Állatkert

Körtúránk utolsó állomására maradt az egyik legizgalmasabb program, amire Móni hatéves kora óta vágyik: úszás delfinekkel. A delfinmegfigyelő-központ Kaikurában van, a keleti parton. Itt egy mély óceáni árok húzódik szokatlanul közel a parthoz, amin az áramlatok rengeteg táplálékot hoznak fel a Déli-sarkról, idevonzva a fókákat, albatroszokat, kardszárnyúakat, bálnákat - és delfineket. A legelterjedtebb a dusky dolphin, ami kicsit rövidebb és gömbölydedebb, mint a palackorrú delfin és attraktív sötétszürke-fehér kabátot visel. Amikor Móni anno lefoglalta a programot, úgy képzeltem, valami delfináriumba megyünk majd, ahol szép szőke nénik irányítása alatt megsimogathatjuk a delfineket. Meglepetésemre és lelkesedésemre kiderült, hogy nem erről van szó: a nyílt óceánra visznek ki minket kis motoros hajókkal, és egy teljesen vad delfinrajhoz lehet odaúszni. Ilyen program ígéretével nem csoda, hogy kora reggel izgatottan tömörültünk a többi turistával a delfincentrumnál. Az óceán nem épp karibi hőmérsékletű errefelé, így indulás előtt mindannyiunkat teljes búvárdresszbe öltöztettek: overall, kabát, maszk és még búvárpipát és békatalpat is kaptunk. A fókacuccba bújtatott csapatot ezután felzsuppolták a hajókra és indultunk delfint keresni. 

Gyönyörű idő volt, de lélekvesztőnk így is erősen himbálódzott, egyesek már pár perc után sápadoztak. A kezdődő hányingereket azonban megakasztotta, hogy megpillantottuk a delfinrajt. Ahogy közel kerültünk hozzájuk, a vezető kiültetett minket a hajó farába, ahonnan aztán kürtjelre bevetettük magunkat a jeges vízbe, miként jólnevelt haditengerészek. Nagyon hideg volt, de ez már nem is számított annyira, amikor megláttam a delfineket. Karnyújtásnyira suhantak el, sőt, amelyiknek olyan kedve támadt, körbe is úszkált körülöttem. A delfineket szórakoztatni kell, hogy ne lanyhuljon az érdeklődésük és a hajó mellett maradjanak, így a tucatnyi búvárruhás turista kotkodácsolt, énekelt, hadonászott és fröcskölt a vízben. Én is lelkesen gurguláztam a búvárpipán keresztül, a mentőautó-vijjogást váltogatva artikulátlan trallalával (nem könnyű egyszerre szájon át lélegezni, énekelni és tartani a tempót egy keringő delfinnel). Amikor lejárt az időnk, kimerülten, de felvillanyozva másztunk vissza a fedélzetre, hogy fentről is lefényképezzük az ugrándozó, szaltózó, fröcskölő delfineket - vagy kevésbé szerencsések esetében, hogy színes vödröket szorongatva zöld arccal várják a partotérést. Ennyi élménnyel bármelyik turista szerencsésnek érezné magát (a hányódást kivéve), de ránk még ennél is több várt. 

Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Kaikurát és elindultunk a tenger melletti autóúton, az anyósülésen DJ és mitfahrer szerepét betöltő hugicám egyszercsak a GPSt felülírva "Fókák! Állj meg!" utasítást adott. Valóban fókák heverésztek a tengerparti sziklákon, és akkor sem zavartatták magukat, amikor pár méterre megközelítettük őket; annyira, hogy Orsi majdnem rálépett az egyikre. Annál inkább kiabáltak ránk a parton fészkelő sirályok, nehogy kárt tegyünk a tojásaikban vagy a lábunk alatt botladozó csibékben. Sikerült úgy átvágnunk közöttük, hogy nem léptünk rá egy tollgombócra sem: jutalmul a sirálytelep másik oldalán fókabébiket találtunk egy szikla alatt, nagy szemekkel néztek ránk a kő alól és harciasan kaffogtak. Mi is kerekre tágult szemmel bámultunk vissza rájuk, nem is hittük a szerencsénket: a fantasztikus Új-Zéland szép meglepetéssel búcsúzott tőlünk. 

West Coast drive

Wanaka után az utolsó hágón, a Haast Pass-on is áttöfögtünk nyugat felé és megérkeztünk a West Coastra. Az idő kicsit elszomorodott, de így is izgalmas programok vártak ránk: kajakozással kezdtünk, a kiwirezervátumban folytattuk, aztán megnéztünk az esőerdei Franz Joseph gleccsert és finisben a tengerparti naplementét Hokitikában. A kajakozás a gleccser mellett volt, de nem gleccsertóban, hanem hagyományosban, amit csillámosfekete negró-színűre festett a humusz és a tannin. Kis túrakajakokat kaptunk, ezekkel eveztünk át a tavon és be egy lápos sziget közepébe vezető csatornán, aminek két oldalán páfrányok és lándzsavirágok álltak őrt. Ha nem csapkodtunk nagyon kétségbeesetten az evezőkkel, a virágok, fák és a távoli hegyek is tükröződtek a mozdulatlan vízfelszínen. 

Kiwiket itt nem láttunk (bár vannak, a szigetecske madárrezervátum), csak kacsákat, a kiwihez be kellett menni a városba a Wildlife Centre-be. Itt keltetik és nevelik a legkisebb fajta kiwi, a rowi csibéit, mivel vadon túl sokat irtanak ki közülük a betelepített hermelinek. Egészen közelről megnézhettük a bébi-rowikat, és az idegenvezető a kiwi maori legendáját is elmesélte. Eszerint réges-régen a maori főisten összehívta Új-Zéland madarait, és a segítségüket kérte, hogy védjék meg az erdőket, mert férgek hada pusztította a fákat. "Nagy áldozatot kérek tőletek" - mondta - "mert amelyikőtök igent mond, annak mostantól az erdő talaján kell élnie, örökös csendben és sötétben". A madarak húzódoztak a feladattól. A tui nem akart lemondani a napfényről és a szárnyairól; a szárcsának nem volt ínyére bevizezni a lábait; a kakukk azt állította, nem ér rá, mert a fészkét kell építse. A kiwi azonban nagyon szerette Új-Zéland szépséges tájait, és sajnálta az erdőket, ezért önként jelentkezett. "Ugye tudod, hogy ezentúl nem látod majd a napfényt, le kell mondj a repülésről, éneklésről és a színes tollakról?" kérdezte az isten, de a kiwit nem lehetett megingatni. Önfeláldozásával ő lett Új-Zéland legkedvesebb madara, míg az isten a többieket megbüntette: a tui gyávasága jeléül azóta fehér tollakat visel a torkán; a szárcsának a mocsárban kell élnie, ahol örökké vizes a lába; a kakukk pedig nem építhet fészket, azóta is más madarakéra szorul. A kiwi töretlen népszerűségét elnézve akár igaz is lehet a legenda. 

Mielőtt továbbindultunk volna Hokitika felé, megálltunk a harmadik látávnyosságnál, a gleccsernél. Egy gleccser magában is szép, fehér, kék, jeges meg minden, de a Franz Joseph ennél többet is tud: a lába egy páfrányos-mohás őserdőbe ér, és a völgy két oldalán hatalmas vízesések zúdulnak le a patakmederbe. Bár Nepálban sok gleccsert láttam, a virágzó erdő és a huszonöt fok a közvetlenül jégnyelv aljánál újdonság volt. Ezzel az élménnyel búcsúztunk a Franz Josephtől és indultunk tovább. Estére megint beborult az ég: Hokitikába érkezve nem is nagyon kapaszkodtunk, hogy lássuk a naplementét a Tasmán-tenger fölött, úgyis az egész felhőben volt, inkább megbújtunk a lakókocsiban. Valami gyanús rózsaszín fény mégis kicsalt minket a pirítós mellől kicsit később: a Nap kikandikált a felhők alól, és az egész ég aranyvörösen lángolt, még a hullámok és a homok is rózsaszínű fényben úsztak. Igazi West Coast élmény, ahogy a turista elképzeli. 

