatermet veszik körül. A falait bambuszból fonták és az egészet kitölti egy moszkitóhálóval királykisasszonyossá baldachinosított ágy.  Tartozik hozzá még egy tenyérnyi fürdőszoba és egy hintaággyal felszerelt tornác, ami a virágokon és a pálmafákon át a tengerre néz: ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Miután beköltöztem, megismerkedtem a többi vendéggel, és két jógaoktatóval. A létszám általában 8 fő körül mozog, az emberek jönnek-mennek, sokan csak pár napra maradnak, de olyanok is vannak, akik három napra jönnek, aztán itt ragadnak másfél hétre. Az oktatók négyen vannak összesen, de sosincsenek egyszerre itt, az órákat felváltva tartják. Reggel és délután van egy-egy kétórás jóga: amikor én megérkeztem, késő délelőtt, még bőven volt szabadidő a fél 5ös délutáni óra előtt és a többiek épp a tengerpartra indultak. Lelkesen csatlakoztam, örülve az alkalomnak, hogy közelebbről is megnézhetem a kókuszpálmákat és a fehér homokot. Órákig lubickoltunk a tengerben; a víz hihetetlenül selymes, puha és meleg. Hullámok alig vannak, medúzát, cápát és gonosz örvénylő áramlatokat pedig messziről sem látni, minden nagyon békés. A helyiek is barátságosak: mivel itt nagyon kevés a turista, nem nagyon beszélnek angolul, de mindenki szélesen mosolyog és integet. Megjegyezném, ha valaki agresszív népségnek tartja a muszlimokat, érdemes eljönni ide: a szigeten lakók 90%-a az iszlám vallást követi, de ilyen jóindulatú népeket ritkán látni. Egyszóval olyan a hely, mintha minden összeesküdött volna, hogy jól érezzem magam, én pedig igyekszem eleget tenni ennek az elvárásnak. 

Egyéjszakás kalandjaim - Kuala Lumpur és Phuket

Nepál a búcsú napján sem hazudtolta meg önmagát: a kathmandui nemzetközi reptér olyan, mint egy közepesen lepukkant vasútállomás, a checkin-hez az épület előtt kell sorba állni. További érdekesség a következő felirat a securitynél: "girlandokat, virágfüzéreket ebbe a ládába kérjük dobni" (poszt-fesztivál feeling), valamint külön sor van nőknek és férfiaknak, mert mindenkit megmotoznak. A kifutópályát tarkító hepehupák ellenére az AirAsia gépének sikerült felemelkednie, és négy órával később landoltunk Kuala Lumpurban. Bár csak a reptéri hotelhez kellett eljussak, ami már funkcióját tekintve sem lehetett messze, addig vártam buszokra és kanyarogtam terminálok között, hogy hajnali egykor sikerült beesni az ágyba, három óra masszív keresgélés után, amit számos segítőkész, de angolul nyomokban sem beszélő középkorú maláj pasas tarkított. Ennek ellenére megérte megkeresni a helyet: öt óra alvást, egy zuhanyt és reggelit nyertem. Másnap reggel az új checkin villámgyorsan ment (akkor is, ha az EUn kívül hozzá kell szokni ahhoz, hogy mindenhol három és nem két vizsgálaton kell átesni: a checkin és a security mellett mindig van egy szép hosszú immigration sor is). Már épp gondolkodóba estem, hogy mit kezdjek magammal két órán keresztül, amikor felfedeztem a szupererős wifit - innentől inkább az volt a gond, hogy le ne maradjak a gépről. Mire feltöltöttem a nepáli képeket, indultunk is. Thaiföld már a levegőből gyönyörű: izgatottan nézegettem a párás szigeteket, kék vizet meg a fehér tengerpartokat. Az első napra azonban még városnézés volt előirányozva: a jógaközpont csak holnap nyit, így egy phuketi szállodába taxiztam a reptérről. Ez nem ment egyszerűen, mert a sofőrnek halvány fogalma  nem volt arról, hová megyünk, a GPSt pedig itt még nem találták fel. Végül megállt valami taxis konzultációs központban, ahol kiderítették, hol a hotel. Utána már csak kicsit kellett mutogassak, hogy tényleg meg is találja. Amúgy ez a mentalitás, úgy tűnik, thaiokra, malájokra egyaránt jellemző: nagyon segítőkészek, nyugodtak, kedvesek, csak épp általában halvány gőzük nincs semmiről. Miután végre lepakoltam, rögtön elindultam egy térképpel felfedezni Phuket Town-t. Lelkesedés ide vagy oda, néhány óra sétálgatás után be kellett lássam, hogy ez egy csúnya város(ka). Mint Kathmanduban, itt is elterjedtek a lengedező kábelek, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása és a por. A járda is ugyanúgy ismeretlen fogalom, nagyik és togyogós babák is minimum robogóval járnak. Újdonságként értek viszont a minden ajtóba kitett házi oltárok, valamint az, hogy az összes bolt egyben tévékonyha is: bármit is árultak, mindenhol ott volt a bejáratnál a tulaj rezsója, konyhaasztala és a tévé valamelyik szappanoperára állítva. Továbbá Nepállal ellentétben itt nagyon is megvan még a király: minden körforgalomban őfelsége színes portréja látható, virágokkal körülvéve. Az állítólagos vad nightlife-ra viszont nem sok jel utalt, azt kivéve, hogy a taxis erősen érdeklődött a családi állapotom után. Turistát sem sokat láttam, valószínűleg mind a tengerparton vannak; holnap reggel én is indulok.

Istenek, buddhák és inkarnációk

Az utolsó teljes napomra Nepálban  kathmandui városnézés volt előirányozva, idegenvezetővel - semmi egyéni csatangolás busszal, sofőrt és autót is kaptam. A négy legfontosabb látványosságot néztük meg: a Majom-templomot, a főteret a régi királyi palotával, Pashupatit, a hinduk szent helyét, és a Samdeling Stupát, ami a világ legnagyobb stupája. A Majom-templom a város nyugati felében egy dombon áll, igazából nem egy templom, hanem egy több szentélyből álló komplexum, amelyek egy stupát vesznek körül. Valóban sok a majom - ha nem a szemétre és a kajára jönnek, akkor lehet, hogy igaz a legenda, és a helyi szent brahmán fején ugráló tetvekből lettek sok száz évvel ezelőtt. A stupa buddhista kegyhely, kinéztre fehér dómszerűség a tetején süvegszerű toronnyal. Mindegyik stupa valami szent tárgy fölé épül (a Majom-templom esetében ez egy óriási sugárzó lótusz volt - állítólag), a csúcsukról színes imazászlók lógnak, és körbe imamalmok vannak építve a falukba.

A stupákat csak az óramutató járásával megegyezően szabad megkerülni. A templomhegy tele volt emberekkel, lévén, hogy most volt a nagy fesztivál. A hinduk ilyenkor állatot (többnyire kecskét, de ez csereszavatos) áldoznak, pirosra festett rizst kennek a homlokukra (hogy megnyissák a harmadik szemüket) és frissen csíráztatott árpát fonnak a hajukba. A fesztivál egy hetes, főleg családi ünnep, ezért nagyon sokan hazamennek a falujukba, Kathmandu egészen kiürül. Az imahelyeken persze ilyenkor is sokan vannak, mécseseket gyújtanak és ételáldozatot visznek az isteneknek. Errefelé békésen keverednek a hindu és a buddhista szertartások.

Nyúztam az idegenvezetőt, hogy vágjon rendet az istenek káoszában, és végül sikerült megértenem az alapokat. A hinduknak 3 fő istenük van, a Teremtő, a Védelmező és a Pusztító. Ezeknek kismillió leszármazottja, alistene és inkarnációja van, akik jellemzően akkor jelennek meg, ha rendet kell vágni a Földön. Ezenfelül vannak még a démonok, szintén nagy számban és mindenféle alakban (főleg állatalakban), az istenek inkarnációinak feladata ezeket kibelezéssel, lefejezéssel és egyéb módszerekkel kordában tartani, de az egyszerű hindu hívő a démonoknak is áldoz. Ilyen démon például az elefántfejű Ghanesa (szerintem hozzá többeknek volt szerencséje már a gyarmatáru-boltban), aki addig eszegette az emberek gyerekeit, amíg Shiva el nem magyarázta neki, hogy ez elég kiborító a szegény hívek számára. A hölgyemény (nődémonról van szó, a hinduk nem soviniszták) beleegyezett, hogy abbahagyja a gyerekzabálást, azzal a feltétellel, hogy mindenki, aki imádkozni megy valamelyik istenhez, előtte neki mutat be ételáldozatot, nehogy gyerekek híján éhen maradjon. A Majom-templomnál a szentélye előtt egymást tipró hívek számából ítélve jó üzletet kötött.