Lakókocsikarácsony

December 24-e délutánonként az elmúlt huszonévben karácsonyfát vagy mézeskalácsot díszítettem, ünnepi ájtatban, meleg szobában miközben a rádióból szólt a stílenacht. Idén 24-e délután amikor kiszálltam a lakókocsiból Wanakában, nem a forralt bor vagy a töltöttkáposzta járt az eszemben, hanem egy hideg sör és az, hogy mielőbb bevethessem magam a tóba, mivel harminc fok volt és hétágra sütött a Nap. Üdv a déli féltekén. Ettől még persze ünnepeltünk: miután este nyolc felé kezdett túl hűvös lenni a napozáshoz, Orsi és Móni nekiláttak vacsorát főzni, én pedig feldíszítettem a buszt. Mire felaggattam a girlandokat, felállítottam egy pohárba egy tujafa-ágat és kitettem a gyertyákat meg a mézeskalácsot (Móni sütötte még Melbourne-ben!), addigra Orsiék elkészültek a vacsival. Sikerült egy szál rezsón háromfogásos ünnepi barbecue-t rittyenteniük, és még levest is főztek. Az énekléstől eltekintettünk, de a gyertyákat meggyújtottuk és a mézeskalács-illattal már majdnem tényleg karácsony volt (12 órával előbb, mint otthon). Láttunk más turistákat is ünnepelni: az egyik lakókocsinak piros rénszarvas-orra volt, a másikon fényfüzérek lógtak, egyesek pedig felfújható Mikulást hoztak magukkal. Mindennek ellenére úgy éreztem, a déli karácsony kicsit olyan, mint az európai halloween: erősen importcikk-jellege van.

Milford Sound

Noha kísértő, hogy a Balaton Soundra asszociáljunk, a Milford Sound nem fesztivál, hanem egy földrajzi tájékozatlansággal elnevezett fjord. Ugyanis minden olyan völgy, amit tengerbe befolyó gleccser hozott létre, fjordnak nevezendő, ha nem akarjuk a geográfusokat kétségbe ejteni, míg "sound"-nak kizárólag a folyó vájta kanyonok tölcsértorkolata hívható. A félreértés valószínűleg onnan, hogy az első telepesek nem norvég földrajzszakos egyetemisták voltak. Ami a maorikat illeti, ők eleve nem hiszik el a gleccseres dajkamesét: szerintük egy isten hasította ki a völgyet a baltájával. Akárhogy is, most ott van, Te Anau-tól kb 150 km-re, és gyönyörű.

Lakókocsinkat ehhez a túrához turistabuszra cseréltük, nem is akármilyenre: spéci BBQ Bus-ra szálltunk, ami azt jelenti, hogy ebédidőben megálltunk egy virágtengerben kanyargó patak partján, és körülültük a buszvezető rögtönözte barbeque-t (nagyon finom volt). Amíg sült a hús, lehetett sétálni a környező elvarázsolt erdőben. Bükkök, páfrányok, fenyők, pálmák vegyesen álltak, mind sűrűn benőve mohával: az egész erdő olyan smaragzöld volt, hogy káprázott tőle a szemem. Mi már itt is boldogan elbámészkodtunk volna egész nap, de a buszvezető hajtott minket tovább Milford Sound felé. Végül átértünk a hágón, és elénk tárult a hatalmas gleccservölgy. Ez Új-Zéland egyik legcsapadékosabb régiója, "négyből öt nap" esik az eső, és a meredek, sziklás hegyoldalról olyan gyorsan rohan le a víz, hogy időnként falavinákat indít el (a vékonyka talajban egymás gyökereibe gabalyodott fák lerántják egymást a hegyoldalról). Persze sziklák is gurulnak, télen pedig hagyományos hólavinák torlaszolják a völgyet. Legutóbb két hete volt kőomlás, még láttuk a nyomait, de már szabad volt az út. Amikor megérkeztünk a tengerszintre, járművet váltottunk: hajó vitt minket tovább a fölénk magasodó hegycsúcsok között. 

Gyönyörűen sütött a Nap, a tenger sötétkéken fodrozódott. Kétoldalt hatalmas sziklák emelkedtek, sűrű őserdő nőtte be őket és vízesések zúdultak le az oldalukon. Ráadásként egy helyen fókák sütkéreztek a napos köveken, ránk sem hederítve; azt sem tudtuk, merre fényképezzünk. Csodálatosan szép hely volt, ehhez hasonlót sem láttam még. Elképesztő ez az ország, szinte félvállról gyönyörű: itt természetes, hogy minden erdő, tó, útkanyarulat, a színek, a fények tündérszépek, én viszont nem tudom levakarni a fényképezőgépet az orromról és a vigyort a képemről. 

Glowworm caves

Noha világító lárvákat nézegetni talán elsőre nem hangzik vonzó programnak, mi kezünket-lábunkat törtük, hogy időben odaérjünk Te Anauba a barlangokhoz induló hajóra. Némi idegtépés és szerpentines lakókocsi-hajsza után az utolsó pillanatban fellihegtünk a kompra, ami már indult is a fényes férgek lelőhelye felé. A barlangot harminc éve találta meg egy elszánt kutató, előtte mindenki azt hitte, hogy csak maori legenda az egész. Larry viszont, akinek nem volt jobb dolga, három évig pancsolt a tóban, az "örvénylő áramlatot" keresve, ami a barlangból kiömlő patakot és így a bejáratot jelzi. Végül megtalálta, és ahogy beúszott, bónuszként kékesen tündöklő fénypontok százai vették körül. A patak gyorsfolyású, enyhén savas vize egy nagyon fiatal cseppkőbarlangot alakított ki, ahol a párás, sötét, mozdulatlan levegőben remekül érzi magát egy molylepkeszerű rovar lárvája. A rovar maga nem nagy szám, a lárva az érdekes, ami úgy vadászik, mint egy fénycsalis pók: ragadós nyálfonalakat ereszt maga köré, aztán felkapcsolja a potrohlámpáját, és azzal vonzza gyöngyfüggöny-szerű "hálójába" a legyeket. Mindez azért lesz turistalátványosság, mert a sokezer fényes lárva a mennyezeten olyan, mintha gyerekek fluoreszkáló csillagmatricáival lenne teleragasztva. Persze csak sötétben látszanak, ezért először be kellett sétálnunk a barlang mélyére a patak mentén. Ott aztán csónakba ültünk, az idegenvezető lekapcsolta a lámpát és körbevitt minket a barlangtavon. Olyan volt, mint a Balaton egy csillagos nyári éjszakán, csak a tücsökciripelés hiányzott. Mire kiértünk, a valódi égbolt is sötétedni kezdett: naplemente kísért minket hazafelé a tavon.

3,2,1 skydive!

Másfél éve dédelgetem a lökött ötletet, hogy egyszer még földet érés előtt szeretnék kiszállni egy repülőből. Mivel általában félresomfordálok, amikor mások a kamikáze-csúszda vagy a hullámvasút körül tömörülnek, mert nem szeretek zuhanni, a családom elég furán nézett rám, amikor egyszer csak bejelentkeztem egy 12,000 lábról induló szabadeséses ugrásra.  Én se tudom, mi ütött belém, de egyszer csak ott ültem a queenstowni skydive centrum irodájában, és írtam alá, hogy teljesen az én felelősségem, hogy erre vállalkoztam. Ezután vitt is sorstársaimmal együtt a kisbusz a város melletti mezőre, ahol a hangár állt. A cég elképesztően profi volt, minden nagyon olajozottan ment és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem sok idő maradt félni. Megérkezéskor rögtön tereltek befele a hangárba, és ránk adták az overallt, hevedert, sapkát és kesztyűt. Ezután megérkeztek a Tandem Masterek, vagyis akik kiugranak velünk/helyettünk a gépből. A legtöbbjük stílusosan ejtőernyővel ereszkedett közénk, az előző ugrásból. Itt csak olyanok dolgozhatnak, akik legalább ötezret ugrottak már, de a többség ennek a duplájánál tart, sőt olyan is van, aki már húszezernél jár. Rövid safety demo következett: eszerint nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fejet felszegve, lábat felemelve hason feküdjünk a levegőn, és  mosolyogjunk. Ahogy ezt tisztáztuk, indult is a gép. Nyolcan ültünk a padlón egymás ölében, három turista, három oktató és két fényképész. 

A tó meg a hegyek gyönyörűek voltak fentről a napsütésben, de nem élvezhettük sokáig a sétarepülést: ahogy felértünk 4000 méterre, az ajtóhoz legközelebb ülő instruktor a semmi szélére lavírozott a hozzáláncolt turistával és kivetette magát. Mi sem időztünk sokáig, Nick, az én oktatóm határozottan odalökdösött az ajtóhoz, én előírásosan felszegtem a fejem (addig se kellett lefele nézni), ő pedig meghintáztatott minket és ugrott is, mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben. Fantasztikus volt: egyáltalán nem éreztem, hogy zuhannék (pedig kétszázzal mentünk), inkább mintha lebegtünk volna, csak nagyon nehéz volt mozogni a süvítő szélben. 45 másodperc után elértük az 5000 lábat, ahol Nick kinyitotta az ernyőt (kinyílt!) és elkezdtünk spirálvonalban ereszkedni a reptér felé. Nézdegéltem a tájat, lóbáltam a lábam, örültem, hogy élek, bár a spirálzás ijesztőbb érzés volt, mint a szabadesés; kicsit olyan, mint a körhinta a vidámparkban, és pont annyira hányingeres. Leértünk, mielőtt bepánikolhattam volna, Nick talajt fogott, aztán engem is letett remegő lábaimra, és vége is volt. Repüléssel együtt 20 percig tartott az egész, és nem is volt nagyon félelmetes, talán mert nem tűnt valósnak. Ha nem lennének fényképek, lehet, azt hinném, álmodtam az egészet: mindesetre szép álom volt. 

Queenstown

A Mount Cook-tól  Queenstown felé a Kawarau Gorge-on át vezet az út. Lakókocsis turista ritkán örül a hegyi szerpentinnek, de itt mégse panaszkodtunk, talán mert leesett állal nehéz beszélni. Gyönyörű volt a táj, kopár csúcsú, zöld füves oldalú hegyek kétoldalt, középen pedig szürke kavicságyon rohant az égkék folyó, rózsaszín-lila virágoktól szegélyezve. A giccset csak egy-egy vízesés vagy legelésző őzek enyhítették. Queenstown maga egy hosszú, Z alakú tó partján fekszik, ide igyekeztünk a folyóval együtt. Ez a tó a Tekapo-val ellentétben sötétkék, és a hatalmas hegyek közvetlenül a vízből nőnek ki. A legenda szerint régen egy óriás aludt itt a mederben, de ez nyugtalanította a környéken élő maorikat, ezért egy éjjel rágyújtották az ágyát. Ahogy az óriás égett, a hó megolvadt a hegyeken, lefolyt és kialakította a tavat, meg kioltotta a tüzet. Szegény gigászunk harmadfokú égési sérülésein ez már nem segített, meghalt, de a szíve nem égett el, azóta is dobog a tó közepén, fura, 50 percenként változó árapályt okozva. Igaz kell legyen a történet, mert a vízszint tényleg óránként változik. 

Persze nem csak erre épül az idegenforgalom, télen síelni lehet, nyáron (ugyanazt a sífelvonót használva) bobozni, zipline-on csúszni, downhill biciklizni vagy bungee jumpingolni. Ez a két utóbbi verzió elég durva, de a bobot és a zipline-t (alias flying fox) kipróbáltuk. 2-3 méter magasan, fenyőfák között süvít a repülő róka: a kevésbé félős turisták megpróbálhatnak fejjel lefelé utazni vele. Nem ijesztő, de nem is könnyű: három próbálkozásból kétszer csak a hanyattfekvő "döglött teknős" pózig jutottunk. 

A hegyről leérve a sífelvonó aljában nem az Ausztriában megszokott hütte várja a turistákat, hanem egy Kiwicentrum, ahol meg lehet nézni élőben Új-Zéland nemzeti madarát. A kiwi egy röpképtelen, gombócforma madár hosszú csőrrel. Éjszaka közlekedik, rovarokat túr ki a talajból, mint egy hangyászsün, de bogyókat is eszik. Gyorsabban tud futni, mint az ember, cserébe szárnya annyi sincs, mint egy pingvinnek. Viszont van csontveleje, ez semelyik másik madárfajnak nincs, és félkilós tojásokat rak, ami rekord a testméretéhez képest. Mindehhez ráadásul a kiwik olyan mókásan sétálnak, mint a kultúréhes nénik a múzeumban; nem csoda, hogy az Új-Zélandiak a szívükbe fogadták őket. Mi is ellágyult szemekkel néztük a bogárlakomába merült, fontoskodva sürgölődő kiwit, aki viszont egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy 17 ezer km-t utaztunk a kedvéért. Egy idő után meg is unt minket és hátat fordított, jelezve, hogy az audenciának vége: vettük az adást, és távoztunk. Hamarosan a várost is ott kellett hagyni, noha Queenstown-ban még akármennyi időt el tudtam volna tölteni: gyönyörű tó, szép város, sok jóféle sör, vitorlások, futóösvény a víz partján - a világvége jobb helyen nem is találhatott volna. 

Heaven is a place on Earth

Rotoruából egy óra alatt átrepültünk a déli szigetre (már egész otthonosan mozgok a Christchurch-i reptéren), ahol átvettük a lakókocsit, aztán vártunk Mónira és Cathalra, hogy ők is befussanak Sydney-ből. A terv szerint 11 napot töltünk együtt, ami alatt két autóval furikázunk körbe: a miénk a nagyobb, összkomfortos, az övék inkább csak alvásra jó, de mindenki beteheti a sörét a mi hűtőnkbe. Amikor megjöttek, elindultunk az első állomás, a Lake Tekapo felé. Christchurch környéke sík, sok zöld mezővel és napsütéssel, a Lake Tekapo viszont gleccsertó a hegyek között. Egyre felhősebb és hűvösebb lett, ahogy mentünk felfele, de amikor odaértünk, a lemenő Nap pont áttört az esőfelhőkön, rózsaszín párát terítve a dombokra és szivárványt rajzolva az út fölé. 

Nem hittük volna, hogy ennél is lehet szebb, amíg meg nem láttuk a tavat. Tiszta kéken nyújtózott a havas hegyekig, a felénk eső partján pedig a fenyők és a nyírfák alatt kék-rózsaszín-fehér virágok egész erdeje borította a talajt. Szóhoz sem jutottunk, olyan gyönyörű volt, pedig ez még csak este volt, felhős időben; másnap reggel kisütött a Nap. A tó ciánkékre váltott, visszatükrözve az eget, körülötte pedig a zöldfüves domboldalon vadrózsa nyílt és annyi nyuszi ugrándozott mintha húsvét lenne, nem karácsony. Ilyen szépet elképzelni is nehéz. Futás közben megcsodáltam kora reggeli fényben, aztán amíg a többiek sétáltak, Orsi meg én elmentünk egy tónéző lovastúrára. A lovak békésen ballagtak velünk (kivéve Orsié, az ő lovának egyéni elképzelései voltak, de hugicám megregulázta), lehetett fényképezni a kacsákat, a hullámzó füvet, virágzó bokrokat, kék tavat (attól ilyen hihetetlenül kék, hogy a fény megtörik a vízben lebegő kőporon, ami a gleccserből olvadt a vízbe). 