 

A laikus számára nehéz megállapítani, hogy a tömegben ki a hindu és ki a buddhista, mert a Buddha-szobrok jól megférnek az elefánt- és kígyóistenek szentélyeivel. A buddhisták, mint megtudtam, a maguk részéről a Buddhákban (többes szám!) hisznek. Vannak a minden felett álló szuperbuddhák, belőlük van öt, ebből négynek van női párja is (counterpart, nem feleség, ami szerintem nagyon liberális). Ezen felül átlag tízezer évenként születik egy inkarnálódott Buddha, de az egyszerűség kedvéért ezekből csak hármat tartanak számon: a volt buddhát, a jelenlegit és az eljövendőt. A volt buddhát mindig meztelenül és egyenes hajjal ábrázolják, a jelenlegi göndör hajú és lótuszülni szokott (ez a "klasszikus"), a jövőbeli pedig széken ül és összefogja a mutató- és hüvelykujjait. Persze az alapbuddhákon kívül még rengeteg van, a buddhizmus irányzatai főleg attól függenek, hogy ki melyik inkarnációt ismeri el.   

Mire mindezt megtudtam, már rég magunk mögött hagytuk a Majom-templomot és jócskán a főtéren jártunk. Itt a történelmi tudatlanságomat oszlatta el a vezetőm: ciki, de számomra csak most derült ki, hogy Nepál egész 2003-ig volt királyság. A kékvérű família 2001-ig töretlenül uralkodott, amikor is valamelyik őrült családtag lemészárolta az összes trónörököst. Jobb híján megkoronáztak valami nagybácsit, de azt végül két évvel később lemondatták, és azóta is szomorúan csücsül a luxusvillájában valahol vidéken. A palotából múzeum lett, de azt nem néztük végig, inkább elmentünk Pashupatiba, ahol a hinduk égetik a halottaikat a szent Bagmati folyó mellett. 

A Bagmati egyike a hinduk négy szent folyójának, legalább olyan fontos, mint a Gangesz, noha negyedakkora sincs. Pashupati egy nagy vallási komplexum, templomokkal, szentélyekkel, kolostorokkal, kórházzal és szabadtéri krematóriummal. Ha egy hindu meghal, néhány órán (!) belül el kell égetni, mégpedig a fiának kell a halott szájához érintenie a fáklyát. Emiatt bármelyik nepálinak joga van csapot-papot, munkát, akármit azonnal otthagyni, ha meghal valamelyik rokona. A legidősebb fiú az égetés után 12 napig folyamatosan böjtöl és gyászol, és utána is havonta áldozatot kell bemutatnia egy éven keresztül. A halott csak azokat a dolgokat használhatja a túlvilágon, amiket a fiú áldozatként felajánl (vagyis odaad a papnak), ezért noha a hamvasztás gyakorlatilag ingyen van, a feláldozott kaja, ruhák és bútor egy kisebb vagyont tesznek ki. Elhanyagolni mindezt mégsem tanácsos, mert akkor a társadalom azonnal kiközösíti a renitens ateistát. A hinduk amúgy csak mérsékelten hisznek a reinkarnációban, szerintük csak minden 8 és fél milliomodik életben születünk embernek. A "ne taposd el a csigát és következő életedben Porsche-d lesz" hozzáállás inkább a buddhistákra jellemző. Hamvasztani viszont inkább a hinduk hamvasztanak: a buddhisták, a halott horoszkópjától függően, vagy eltemetik, vagy elégetik, vagy feldarabolják és a keselyűknek adják a holttestet. Őszintén szólva bár a keselyűs változat elég durván hangzik, az se tetszett jobban, hogy a család a lelkes turisták fényképezőgép-csattogtatása kíséretében gyújtotta meg szegény rokont, majd miután leégett a máglya, a papok kotorták a szemetes folyóba a maradékot. A városnézés utolsó állomása sokkal kellemesebb volt: a Samdeling Stupa, a világ legnagyobb stupája egy elzárt kör alakú terecske közepén üldögél, amit gyönyörű kolostorok vesznek körbe és a levegőben fűszerek és tömjén illata szálldos. Maga a stupa hófehér (valami okos Tom Sawywer kitalálta, hogy bűnbánati céllal és kompenzáció fejében a hívők újrameszelhetik a stupát), kivéve, ahol szent sáfrányos vízzel lett lelöttyintve; színes zászlók erdeje lóg róla és aranyszínű toronysisakja alól szigorú tekintetű szemek tekintenek a négy égtáj felé. 