Az idillt csak a túrára a szülei által elhurcolt, lovaktól rettegő  kislány időnkénti sikoltozása törte meg, miszerint ő moströgtön meghal (pedig még volt egy nap a világvágéig). Végül mégis mindannyian túléltünk, és a délutánt napozással-fürdéssel töltöttük (a tó 13-14 fokos, vagyis kicsit bele lehet menni). Estére átgurultunk a Mount Cook melletti táborhelyre (én vezettem! baloldalt, manuális váltóval, jobbkormányos lakókocsit!), ahol újabb szépséges naplemente várt ránk, ahogy a rózsaszín felhők átbuktak a Mount Cook csúcsán. Zárásként még megnéztük az Edmund Hillary múzeumot is (nem tudtam, hogy Hillary új-zélandi volt, se azt, hogy 2 méter magas), aztán gyönyörű napunkkal eltelve elvackoltunk a lakókocsiban.   

Őslények országa és Shrek mocsara

Yellowstone és Izland mellett Új-Zéland a világ harmadik nagy geotermikusan aktív régiója, Mordort sem véletlenül költöztették ide. Rotorua környékén egymást érik a gőzt köpő, kénköves nemzeti parkok (mindegyiknek megjegyezhetetlenül hosszú maori neve van), ezeket derítettük fel az elmúlt két napban, a lightostól haladva a hard core felé. Az elsőről, Waimangu-ról nekem még a Virágzó Völgy jutott eszembe: sok-sok páfrány, virágzó manukabokrok, rózsaszín mályva és aranysárga akác nőtték be a völgyet és a szépen kéklő tavacskák partját. A meglepő az volt, hogy a kékellő tengerszemek enyhén gőzölögtek, és közelebb menve az is látszódott, hogy finoman bugyborékolnak, a parti iszapra pedig kirakódott a kénes só. Mégsem a tipikus erdei tisztás... A víz ráadásul letális Széchenyi-fürdő szagot is árasztott, még nagyobbá téve a kontrasztot a virágzó erdővel. Az egyik percben az ember egy normális erdei úton sétál, zümmögnek a méhek, majd a következő kanyarban elborítja a kénköves köd, és az út melletti sziklákon meggrillezhetné a steaket vacsorára (lehet, ezért hagyományos maori étel a kövön sütött hús?). 

A virágzó "szoft" gejzírpark után következett a level 2, a Waiotapu National Park. Itt már sárgára és rozsdabarnára színeződött sziklák, sőt, rozsdaszín mohával borított fenyők uralják a parkot virágok helyett, a tavak pedig vulkáni hamutól feketék vagy kéntől rikító sárgák. A fő látványosság itt azonban mégsem a füstölgő talaj, a sarat pöfögő katlanok, vagy a 80 fokos vízesés, hanem Lady Knox őkisasszonysága, a környék legnagyobb gejzíre. Mivel magától kissé szeleburdi a hölgy, nem olyan pontosan tör ki, mint az Old Faithful, a turisták kedvéért megrendszabályozták, minden napra egy kitörést időzítve. A kitörés katalizálása egyszerű és nagyszerű (még a környékre fakitermelési munkára rendelt fegyencek kísérletezték ki száz éve): szappant kell dobni a kráterbe. Így a kétkamrás gejzír felső felében lévő 90 fokos víz felbuborékosodik, csökken a nyomása, és az alatta lévő 170 fokos ki tud emelkedni - nyáron 10-15, esős évszakokban akár 20 méter magasra. 

A napi fizikalecke után még eggyel közelebb merészkedtünk a kénköves pokolhoz, szó szerint: következő állomásunk maga a Hell's Gate volt. A vonzó nevet G B Shaw adta utunk harmadik parkjának. A maorik eredetileg Hurutini hercegnőről nevezték el, aki bevetette magát az egyik kráterbe, mert a férje nem volt vele elég tisztelettudó (furi Új-Zélandi prefeminista mozgalom lehetett). Nem szép halál, mivel a tavak többségében fekete sár bugyog, Shrek és Fiona valami hasonló helyen lehettek nászúton. Orsival mi is kipróbáltuk a sárfürdőt, persze nem a halálos verziót: a túra végén bele lehetett ülni egy iszapos és/vagy egy kénes medencébe a helyi open-air spa-ban (csak annyira volt spa, mint egy cserkésztábori zuhanyzó, de a sár volt az igazi lényeg). Csúszós-iszapos-szagos vízben fürdeni elég dagonyázós élmény, de állítólag nagyon egészséges. Számunkra az egyetlen érzékelhető hatása az volt, hogy Orsinak megfeketedtek a fülbevalói.

Családegyesítési program

Kedvenc hugicámat akkor láttam utoljára, amikor betolták Pesten a térdsebészet műtőjébe, apámat pedig amikor felszállt a hazafelé tartó gépre a saigoni reptéren. Most egyszerre csak ott vártak rám mindketten, amikor kiszálltam a liftből egy random aucklandi hotelben, far, far away. Nekik 36 órát kellett repülni, nekem csak egyet, vagyis ők sokkal gyűröttebbek voltak, amikor másnap elindultunk lelkesen hadaró idegenvezetőnkkel felfedezni a várost. Auckland másfél millió lakosa ötször annyi négyzetkilométeren terpeszkedik, mint a kétmillió budapesti - itt csak az nem lakik kertes házban, akinek agorafóbiája van. Ettől a város kellemes lakókörnyezet, de nézegetni nincs mit rajta, hacsak valaki nem érdeklődik különösen a 20. századi angolszász kertvárosi építészet iránt. Noha semmi sem lehetetlen, én még nem találkoztam turistával, aki erre izgult volna. Mi is inkább a tengerpart felé vettük az irányt, ami sziklákkal, szörfösökkel és őserdővel kecsegtetett. Jól  választottunk: a parti út pálmák, páfrányok és óriásfenyők között kanyargott (elég élesen, és a rossz oldalon, de ettől igyekeztünk eltekinteni), szépséges kilátással a fekete homokos öblökre. 

A mi úticélunk a Piha Beach volt, egy széles, kétkaréjos öböl, közepén a Lion's Rock nevű sziklával, amire fel is lehetett mászni, kilátás végett. Másztunk, fényképeztünk; december lévén nyári virágpompában állt a tengerpart és nyüzsögtek a szörfösök a meleg - értsd 17 fokos - tengerben. Miután kimulattuk magunkat, visszaautóztunk a városba megnézni a maori múzeumot. Az idegenvezetőnk teljesen odavolt, hogy a parton mászkálás miatt lecsúsztunk a maori néptáncbemutatóról. Mi nem bántuk annyira, különösen, mivel apámban még élénken éltek a Vietnámban elszenvedett népzenei élmények. Inkább megcsodáltuk a különleges fa- jáde és csontfaragványokat, amik nagyrészt kagylószemű, kinyújtott nyelvű harcosokat ábrázoltak. Ezután utolsó állomásként felmásztunk a Mount Victoria nevű kialudt vulkánra az öböl bejáratánál, amit a kiwi kormány a második világháború alatt titkos erődítménnyé alakított, hogy legyen honnan ágyúzni, ha betörnének a szovjetek. Az ágyúkat már leszerelték, csak a 360 fokos kilátás maradt az öböl vitorlásaira és vicces mérgesgomba alakú szellőzők. Auckland és környéke végül nagyon kellemesnek bizonyult, annak ellenére, hogy mindenki élénken bizonygatta, milyen ronda, de holnap azért autózunk tovább Rotorua felé. 

Egy kentaur délutánja

A második hét vége felé egy különösen hosszú tereplovaglás után, amit annak ellenére sikerült egy darabban teljesítenem, hogy elég sok lejtmenetet és előrejelzés nélküli vágtázást tartalmazott, Liz meglepett azzal, hogy jutalmul másnap elmehetek egyedül. Korábban még sosem lovagoltam ki egyedül és bár tisztában voltam a megtiszteltetés mértékével, azért kicsit meg is szeppentem. Szerencsére addigra összebarátkoztam a lovacskámmal, és sejtettem, hogy Liz inkább benne bízik, mint bennem. Tuscany egy csodaszép, tapasztalt 13 éves gesztenyepej paripa, aki semmitől nem ijedt meg, se zúgó traktoroktól, se rohangászó tehenektől, se ostoba turistáktól, akik átugratják vele a felszállóemelvényt. Ráadásul kedves volt hozzám: nem kötekedett, amikor bizonytalanul irányítottam, inkább kitalálta, mi lenne a feladat és megcsinálta magától (a rossznyelvek szerint azért volt ilyen készséges, mert velem szinte nyaralt: korábban egy 110 kilós hölgy lovagolta). Egyszóval Liz úgy döntött, hogy bölcs és nyugodt Tuscany segítségével hebrencs Szilvia túl fogja élni a vadont, menjünk hát. Én ebben nem voltam olyan biztos, eléggé izgultam is, de azért másnap délután mégis nekiindultam. 

Tuscany tényleg nagyon jól viselkedett: ugyan látszott rajta, nem nagyon érti, mit kódorgunk kissé céltalanul fel s alá, de nem tiltakozott. Bejártuk a patakmedret, átugrottunk egy kapun, még kicsit vágtáztunk is, aztán jutalmul elvittem egy legelőre, ahol kedvére uzsonnázhatott, amíg én a kilátást fényképeztem. Vacsoraidőben diadalittas Kolombuszként tértem meg, és annak ellenére, hogy ez objektíve nézve egy csekély veszélyértékű kirándulás lehetett, ennek teljesítésére voltam a legbüszkébb. 

Lóból is megárt a sokk

Miután megismertem Lizt, már sejtettem, hogy nem fogok lazsálni ebben a két hétben. Így is lett, a napi 2x2 óra lovaglás és másfél óra csutakolás meg fel-le nyergelés után minden este hullafáradtan rogytam a paplanos ágyikómba, és annak ellenére rögtön elaludtam, hogy a gyatrán szigetelő ablakok résein ujjnyi molylepkék másztak a szobámba, hogy aztán hangosan zörögve repkedjenek reggelig. Valószínűleg a szomszéd réten legelő bocik is bejöhettek volna, akkor sem ébredek fel (akkora ablakrésen be is fértek volna). Ha a szigetelés nem is erősségük az új-zélandiaknak, a lovaglás annál inkább: Liz nagyon profi órákat tartott, ha pedig nem győztem levegővel, kedvesen érdeklődött, hogy akkor most nyaralni jöttem vagy lovagolni. Négyféle kardioedzés volt, ezeket váltogattuk: díjlovaglás, díjugratás, cross-country és terep. 

A díjlovaglás, másik nevén dresszázs a precízióról szól: tudod-e a lovat egy adott ponton (és nem fél méterrrel később) beugratni vágtába, tudsz-e 10,15, 20 méter átmérőjű kört lovagolni, hátrafelé menni, kígyóvonalban ügetni, hátralépés nélkül helyben megfordulni stb. Ez nem túl félelmetes vagy látványos, de ez követeli a legtöbb izommunkát és összeszedettséget. A díjugratás már mókásabb, ez az, amikor színes rudak fölött kell átkergetni a lovat, itt már van akció. Mégsem ez a leglátványosabb, hanem a cross-country, ami gyakorlatilag ugratás terepen (tehát kerítések, farönkök, patak, egyebek fölött). A sima tereplovaglás nyugisabb, olyankor csak megy a ló hegynek-völgynek, lehet nézelődni, hullámzó fűben vágtázni és egyéb giccselemekel mulatni. Mindegyiket élveztem, és ahogy gyűjtöttem a horzsolásokat és kék foltokat, a lovaglási skilljeim is javultak. Egyre több feladatban tudtam részt venni, és amíg az első nap csak pislogtam, ahogy a többiek átugrattak az akadályokon, nemsokára azon kaptam magam, hogy én is repkedek át a kerítések fölött. 

Persze voltak nehézségek; a legviccesebb talán az utolsó előtti díjugratós óra volt. Három kb hatvancentis akadályon kellett átugratni, nem voltak nagyok, de elég éles szögben kellett fordulni közöttük. Egy ügyes lovas ilyenkor kiszámolja az útvonalat, és már az akadály előtt azt nézi, hogy utána merre fog menni. Szilvike persze nem ez a kategória: Szilvike nekirohan, sisakja a szemében, karja-lába szanaszét, és csak az akadály után jön rá, hogy khm, a lóraszálláshoz használatos emelvény (kb 80 cm magas és 60 széles) pont előtte van. Kikerülni elég nehéz lenne, közel van, ló vágtázik, most ugorjam át? Mire ezt végiggondoltam, a ló is arra a következtetésre jutott, hogy itt leginkább ugrani lehet, és ugrott is, nem kicsit. Ahogy földet ért, én persze elszálltam, mint annak a rendje, így jár, aki túl nagyot mer álmodni. Szerencsére a lovacskámnak semmi baja nem lett,  és az biztos, hogy gondoskodtam a csapat aznapi szórakozásáról - kár, hogy én nem láttam. 

Csendes éj 200 decibellel

Egyik este épp a csontjaimat fájlaltam az egész napos lovaglás után, amikor Cayla izgatottan bekopogott, hogy van-e kedvem megnézni a Christmas Light-ot. Mit tudtam én, mi az és hol van, de miért is ne? Úgy képzeltem, hogy a szomszéd városkába megyünk ahol majd a polgármester vagy a TSZ elnök felkapcsolja az égőket a főtéren. Egyszer már jártunk ott, akkor napvilágnál, amikor Caylának kerestünk túrazoknit: a város méreteiről talán jó képet ad, hogy nem volt egy ruhabolt sem, és zoknit sehol nem árultak (végül a hitközségi secondhandben kaptunk egy párat ingyen). Ennek fényében joggal gondoltam, hogy a karácsonyi lámpagyújtás is szolid kisvárosi esemény lesz. Tévedtem, nem a városba mentünk, és szó sem volt ünnepélyes gyertyagyújtásról: a semmi közepén parkoltunk le valahol Christchurch mellett. Üres volt a táj, de a sövényfalak mögött árulkodó diszkófények pásztázták az eget. Először azt hittem, vurstliba tévedtünk, de nem: a bejáratnál a felirat büszkén hirdette, hogy a Christmas Wonderlandben járunk. Beljebb teljes fény- és hangerővel vágott fejbe a culture shock. A néhány négyzetméteres alapterületű installációk annyi kivilágított, motorizált és csillámló karácsonyi giccsdíszt tartalmaztak, mint az összes osztrák tartomány együttvéve. Nem tudtam, hova nézzek: a kéménybe szorult rénszarvasokra, a bálnán lovagló Mikulásra, a tehén alakú karácsonyi égőkre vagy a pingvinekkel hancúrozó piros sálas csirkékre. Az ájtatünnepi cukiságbazár fölött megszámlálhatatlan karácsonyfa színes égődíszei lüktettek a hangszórókból dübörgő metálzene ütemére, érdekes kontrasztot alkotva az alant munkálkodó Mikulásokkal. A kijáratnál az értelmi szerző és tulaj farmer elárulta, hogy a fény- és lézershow a neten is megtekinthető, így megosztanám, Merry Kiwi Christmas to everyone!

A farm, ahol élünk

Megérkeztem hát Far Far Away-be, ahol a kismalac, az üveghegy és társai tartózkodnak és a kiwik a fejükön állnak. Lovaglási kísérletem helyszíne 12 órára van a GMT-től és 17,000 km-re Budapesttől, vagyis otthonról nézve valóban az Isten háta mögött helyezkedik el. Maga a lovarda még helyi viszonylatban is elszigetelt, Christchurchtől 80 km-re fekszik szép zöld hegyek-völgyek-lankák között. Kowhai Farmnak hívják, mivel az alapító nagyszülők negyven éve kezdték a businesst egy lovas vendégházzal egy kowhai fa (spéci kiwi akácfa) tövében. 