 

Noha a zarándokok többsége állítólag a stupához jön, a szent hely körül sétálók többet néznek a kör külső- mint a belső oldala felé, a külső ív ugyanis tele van mandalákat, sálakat, tőröket, lakatokat és motoros imamalmokat áruló boltokkal. A monostorok viszont valóban lenyűgözőek, rengeteg aranydíszítéssel, szivárványszínű festményekkel és lótusz alakú csillárokkal. Zúgott a fejem az új információk tengerétől, mire mindent körbejártunk, de nagyon örültem, hogy legalább az alapokat sikerült felfognom. Európában hajlamos az ember azt hinni, hogy a kétszáznegyvenharmadik Szűzmária-szobor után már nem lehet újat mutatni, itt viszont le kell vedleni a "mindenki tudja mi a Karácsony" arroganciát, és előröl kezdeni az egészet. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a liberális neveltetése alatt milyen bebetonozott nyugati-keresztény kulturális alapok vannak - ha csak annyit ért el a mai túra, hogy ezeket megbolygatta kicsit, máris többet adott, mint öt néprajzi múzeum.

Bhaktapur

Ma reggel szinte rutinosan szálltam fel a Dervis Transz bhaktapuri járatára, hogy felderítsem Nepál régi fővárosát. Bhaktapur ma már csak turistalátányosság, kicsit mint Toledo Madrid mellett. A prospektus szerint, amit a belépeti díj fejében a jegy mellé kaptam (a város "open-air museum", vagy mi, levágtak 15 dollárra), Bhaktapur nemcsak a világörökség része, hanem a sok felújítás meg tatarozás eredményeképp Ázsia 10 legtisztább városa közé is beválasztották. Ez utóbbihoz valószínűleg vastagon meg kellett kenni az ítélőbizottságot (lehet, erre kellett a belépeti díj), ugyanis azon felül, hogy szemét és kecskék hevernek szanaszét szabadon az utcán, a városlakók, demonstráland, hogy Bhaktapur virágzó mezőgazdasági központ, az utca közepén rostálták a pelyvát. Mindenfelé nagy rizskupcok közepén álldigáló nőket lehetett látni, akik vagy lapos szalmatálakon szitálták át a szemeket, vagy az ősi egyiptomi módszerhez hasonlóan lapáttal hajigálták a levegőbe a rizst. 

Emellett persze vannak szép (és helyenként meglehetősen explicite erotikus) fafaragásokkal díszített szentélyek, kőelefántok és -sárkányok, és három-, négyemeltes pagodaszentélyek is - valóban van valami bennlakásos skanzen jellege az egésznek. Az erotikus faragványoknak - Kama Sutra 3D - háromféle legendája is van, mindegyik elég szórakoztató. Az első, hogy tudatlan hívők oktatására szolgált, olvasókönyv helyett (ehhez képest nálunk a katedrálisok üvegablakai pokolban égő bűnösöket ábrázolnak oktató céllal, khm-khm). A második magyarázat, hogy a fafaragások a muszlim betörések idején készültek: mivel a hithű muzulmánok utálják a szexet, a hinduk reménykedtek, hogy az ellenség elkerüli és ezért megkíméli az erkölcsromboló faragványokkal díszített épületeket. A harmadik lehetőség a kedvencem: eszerint a fajtalankodó hölgyek-urak-kecskék villámhárítóként szolgálnak. A villámlás istene a hindu mitológia szerint ugyanis egy szűz hölgyemény, aki kerüli a szeméremsértő ábrázolásokat, vagyis kevesebb eséllyel találja meg az efféle domborművekkel díszített épületeket. Lehet választani, kinek mi tetszik. Fényképeztem jobbra-balra, rostáló nőket, bronzkutyákat és kaméleonszerű szörnyeket tipró Buddhákat egyaránt (sárkányölő Szent György nepáli módra, gondolom). Amikor meguntam az idegenvezető szolgáltatásaikat ajánlgató "art studentek" hadát - ezzel a szöveggel vadásszák a turistákat - beültem egy kávézóba, és kipróbáltam a helyi curd yoghurtot, ami leginkább a török joghurtra emlékeztet, édes-savanykás és nagyon finom. A kulináris élményen felbuzdulván Kathmanduba visszaérve kicsit elragadtattam magam: kitaláltam, hogy ma lesz a napja, amikor a jaksajtot is kipróbálom. Ez utóbbi azonban csúfos kudarcba fulladt: a biztonságosan leplombáltnak tűnő csomagban lakó sajtkockák, amikre a hotel mellett szupermarketben tettem szert, kinyitva nemcsak porosnak, de kifejezetten penészesnek bizonyultak. Ennyit a gasztronómiai kísérletezésről: jobb, ha este merészségemet megbánva szépen visszavonulok a hotel penészbiztos éttermébe a sültkrumplihoz.