A farm azóta is családi vállalkozás, bár szépen kinőtte magát: 90 lovat tartanak, és nem csak a régió összes pónifan kisgyereke jár ide, hanem sok japán és amerikai turista is. Ahogy átautóztunk a birtokon, futólag megpillantottam a legelésző lovakat és az ugrató- meg  a díjlovagló arénát; kezdett úgy festeni, hogy jó helyre jöttem. Chris, akivel korábban leveleztem és aki behozott a reptérről, megmutatta a szobámat: nagy ágy sok puha paplannal, hatalmas, a mezőre és a lovakra néző ablakok és egy óriási bokor futórózsa az ajtó mellett. 

Megállapítottam, hogy valami kifürkészhetetlen okból a helyi VIP suite-ot kaptam, aztán követtem Christ az ebédlőbe, ahol bemutatott a többieknek. Nem voltak sokan, csak a család és három lány, mert épp lement a hétvégi vendégáradat. Chris felesége, Becky egy farmerlány kiadású Cameron Diaznak bizonyult, a két gyerekük ennek megfelelően szőke és nagyon kékszemű (gyerekszerető nőtársaim biztos gügyögő üzemmódba váltottak volna). Cayla, a nagyon kedves kanadai lovász-segéderő lány, két kiwi tinédzser és Pepper, egy öreg labrador egészítették ki a csapatot. 

Azonban a grand finálé még hátra volt: épp megvacsoráztunk, amikor megérkezett a főnökasszony. Bár közel jár a hetvenhez, nem hiszem, hogy valaha valaki "Granny"-nek merte volna szólítani a McGalagony-szerű hölgyet, aki azonnal uralta a helyiséget, amint belépett. A Kowhai Farm úrnője vesébe látó tekintetével engem is azonnal felmért, de nem fecsérelte az idejét udvarias smalltalkra. Az a típus volt, aki három dolgot csinál egyszerre, miközben semmi nem kerüli el a figyelmét, finoman ironikus kritikája előtt pedig gyenge nádszálakként hajolt meg az egész udvartartás. Ámulattal vegyes érdeklődéssel figyeltem félelmetes hatékonyságát és rögtön a bűvkörébe kerültem. Az elkövetkező két hétben nekem is ő parancsolt, de nem bántam. Aki ismer, sejtheti, hogy inkább csodáltam elegánsan cinikus humorát, kimeríthetetlen tudását és maximalizmusát: jobb tanárt nem is kívánhattam volna. Megint csak jó szerencse kísért és jó helyre kerültem: már csak annyi dolgom volt, hogy bírjam izomzattal.

Deltavidék

Már egyszer találkoztunk a Mekong folyóval, Laoszban hajóztunk rajta a felső szakaszon, most megnéztük a másik végét. Saigontól nem messze ömlik 9 ágra bomolva a dél-kínai tengerbe, ezért Kilenc Sárkány torkolatnak is hívják (a vietnamiak se vacakolnak sokat, itt mindent sárkányokról neveznek el). A delta területe természetesen óriási, az egyes ágak több km szélesek is lehetnek, ezért a mi programunk csupán egy kis területre szorítkozott, ahol a vízen egy úszó nagybani piacot, a szárazföldön pedig különböző őstermelőket lehetett meglátogatni. 

A piac itt tulajdonképp mindenhonnan összeverődött bárkákat jelent: a tulajdonosok reggel 6 felé indulnak a falujukból (azért ilyen "későn", mert már van motor és nem kell evezni) és akkor mennek haza, ha mindent eladtak. Ki-ki az orrba kiakasztott termékmintával jelzi, hogy mit árul, ezektől eltekintve a hajók egyforma traktormotorral hajtott fabárkák, az orrukra pedig szemeket festenek, hogy elriasszák a krokodilokat (holott már évekkel ezelőtt elriadt az összes, golyó által). A hajósok közül sokan állítólag egész évben a vízen vannak, csak újévkor van egy szabadnapjuk, mint Bolygó Hollandinak, amit a családjukkal tölthetnek. Ehhez képest a víz mellett lakó szárazföldi patkányok élete rózsásnak tűnhet, noha nem az. Árvízzel ugyan nem kell küzdeniük, de például meginni nem tudják a sárbarna folyóvizet (viszont abban kell fürödni meg mosni, pedig nincs szennyvízelvezetés). 

Sosem találtam volna ki, de esővizet isznak, amit a monszunidőszakban gyűjtenek be és hatalmas agyagkorsókban tárolják egész évben. Csekély vigasz, hogy csak akkor kezdik gyűjteni a vizet, amikor az első néhány zápor már lemosta a tetőt... Ezután az itallap után a koszt királyinak tűnik, pedig csak gyümölcs és rizs, ez utóbbi minden formában: rizslepény, rizspapír, pattogatott rizs, karamellás rizskeksz, rizspálinka. Ezeket meg lehetett kóstolni a folyóparton sétálva, úgy osztják, mint a Tesco áruházban az újfajta sajtos krékert a standokról, csak ez valószínűleg nem KERMI által bevizsgált. A helyiek végtelenül kedvesen kínálgatják a portékájukat, majdnem sajnáltuk, hogy nem volt szükségünk legyezőre, kókuszdióból készült táskára vagy hímzett férfiingre. Cserébe mindent megkóstoltunk, amit ránktukmáltak, remélve, hogy este vacsorázni megyünk majd és nem gyomormosásra. Visszafelé autózva (szédítő 80 km/h-val az autópályán), ismét és nem utoljára azon filozofáltunk, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy olyan országba szülessen az ember, ahol iható a csapvíz - egyáltalán, van csap. Kontrasztos élmény volt megérkezni a hotelba este, ahol szólt a Stilenacht és a személyzet karácsonyfát díszített a hallban. Good bye, Vietnam, good morning, Santa Claus! 

Játsszunk katonásdit: enyém a tank, tiéd a csúzli

Cu Chi falu és környéke, ahová másnap ellátogattunk, a vietkong ellenállás egyik leghíresebb központja. Alig 40 km-re van Saigontól, a déli erők fellegvárától, de 20 éven át kitartott. A siker titka, hogy az ellenállók egy 120 km hosszú alagútrendszerben rejtőztek, innen indítva gerillatámadásokat a dél-vietnami és az amerikai csapatok ellen. A bejáratok gondosan álcázták, a 100x60 cm-es járatokban pedig az apró vietnamiak is csak kúszva tudtak közlekedni. Ha mégis bejutott volna az ellenség, szennylével fertőzött bambuszkarókra, mérgeskígyókra és még mérgesebb, elszánt vietkongokra számíthatott. A fegyvereket vagy az amerikaiktól lopták, vagy helyben fabrikálták: a kétségbeesés kőkorszaki, de ravasz és kegyetlen eszközöket szült, amik arra voltak kifejlesztve, hogy csak megsebesítsék, de ne öljék meg az ellenséget, így további erőforrásokat foglalva le a gyógyításra. A végtagok felhasítására, eltörésére vagy épp felületes kibelezésre specializált csapdák mind megtekinthetők egy parkosított dzsungelkertben Cu Chi mellett, ide vitt minket az idegenvezető. A jól ápolt emlékhely szofthorror Disneyland-hangulatú: jókat lehet borzongani a szögekkel kivert csapdákat látva, de azért vigyáznak a turisták mimózalelkére és inkább a hősiességet, a hazaszeretetet és a bajtársiasságot domborítják a borzalmak helyett. Takaros szoborcsoportok illusztrálják a vietkong háborús mindennapokat: hogyan gyártottak gumiabroncsból cipőket és bombamaradványokból kézigránátot; hogyan főztek a föld alatt maniókagyökeret ebédre; miként ásták kézzel és kéziásóval az alagutakat; hol tartották a bajtársi-elvtársi gyűléseket (ahol azért mindenki eltakarta az arcát). Megtekintettük a kommunista háborús propagandafilmet is, amelynek tanúsága szerint a helyiek egész addig békésen termesztgették a gyümölcsöt, amíg egy nap fel nem bukkantak az amerikaiak és le nem bombázták a papayát a fáról; ekkor a nép, persze jogosan, kaszát-kapát-mérgeskígyót ragadott, hogy megvédje otthonát a behatolók ellen. 

Propaganda és kommunisták ide vagy oda, nehéz megindokolni, mit kerestek itt tulajdonképp a GI Joe-k. Nyugaton azt tanítják, hogy a demokratikus világot védték a vörösöktől (miként most védik az iszlámtól). Közelebbről nézve inkább úgy látszik, hogy játszótérnek használták, ahol kipróbálhatták kedvenc fegyvereiket: MI16-os géppuskát, Patton tankot, napalmot, B-52eseket, gyomirtókat. Persze ez nyilván nem az odavezérelt 18 évesek ötlete volt, az amerikai és francia kormányok egyezkedtek a dél-vietnami vezetőkkel. Mindeközben a harctéren mindenki rosszul járt, nemzetiségétől függetlenül. És persze a vietnamiak jártak sokkal rosszabbul, hiszen a civilek is bevonódtak, sőt: kifejezett célja volt az amerikaiaknak a vietnami gazdaság megsemmisítése ("we will bomb them back into the stone age" mondta kedvesen az egyik vezérkari tiszt). A bombázások és mészárlások valósághű képeit a Cu Chi-i Disneylandben nem lehet látni, ehhez a War Remnants Museum-ba kell menni Saigonba. Minket érdekelt, így elmentünk, bár figyelmeztettek, hogy "it is not for the faint-hearted". 

Itt már tényleg nem sminkeltek: főleg fényképeket lehet látni, de az pont elég volt. A háborús mészárlásokról készült képek is borzalmasak, de még sokkolóbb volt számomra az Agent Orange nevű gyomirtó áldozatainak szentelt tárlat. A szétlocsolt 74 millió liter fenoxil alapú szer nyomán többezer nyomorék gyerek született; sokan most tinédzserek vagy az én korosztályom, csak épp nekik hiányzik mindkét lábuk, a szemeik vagy a fél arcuk. Kíváncsi vagyok, hálásak e, hogy Uncle John(son) megmentette őket a kommunizmustól. 

KRESZtürelmi zóna

Minden tiszteletem a véleményszabadságé, utólag mégis fura, hogy az utazási iroda "elbűvölő régi francia gyarmati városka"-ként jellemezte Saigont. A város - hivatalos nevén Ho Chi Minh city - lakosainak száma ugyanis kicsit több, mint egész Magyarországé, és annyi robogó furikázik benne, hogy négyes sorokban egymás mögé állítva elérnének Budapesttől Londonig. Persze ha felcsapom egyszer is a wikipédiát, rájöttem volna, hogy a romantikus leírás nyüzsgő iparvárost takar, de lustaságom megvédte az illúzióimat. Miután megérkeztünk és szembesültünk a város méreteivel, elindultunk sétálni, hátha mégis találunk egy ex-gyarmati városmagot. 

Már este volt, úgyhogy csak felfedeztünk kicsit a másnapi idegenvezetés előtt. A közlekedés még Hanoit is felülmúlta: itt soha senki nem ad előnyt senkinek, és a zebrák csak viccből vannak felfestve. Akinek szíve nem elég bátor begyalogolni a folyamatosan áramló forgalomba, remélve, hogy a motorosok majd kikerülik, az készüljön fel, hogy az úttestnek azon az oldalán öregszik meg, ahol született. A nyomoronc, lámpához és KRESZhez szokott európaiakat külön turistarendőrök kísérik át az úton, lollipopman-style: nem tenne jót az idegenforgalomnak, ha elhullanának. Hátrányos helyzetű fehér ember létünkre néhány tachikardiás átkelés után mégis sikerült bejutnunk a központba. 

Franciás belvárost végül nem leltünk, de belebotlottunk egy megmászható felhőkarcolóba. Fellifteztünk a nyíló lótusz ihlette épület skydeckjére, ahonnan futurisztikus kilátás nyílt a kivilágított Saigonra. Mint másnap kiderült, a város így volt a legszebb: madártávlatból, éjszaka. A világosban megtekintett turisztikai látványosságok, jelesen az ijesztően szocreál Reunification Palace, a koloniál Főposta és egy neogótikusnak nevezett, de (re-)reneszánsznak látszó templom, minden lelkesedésünk ellenére is a közepesen gyorsan felejthető kategóriába tartoztak. Az ezeréves Hanoi-val szemben Ho chi minh city alig 200 éves, így építészetében annyi a megtekintésre érdemes épület, mint egy átlag amerikai városban. Mégsem kellett stupák hiányában halálra shoppingolnom magam (bár azt is megpróbáltam): inkább bevetettük magunkat Vietnám háborús múltjába.

Hoi An

Amíg Hanoi nyüzsgő nagyváros, Hoi An egy történelmi városközpontba és köré épült elbűvölő turistacsapda. Maga az óváros a legérdekesebb látványosság: eklektikus kínai-japán-francia-vietnámi exkikötő, árnyas fákkal, színes utcákkal, lampionos hidakkal. Mindebből azonban mi az érkezésünk napján nem sokat láttunk, önhibámon belül, ugyanis én egy másik autentikus ázsiai turistaélmény felderítésével voltam elfoglalva: rosszul lettem. Meg kell vallani, nagyon látványosan adtam elő: azt a részt, amikor a toxikus tengeri herkentyű eluralta a szervezetemet és papírfehér szájjal majdnem elájultam, sikerült a Hanoi-Danang repülőútra időzíteni. Ezzel elértem, hogy a stewardessek Vészhelyzet-stílusban hajoljanak fölém, miközben a gép padlóján fekve próbáltam visszaáramoltatni a vért a fejembe, apám pedig a lábamat tartotta és a pulzusomat számolta. Határozottan menő. Sajnos parádés magánszámom azzal a következménnyel járt, hogy ki kellett hagyjuk az etnográfiai múzeumot Danangban és a vacsorát. 

Másnap azért feltámadtam, hogy megnézhessük a My Son romtemplomot és a már említett óvárost. My Son az egykorvolt királyok saját különbejáratú imádkozóhelye volt, hindu irányultsággal. A szentélyeket vörös agyagtéglából emelték és cement helyett gumifalével ragasztották össze. A domborműveket a már kész épület falába vésték - jó ötlet, csak elrontani nem szabad. Az egész komlexum hatalmas és gyönyörű - lehetett, mielőtt a 90%-át elpusztította az amerikai szőnyegbombázás. Megnéztük, ami maradt, aztán visszamentünk a városba, ahol a kiköpött Tininindzsa-harciteknős idegenvezető elvitt minket egy kínai templomba és néhány régi, szépséges faragásokkal díszített lakóépületbe és kereskedőházba. A templom volt a legszebb, sárkányokkal, tömjénspirálokkal és tengeristenek szobraival. Az utolsó állomáson viszont csapdába ejtettek minket egy népzenei előadással. Nagyon autentikus volt, de a frekvencia és az időtartam kirojtozta kissé az idegeinket. Végül megszöktünk, és inkább sétáltunk egyet a folyóparton, ahol sötétedés után kigyúltak a selyemlampionok, elfeledtedtve a hányattatásokat és az általam látott legszebb ázsiai városkává változtatva Hoi Ant. 