Indianna Jones

Természetesen végül senki sem akart az életemre, lányságomra vagy vagyontárgyaimra törni, teljes békében fedezhettem fel a Shivapuri nemzeti parkot. Az első kaland az odajutás volt, ehhez ugyanis a helyi tömegközlekedést vettem igénybe. Aki legközelebb panaszkodik a BKV-ra, annak ajánlom, hogy tegyen egy kört a kathmandui - általam Dervis Transz-nak keresztelt Zrt - egyik járatával. Buszmegállók nem léteznek, de a nagyobb közlekedési csomópontokon mikrobuszok egyenletes áramlata halad át, némileg lassítva. Mindegyik hátsó tolóajtaját egy nepáli üvöltő dervis tartja nyitva, fennhangon zsolzsomázva a városrészek nevét, amelyiken az illető mikrobusz majdan áthalad. Ha kihallod saját úticélod nevét, intsd le az illető járművet és kapaszkodj fel (ha turista vagy, kérdő hangsúllyal ismételgesd desztinációdat a derviseknek, és akkor szállj fel, ha az egyik rábólint arra, hogy "Buhanilkhantal?"). A busz ezután veled együtt robog tova, veszettül dudálva, az ajtón félig/egészen kilógó dervissel együtt, aki akkor is próbál újabb utasokat leinteni, amikor odabenn mindenki már a nyakába húzta a lábát abban a hiábavaló igyekezetben, hogy nagyjából elférjen egymás mellett/hegyén-hátán. A nagyobb csomagok vagy a tetőre mennek, vagy az utasok lába alá. Jegy nincs: amikor a dervis épp ráér, beszedi a 20 rúpia sápot per fő, aztán kitessékel nagyjábóli úticélodnál. Személy szerint rendkívül büszke voltam, hogy ezzel a módszerrel sikerült eljutnom a nemzeti parkhoz. 

 Kifizettem a belépőt a bejáratnál posztoló katonáknak, és elindultam nagyjából Sunderijal felé, ahol állítólag a vízesések voltak. Számomra sosem derült ki, hogy ott voltak-e, mert 3 óra erdei mászkálás után még mindig nem értem el semmit, ami településre vagy vízesésre hasonlított volna. Kereszteztem több patakocskát, miközben előbb fel- majd lefele kanyarogtam a hegyoldalban, sütött a Nap, szép volt a kilátás, hallottam sok madarat (látni elég nehéz volt őket, pláne fényképezni), szóval volt minden, csak vízesés nem. Még egy gombát is meglátogattam, ami nem az, aminek magyarul hangzik, hanem kolostort jelent nepáliul. Víg szerzetesek integettek a szépen gondozott kertből, de vízesés sehol. A harmadik óra végén, azt szem előtt tartva, hogy ami az egyik irányba három óra, az a másikba is minimum annyi, szépen kineveztem a legközelebbi patakot a Shivapuri Niagarájának, lefényképeztem és visszafordultam. A Dervis Transz elvitt nagyjából a városközpontig, és nekem korábbi bóklászásaim emlékfoszlányai alapján sikerült megtalálnom a hotelt. A mai nap eredménye: vízesés nuku, de túlélésből jeles.

Újra a bázison

Nagy szerencsénk volt ma reggel Luklában: épp csak elnyammogtam a müzlit és levideóztam az érkező-távozó gépeket, Bipin szólt, hogy indulás, mi is rajta leszünk a következő propelleres koporsón, amelyik leveti magát a szikla széléről. Persze ennyire nem ment gyorsan a dolog, még vártunk jó másfél órát checkin után, de így is relatíve hamar ott ültünk a Tara Airlines Dornier 228-asában, én annak ellenére rettegve, hogy most a könnyebb irányba mentünk, és ideális repülőidő volt. A Tara azonban kitett magáért, és fél órával később enyhe hányingerrel, de épségben kecmeregtem ki a kathmandui reptér biztos talajára. A hotelnél se hagyott el a szerencsém: bár úgy volt, hogy a plusz két éjszakára nincs hely az eddigi, helyi viszonyokhoz képest sokcsillagos hotelben, az utolsó pillanatban mégis kaptam szobát - nem az eddigi báltermet, hanem simát, viszont itt sokkal több a működő lámpa. Surya meglátogatott délután, hogy satisfaction survey-t készítsen velem, de nem nagyon tudtam neki panaszkodni. Tényleg fantasztikus volt ez a két hét, Bipinre igazán egy rossz szavam nem lehet, a spártai körülmények meg  - aki nem bírja, ne másszon hegyet. Persze, örülök, hogy ma forró zuhany alatt fürödhettem, van villany, és csirkét (hús!) vacsoráztam, de a gleccserekért és a Mount Everestért bármikor kibírok két hetet rizsen és römin, hajsütővas és térerő nélkül. Arról nem is szólva, hogy úgy tűnik, reggelire lángost enni fél üveg lekvárral, vacsorára pedig annyi tésztát, mint egy féltonnás olasz mamma, kenterbe ver minden Norbi-diétát: jelenleg diszkréten lötyögnek rajtam a ruháim. Mármint azok a ruháim, amiket nem küldtem a mosodába. Rendkívül büdös és poros cuccaim nagy részét ugyanis rögtön bezsuppoltam a laundry bag-be, holnap szabadulnak, remélhetőleg frissen és illatosan, mire én visszatérek a dzsungeltúrából. A holnapi úticél a Shivapuri National Park, ahol állítólag vízesések, egzotikus madarak és egyéb szépségek várnak - meg Surya szerint útonállók is. Remélem, ez utóbbi nem igaz... mindenesetre lehet, inkább a hotelben hagyom majd a rubintokkal kihányt ünnepi kacagányomat. 

Lejtmenet

Itt ülök a hegy küszöbén, és rágom ezt a becses fiktív berendezési tárgyat, de csak holnap repülünk, akkor se nagyon korán, mert az első gépekkel azok mehetnek le, akik jó előre lefoglalták és nem csak utólag találták ki, hogy a tervezettnél előbb kívánnak távozni. Kicsit lassan telik az idő, a séta is rövid volt ma is, tegnap is, az idő pedig szomorkás, vagyis a köbgyökvonáson kívül kevés tennivaló akad. Namche még izgalmas volt, rávetettem magam a netre, meg vettem képeslapot. Még a hindu ünnepből is részesültem, jó fél deci rum formájában, amivel az ünnepi vacsorájuk keretében kínáltak meg a Namchei hotelünkben összeverődött túravezetők. A kajából nem kellett egyek, szerencsére, mert elg sok fura színű kecske- meg malachúst tartalmazott. Kathmanduig én már vega maradok inkább. Végül a rummal is megkönyörültek rajtam és nem kellett az egészet megigyam. Másnap leereszkedtünk Phakding-ig, ahol szintén fesztiválhangulat volt: a helyi hinduk pirosra festett rizst kennek a homlokukra az ünnep alkalmából (megkérdeztem, attól ragad, hogy joghurtot is kutyulnak hozzá). Most az egyszer örültem, hogy korán érkeztünk, mert délután leszakadt az eső. Nem áztunk meg, de diningroom-fogságra kárhoztatódtunk egész este. Lukláig aztán már csak 3 óra séta volt, azóta megy a küszöbrágás. Semmittevési agóniámat enyhíti, hogy egy cseh pasas a laptopom rövid használatáért cserébe megvette nekem a wifi access-t. Jótett helyébe jól jártam. Holnap reggel még szeretném levideózni a fel- és leszálló gépeket, aztán, ha jó idő lesz, én is mehetek, pápá Himalája!