A Leszálló Sárkány Öble

Második Hanoi-i napunkat teljes egészében a városon kívül töltöttük: elautóztunk a Halong öbölbe, megnézni, merre süvített motorcsónakjával Pierce Brosnan a Tomorrow never dies-ban, mint ifjú és snájdig James Bond. A Halong öblöt minden magára valamit adó turista megnézi, akit Hanoiba vet a sors: szép, híres és csak 150 km-re van a várostól. Vagyis négy órára. Reggel persze mi is azt hittük, hogy ez csak két óra, de mivel 60 km/h átlagsebességet nyomtunk a motorokkal, turistabuszokkal, tehenekkel és iskolás gyerekekkel népes "gyorsforgalmi" úton, csak délre jutottunk az öbölbe. Ott viszont már sütött a Nap és villámgyorsan fel is pateroltak minket az egyik hajóra. Volt miből választani, a kikötő zsúfolásig tele volt turistahajókkal, amik sorban futottak ki, mint egy fehérre mázolt tevekaraván. Mindegyik hajó fehér: mint megtudtuk, ez egy tavalyi kormányrendelet, előtte sokszínűek voltak, de az Imázsközpont kiadta az ukázt, hogy idéntől csak fehér színű hajók hagyhatják el a dokkot. Kincstári ízlések és pofonok. Persze a szabál az szabál, így a mi hajónk, a Halong Dream is fehér volt. Besoroltunk a karavába, megtekinteni a (másik nevén) Leszálló Sárkány  Öblét: a régi legenda úgy tartja, hogy a folyóból a tengerbe bemászó sárkány barázdákat húzott a földbe a farkával, amik aztán feltöltődtek vízzel. A geológusok ezzel szemben azt mondják, hogy a régió vetődéssel kialakult mészkőhegységekből áll, amiket többször is elöntött a tenger, mostani állapotuk szerint derékig. Ki-ki higgyen, amiben akar. 

Az öböl mindenesetre tényleg szép: a szigetecskék majdnem érintetlenek, mert senki nem tud ilyen meredek falakon lakni, így zöld dzsungel borítja az összeset. A szigetek között viszont, meglepetésemre, igenis laknak: afféle úszó házak, sőt egész faluk vannak a csendesebb öblökben. Az itt lakó - főleg halász - emberek a hajókon élnek, főznek, és az úszó falu iskolájába járatják a gyerekeiket; az idősebbek tán nem is jártak soha a szárazföldön. A motorcsónakok (és James Bond) megjelenése előtt az őslakosok vitorlás dzsunkákkal közlekedtek, ami ennyi sziget között szép kihívás lehetett a forgolódó szélben. Hajóztunk kicsit, bámészkodtunk, aztán kikötöttünk egy cseppkőbarlangnál. Cirka ötven éve fedezte fel egy halász, mikor valami majmot üldözött, és aztán annyi turistát hozott ide, hogy hajótársaságot alapított a pénzből. Az állam nem is tudott az egészről a '90-es évekig, akkor viszont rögtön lenyúlta a businesst és feltárta a barlangot. Jót is tett vele meg nem is: a barlang tényleg gyönyörű, és most többet lehet belőle látni, viszont a cseppkövek immár színes égőkkel vannak megvilágítva, Disneyland-stílusban. Az eredmény elég érdekes volt, volt, és illett az általános Halong-hangulatba: szép táj, a turizmus által túlpörgetve.

Vespa city

Sötétedés után érkeztünk meg Hanoiba, ezért az első autózáson a hotel felé nem láttunk mást, csak az esti csúcsforgalmat az utakon. Azon viszont volt mit nézni: mindenhol robogók rajzottak, a KRESZt és egymást teljesen figyelmen kívül hagyva. Másnap reggel a világosban még jobban megfigyelhettük őket, amikor elindultunk várost nézni. Hanoi 6 millió lakosára 3 millió kismotor jut, vagyis mindenhol ott vannak: lányok vezetik őket munkába miniszoknyában; családok ülnek rajtuk, pici babák és terhes anyukák is; árusok erdőnyi virágot, 6-7 rekesz Coca-Colát, madárkalitkákat, istennyilát szállítanak velük, de láttunk motorost, aki egy cirka 3 méteres bambuszlétrával lavírozott.

Lámpák csak gyéresen vannak, rendőrt nem látni, de sávokat se nagyon: ha vannak is, ugyanolyan lelki nyugalommal közlekedik mindenki a szembejövőben, mint a sajátjában. Állítólag sok koccanásos baleset adódik, de ezeket igyekeznek gyorsan lerendezni mielőtt megjelennének a fakabátok (akik amúgy is többet foglalkoznak lehallgatással, mint forgalomirányítással). A fokozott titkosrendőri jelenlét oka, hogy Vietnám szolidan kommunista ország. Mindenhol ott vannak a vörös zászlók és a mozgalmi plakátok, a Ho Chi Min emlékműnél pedig tilos fotózni (minek is, elég randa).  Nem is oda mentünk, hanem az első hallásra a nagyvezír csukaszürke mauzóleumánál is érdektelenebbnek tűnő Etnográfiai Múzeumba. Félelmeim alaptalannak bizonyultak: életemben először élveztem a látogatást egy néprajzi múzeumba. Vietnám 54 törzsének (70% Viet, a többi kisebbség) mindennapjaiba nyerhettünk betekintést. Az idegenvezető állította, hogy vidéken még tartják az itt bemutatott életmódot, ami azt jelenti, hogy nem szeretnék egy vietnami faluban lakni. A parasztság cölöpökön álló bambuszkunyhókban lakik, és főleg rizstermeléssel meg szövéssel keresi szűkös betevőjét. A lányok 13-15 évesen mennek férjhez, és rögtön el is kezdik megszülni 7-8 gyereküket. A férfiak élete sem móka-kacagás, a sziklás talajt faekével szántják, a rizst kézisarlóval aratják. Kevés ünnepnapjukon mozi helyett a "waterpuppet show"t élvezhetik, ami nem más, mint tavi bábjáték. Még a halálukban sincs sok köszönet: a sámánnak annyit kell fizetni a kéthetes halotti szertartásért, hogy arra rámegy a család teljes nehezen összekuporgatott rizskészlete. Miután kellőképp sokkolódtunk a múzeumban, elmentünk megnézni egy buddhista-taoista hibrid templomot, amit a városban meglepően nagy számban található tavak egyike mellé építettek. Az eddig látott szentélyekhez képest itt sokkal erősebb a kínai hatás, ami rengeteg lakkozott fában, porcelánban és sárkánymotívumban mutatkozik meg. Mi a templomot fényképeztük, a helyiek minket: akik faluról jöttek fel látogatóba, esetenként a szó szoros értelmében nem láttak még fehérembert. Ez a tendencia megfordult, amikor elértük az 1072-ben (!) alapított egykori egyetemet, a Literature Temple-t: diplomaosztás volt, és a Konfucianusz-szobrok körül nyüzsögtek a selyemingbe-nadrágba öltözött, nagyon kifestett, tízcentis magassarkúban is törpe, babaszépségű, törékeny lányok, valamint a jóval szerényebb öltözetű, de határozottan jóképű végzős srácok.

Néhányukkal még utolsó állomásunkon, a Kard-tónál is találkoztunk. A tó a helyi Artúr-legendáról kapta a nevét: a mongol betöréseket a császár egy varázskarddal verte vissza, amit egy óriásteknős hozott fel neki a tó fenekéről. A csata után a király visszaszolgáltatta a kardot, ami állítólag ma is a tó fenekén hever, a teknőssel együtt. Gyanús, hogy a kard csak legenda, de a teknős igaz: tényleg úszkál valahol egy két méteres, 250 kilós darab az amúgy elég koszos vízben. A látványosságok megtekintése után az óvárosban kódorogtunk: a lakosokat figyelni sokkal érdekesebb volt, mint a köveket meg tavakat.

Öreg nénik varrógéppel, suszterek satuval és ragasztóval ültek a járdaszélen. Láttunk open-air borbélyt, a szalonja egy kerítésre akasztott tükörből és egy székből állt. A dologtalanok leállított motorjuk ülésén törökülésben pihentek, vagy a járda közepén ültek műanyagszékeken. A közterületen ülés és/vagy evés amúgy is tömegsport: egész családok vacsoráztak az aszfalton, a háziasszonyok a küszöbre állított széntűzhelyeken főzték a rizses akármit a parkoló motorok tövében. Mindez azonban nem zavaró: Vespa citynek pont az a varázsa, hogy az utcán él.